Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Árpás Károly
Összeröffenések
 
A bádogkapu döngve nyílott, s a zaja megzavarta a márciusi alkony csöndjét.
A belépő öregember, s a kézen fogott kisgyerek a jobbról ágadzó lugas zöldje árnyékában látta, hogy a fészerben egy hokedlin ülő javakorabeli férfi szíjjal üti egy lehajolt fiú fenekét.
– Miért vered a Kisjóskát? – szólalt meg az öreg.
– Adj’ Isten, édesapám! Tudja, hogy Károly a gyerek neve, ahogy nekem is. Mert az elsőszülött fiú az apa keresztnevét kapja; maga mesélte így.
– Akkor is hagyd abba, fiam! Itt van a Tomi!
– Mi Petinek hívjuk, édesapám; az apósom is Péter, s a sógorom, Petár a keresztapja. Jöjjenek be a szobába!
Az idős ember a fészeren áthaladva a konyhán át a szobába ment, ahol a műhelyasztal le volt takarva egy damasztabrosszal. A két kisgyerek követte a felnőtteket, s megálltak a csikó mellett.
– Üljön le, édesapám!
– Apuka – jött be a fiatalasszony. – Hozhatok egy kis kadarkát?
– Az apósom itt járt a hétvégén – mondta a házigazda, – és hozott egy demizson kiskőrösi bort.
Az asszony hozta a tálcán a kancsót és a poharakat. A férfi töltött a virágos kancsóból a három pohárba, majd sorba kínálta az apját, a feleségét és az utolsó poharat maga emelte.
– Egészségünkre.
Miután kortyantottak egyet, az öreg szíjgyártó megkérdezte.
– Miért verted meg az első Árpás-unokámat?
– Édesapám, amikor a veje megveri a kis Porkolábot, akkor is beleszól?
– Fiam! Most nem arról van szó, hogy ne verjed meg, ha szükséges. De miért tetted?
– Édesapám! Tudja, hogy a menye, a feleségem a tanácsnál dolgozik az adóosztályon, és sűrűn előfordul, hogy túlóráznia kell. Így azt beszéltük meg, hogy amikor Kiskarcsi végez a Fiúiskolában, akkor elmegy az öccséért az óvodába, s hazakíséri. Ám ma nem hozta haza, hanem helyette a könyvtárba ment.
– Nem így volt, édesapa – szólalt meg a fiú, aki csak álldogált, mert a szíj nyomai miatt nem mert leülni. – Az iskola után elmentem az óvodába, ahova én is jártam, ám Peti akkor már nem volt ott. Így elindultam a piac felé, s ha már arra voltam, akkor visszavittem a könyveket a könyvtárba, mert lejárt a kölcsönzési határidő, s nem akartam büntetéspénzt fizetni. S ha már ott voltam, akkor kölcsönöztem is néhány könyvet.
– Derék fiú vagy – szólalt meg a nagyapa. – Most már nincs lámpalázad, mint az elsős osztályvizsgán?
Az apa kézbe vett egy gyeplőt, meghajtotta és csattintott egyet – mindkét gyerek összerezzent.
– És hova tűnt az öcséd?!
– Fiam – szólalt meg az öreg. – Sípos komád, volt osztálytársad apja, a bakter, elküldte hozzánk a gyakornokot, hogy menjek ki az állomásra, meg telefonált Madarász úrnak, az áruház vezetőjének. Ugyanis a két kisgyereket ott fogta meg az állomáson: bámulták a tolató mozdonyokat.
Az apa elkapta a kisebbik gyereket.
– Peti, hogy kerültél az állomásra?!
Az óvodásnak elkámpicsorodott a képe, de mert a gyeplő ott volt az apa keze ügyében, már mondta is.
– Az úgy volt. Édesapa, hogy Madarász Zoli megmutatott egy szakadást a drótkerítésen, s azt mondta, hogy menjük ki az állomásra, és nézzük meg a vonatokat.
– S nem szóltatok az óvónéninek – kérdezte az anya.
– Még a dadáknak se.
– Látod, fiam – mondta az öreg szíjgyártó –, Kiskarcsi nem hibás.
– Köszönöm, édesapa, hogy hazahozta a kicsit! Már nagyon aggódtunk, hogy mi lett vele.
Azzal töltött még egyet a kadarkából.
– Hát nem volt egyszerű – folytatta az öreg. – Amikor ráfordultunk a Fő utcára, azaz a Dózsa György útra, akkor Tomika kiszakította magát a kezemből, s elkezdett futni. Én már nem vagyok fürge legény, viszont megláttam, hogy Kindla komám kint ül a padon. Fogd meg, koma, kiáltottam, s az asztalos nyugdíjas létére olyan fürge volt, hogy egyből elkapta a kisunokámat. Onnantól olyan szorosan fogtam a kezét, mint a csikó kötőfékét.
– Álljatok csak ide – szólt az apa.
A nyolcéves és a négyéves fiú ott álltak vigyázban.
– Ez még egyszer meg ne történjék! Peti, adj két puszit a bátyádnak! Karcsikám, idd meg ezt a kis bort – s odaadta a poharát a megvert fiúnak.
– Köszönöm, édesapa!
Az anya nyelt egyet, de nem szólt.
– Akkor hazamegyek, mert Rozika vár rám – szólt az öreg.
– Kísérjétek ki a nagypapát – mondta az anya.
Amikor kiléptek a fészerből, akkor már feltűnt a vacsoracsillag. A kapunál megálltak.
– Nagypapa, maga süket – kérdezte az óvodás.
– Igen, kisunokám. Miért?
– Akkor adjon egy forintot.
– Tessék – mondta az öreg, s a bukszájából odaadott egy érmet, majd kilépett az utcára.
A becsukódó bádogkapu megdöndült.
 
 

arpaskarcsi.jpg

Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-ban summa cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a Szeged folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját.