Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Árpás Károly
Őszi történések
 
Az októberi alkonyodó nap vörösre fényezte az útszéli fák lombjait.
Az utcát keresztező országúton egy galoppozó lovas fékezte lovát, nem akarta legázolni az út szélén haladó férfit és gyereket.
– Mi van, Csoszogó, már nem szeretsz járni? – szólt a kicsi kezét fogó, bekecses férfi a lovasnak.
– Jobb, ha te is Tóthnak szólítasz, Rojtos – válaszolt hangját megemelve a fedetlen fejű, fekete hajú férfi.
– Ugyan, Csoszogó, hát megtagadnád az ifjúságunkat?
– Ha már úgyse látszik rajtunk... Hát ez a gyerek?
– Az unokám. Már három éves, nyolc hónapos és három napos.
– De jól tudod. S az apja?
– A Kiskőművesről nincs hír. A tábori postaszolgálat a szovjetek betörése miatt bizonytalanná vált.
– Hová mentek?
– Az esti szolgálat előtt bemelegítésként megsétáltatom a fiút, hogy jobban aludjon.
– Rézi?
– Jól van, csak aggódik a testvéreiért.
– Add át neki az üdvözletem; megyek a tanyára. Vigyázz magadra, mert vége a békeidőknek!
Azzal a lovas nekiiramodott, és eltűnt a kanyarban.
A nagypapa csizmában, bricsesznadrágban volt, bal oldalán csalánzsákból készített tarisznya, bal kezében vasbot. Miután szétnézett, s látta, hogy senki nincs a közelben, elengedte a kisgyerek kezét.
– Dika, menj be az útról! Az árok partján nézz szét, találsz-e valamit.
A bakancsba, mackóba, posztókabátkába öltöztetett, kötött sapkás fiúcska az árok szélén kezdett bóklászni, a fák körül.
– Tata!
– Mi van?
Az idősödő férfi a kapubejáró hídján odament az unokájához.
– Ez micsoda – emelt fel a gyerek egy makk-kupakot.
– Figyelj csak!
A férfi hóna alá fogta a vasbotját, s a gyerektől elvett tárgyat a jobb keze mutató és középső ujja alsó ízeihez illesztette, majd marokba szorította kezét, és az ajkához emelte. Akkorát fütyült, hogy a bokrokból felrebbentek a madarak.
– Tata! Én is csinálhatom?
– Dika! Túl nagy ez még neked. De elteszem, hogy meglegyen, ha megnősz. Nézelődjél tovább!
A kisfiú folytatta a keresést. A férfi visszament az útra, hogy figyelje a mozgást.
– Tata! Ez gesztenye!
A bekecses megint bement a járdaszélre.
– Okos legény lesz belőled. Várjál csak, összeszedünk néhányat, és olyan nyájat, kondát, csordát készítek neked, hogy…
A gyerek azonban már nem figyelt rá, szorgosan szedte a gesztenyét, s vitte az öreghez, aki a sajátjaival együtt először egy barna papírzacskóba, majd a tarisznyába rejtette a zsákmányt.
– No, jó, menjünk tovább!
Az öreg az út szélén ment, a gyerek meg bent a járda mellett. Lassan közeledtek a község széléhez.
– Tata! Itt meg dió van!
A nagypapa odasietett.
– Jó szemed van, Dika! Meg szerencsés is vagy. Szedjed csak!
Lassan kezdett szürkülni.
– Dika! Ne menj bele az árokba! Vagy víz van az alján és átázik a bakancsod meg a ruhád, vagy felriasztod az elvackolódott sündisznókat!
A fiúcska szót fogadott, ment tovább, a járda mellett.
A csősz visszament a kocsiútra. Egyszer megállt, nézelődött; már látszott a téglagyár bombázásban leomlott kéménye. A bekecses kiment az út közepére, onnan nézte az eget: jönnek-e repülők.
– Dika! – kiáltott az unokájának –, nemsokára indulunk haza.
Ekkor a gyerek felkiáltott. A keresztutcából hirtelen kerékpár gurult ki, de szerencsére majd egy méterrel előtte.
A férfi odafutott a kereszteződéshez, s elállta a lassító kerékpáros útját.
– Szálljon le, vagy leütöm a bicikliről!
A micisapkás, hátizsákos férfi szót fogadott. Mire leszállt, a gyerek is odaért.
– Gallai úr! Bocsásson meg, nem akartam elütni az unokáját!
– Nekem csak Rojtos a nevem. Ki maga?
– Csongrádi Lászlónak hívnak, tisztviselő voltam a téglagyárban. Most rendelkezési állományban vagyok.
– Hová kerekezne, Csongrádi úr, ebben az alkonyatban?
– Tudja, Rojtos úr, tegnap, kedden bent voltam Újvidéken, hogy köszöntsem Ferenc testvéremet.
– De hát ma, szerdán van Ferenc!
– Igen, de ma nem értem volna rá, mert kaptam másolnivalót.
– És?
– Újvidéken, a restiben találkoztam egy régi ismerősömmel, valami Sándorral, aki Kolozsvárra akart utazni.
– Dika, gyere ide! – szólt a bekecses a fiúcskának.
Miután kézen fogta, folytatta a beszélgetést.
– Miért pont Kolozsvárra, amikor ott már a szovjetek meg a románok vannak?
– Tudja, Bor alatt volt munkatáborban, és szeptember utolsó szombatján a partizánok kiszabadították őket.
– Kommunista?
– Dehogy, csak zsidó. És nagyon művelt, filozófiával meg szociológiával foglalkozott. Még Németországban ismerkedtünk meg a nácik hatalomra kerülése előtt. Odaadtam neki a verseimet, olvassa el. Utána ajánlott nem csak műveket, hanem szerzőket is.
– És most hova indult, Csongrádi úr?
– Sándor azt mondta, hogy a tábor munkaszolgálatosainak egyik felét gyalogmenetben indították szeptember tizenhetedikén Budapestre.
– Hát, az hosszú út lesz.
A micisapkás elkezdte tolni a kerékpárját.
– Sándor azt is mondta, hogy az ismerősei és barátai szerint a transzport már huszonnegyedikén Belgrádra ért, aztán Titel, Tiszakálmánfa után most hétfőre már Újvidékre. Innen mentek tovább északnyugatnak. Találkoztam délután öt körül Adamkoval, aki azt mondta, hogy ebéd után vonult be egy menet az üres téglagyárba.
– Ahol maga tisztviselő volt?
– Oda.
– És most miért akar odamenni? No, tolja csak sebesebben azt a drótszamarat, majd elkísérem.
– És a gyerek? Mi lenne, ha felültetném az ülésre?
– Oda nem. Várjon csak egy percre!
Csongrádi rágyújtott egy Honvéd cigarettára. Közben a bekecses a tarisznyából egy fehér lepedőt vett elő. Háromszögletűre hajtotta; az alsó szögletét rákötötte a nadrágszíjára, a két szélsőt meg összekötve a nyakába helyezte. A botot odatámasztotta egy fához.
– Dika, gyere csak ide!
Fölemelte a kisfiút, ügyesen elhelyezte a zsákszerű tartóban a mellkasán. Aztán eligazította a tarisznyát, fogta a vasbotot.
– Indulhatunk, Csongrádi úr. De miért akar a téglagyárba menni? Felszáll a bicajra?
– Ugyan, Rojtos úr, inkább tolom.
Miután eltaposta a csikket, elkezdte szaporázni a lépteit; a csősz tartotta a lépést.
– Tudja, ez a Sándor elmondta, hogy a táborban ott volt, most meg a menetben van egy ismert költő. Korábban Glatter, jó ideje már Radnóti a neve. Még a háború előtt Pesten megvettem két kötetét.
– És?
– Itt van a zsákomban. Szeretném, ha beleírna néhány szót. Az egyik költő a másik költőnek.
– Mekkora könyvek lehetnek ezek? – mutatott a bekecses a hatalmas hátizsákra.
– Ugyan, Rojtos úr. A könyveken kívül viszek neki ennivalót, szvettert, sálat, meg egy kis pálinkát.
Lassan homályba kezdtek veszni nemcsak a fák, hanem a házak is.
A siető pár ekkor az elhagyott téglagyár kerítéskapujához ért. Csongrádi elővett egy kulcscsomót, de mielőtt beillesztette volna a zárba, az ajtó kitárult: karszalagos katona lépett ki rajta.
– Állj! Kik vagytok, mit akartok!
– Én a községi csősz vagyok – felelt a bekecses. – Csak elkísértem az ismerősömet.
– Én meg a téglagyár tisztviselője – mondta a micisapkás, s oldalt döntötte a kerékpárját.
– De itt már nincs téglagyár! – válaszolt az őr, s készenléti állást vett fel.
– Bemehetünk? – kérdezte Csongrádi.
– Takarodjatok a büdös francba! Itt most zsidó munkaszolgálatosok vannak.
– Nézze, nem lehetne találkozni az egyikükkel? – folytatta a hátizsákos.
– Te rohadt zsidóbérenc! Ha nem tűnsz el azonnal, akkor a gajdeszbe küldelek!  
Azzal lekapta nyakáról a német géppisztolyt, és egy rövid sorozatot a két férfi feje fölé lőtt.
– Hogy az Isten… – kezdte a csősz, s elejtette a vasbotját.
A keretlegény meglepődött, mikor egy nagy folt jelent meg a bekecses hasát fedő fehér kendőn.
– Én nem rátok lőttem! Pucoljatok innen, vagy visszajövök a többiekkel! – azzal becsapta az ajtót.
A micisapkás odalépett a csőszhöz.
– Rojtos bácsi! Vigye haza gyorsan az unokáját! Ha bepisilt, akkor meg fog fázni.
– Ugyan, Laci! Nem csak egyszerűen behugyozott. Megyek, mert ki kell mosni… De ne felejtse bekapcsolni a lámpáját!
Csongrádi felemelte a kerékpárt, matatott rajta, majd felszállt rá.
– Isten áldja! Siessen! Lehet, hogy visszajönnek! – sebesen tekert visszafelé.
A csősz felszedte a vasbotját, rohanva elindult az első mellékutca felé. Mikor eltűnt, újra kinyílt a téglagyár kapuja, s vagy hat keretlegény lépett ki az utcára. Hiába világítottak körbe a zseblámpákkal, az egész környék üres volt.
 
 

arpaskarcsi.jpg

Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-bansumma cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a SZEGED folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját.