Andor Csaba
Mértékegységek
Valaha számtalan ostoba átszámítási feladat szerepelt az általános iskolai példatárakban; ma már világos, hogy semmi értelmük sem volt, helyesebb lett volna néhány valóban fontos mértékegységre, és a köztük lévő kapcsolatra nagyobb súlyt helyezni.
25 évesen matematikusi diplomát kaptam ugyan, de még újabb 25 évnek kellett eltelnie, mire elmondhattam magamról: kezdem a hosszmértékeket nagyvonalakban érteni. Vagy legalábbis egy bizonyos fajtájukat. Az alapegység a láb (foot), jele egy aposztróf (’), ennek 12-ed része a hüvelyk (inch, Zoll vagy magyarosan: col), jele a két aposztróf (’’), ez utóbbi 12-ed része a vonal vagy vonás, jele a három aposztróf (’’’). Azt, hogy miként lehet ezeket a méter-rendszerre átváltani, ne kérdezzük, mert aki ezt kérdezi, az alapvető tudatlanságról tesz tanúbizonyságot. Ez ugyanis csak beugrató kérdés lehet egy normális tankönyvben, hiszen a helyes válasz ez: attól függ, melyik országról van szó. Bajorországban pl. egészen más volt egy láb (hüvelyk, vonal) hossza, mint Angliában. Éppen azért találták ki a méter rendszert, hogy megszűnjék ez az anomália: a méter mindenütt ugyanannyi, míg a hüvelyk, láb, mérföld stb. mértékegységekhez mindig hozzá kell tenni, melyik országról van szó. [A legújabb időkben, miután az angolszász világon kívül már csak (amerikai) kényszerből használják ezeket a mértékegységeket, sikerült megállapodni abban, hogy ezentúl ezek is egységesek lesznek.] Az öl (fathom) pedig (kitárt karunk fesztávolsága) hat láb (kb. 180 centi, de ez is országfüggő volt). A minden oldalán egy öl hosszúságú terület a négyzetöl – lenne; de mert a geometriát már eleink is csak hozzávetőlegesen ismerték, ezért négyszögölnek hívjuk.
Mára ezek az alapvető ismeretek rég feledésbe merültek, s különösen tájékozottnak számít az a felsőfokú végzettségű számítástechnikai szakember, aki tisztában van vele, hogy amit angolul inchnek, németül Zollnak nevezünk, az magyarul hüvelyk, és azért éppen két aposztróf a jele, mert az alapvető mértékegység ennek a 12-szerese, a láb, s azt jelöljük egy aposztróffal.
Tanulságos, ahogyan a mai tömegtájékoztatásban a terület-mértékegységeket használják. Adva van, mondjuk, egy hírügynökség (ez nálunk rendszerint az MTI), amely ész nélkül gyűjti az információkat. Aztán vannak hírszerkesztők, akik ugyancsak ész nélkül válogatnak ezekből, és leteszik az eredményt, mondjuk, a bemondó asztalára. A bemondó sem gondolkodik (igaz, neki erre végképp nincsen már ideje), ész nélkül bemondja a szöveget, a végeredmény pedig egy olyan hír lesz, amelyet természetesen a befogadó sem ért. De hogyan is érthetné, ha már az MTI-nél sem értették, s aztán olyan személyek közvetítették az olvasó, hallgató vagy néző felé, akik szintén nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, és ahhoz is lusták és konfliktuskerülők (mi lesz, ha elrontom?), hogy, mondjuk, egy számot elosszanak százzal.
Értem én, hogyne érteném, amikor azt hallom, hogy ötszázezer hektáron belvíz van nálunk, vagy tízezer hektárnyi erdő ég Ausztráliában. Világos: Magyarország területének nagyjából 5%-áról van szó az előbbi, és 1‰-éről (ejtsd: egy ezrelékéről) az utóbbi esetben. Vagyunk az országban pár ezren, akik matematikusi diplomát kaptunk, s bár nem azért kaptuk, hogy egy-egy ilyen adat értelmét azonnal átlássuk, de ez természetszerű következménye a végzettségünknek. Aki nem matematikus, annak meg legyen elég annyi, hogy nagy területen van belvíz, vagy nagy területen ég az erdő. Ám ha így van, nem volna helyesebb erre a közérthető nyelvre lefordítani az eredeti hírt? Ha már az MTI-től a hírolvasóig bezárólag egyetlen ember sincs, aki – felismerve azt, hogy ő maga sem érti a hírt, amelyet továbbít – vállalná a felelősséget azért, hogy egy számot – lesz, ami lesz – eloszt százzal?! Akkor ugyanis rögtön megkapná az eredményt négyzetkilométerben, amit már nem olyan nehéz az ország területéhez viszonyítani. Persze egy lexikonra azért ehhez is szükség van, hiszen ki emlékszik már arra, hogy mekkora is ez az ország?!
Andor Csaba 1950-ben született Budapesten, 1975-ben végzett az ELTE TTK matematika szakán, 1979-ben szerzett filozófiai doktorátust. Dolgozott az ELTE Filozófiai Tanszékén, az MTA Filozófiai Intézetében, az Országos Pedagógiai Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. 2012-ig a Madách Irodalmi Társaság elnöke, több Madáchcsal foglalkozó tanulmánykötet és monográfia szerzője.Teofília című regényét a Magvető adta ki 1989-ben.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Környezetszennyezés; Mibe kerül a dohányzás?; Kábítószer 2.; Kábítószer 1.; Szégyenlős férfiak