Andor Csaba
Könyv, könyv és még egyszer: könyv
Mert nem lehet elég sokat mondani, elég gyakran hangsúlyozni. Mondjuk a képregények szerzőinek azt: nézzék meg közelebbről a Képes krónikát, érdemes.
Pocsék számítógépes programok tetszelegnek, kelletik magukat, miután több tíz vagy több száz emberévnyi munkát elvégzett a szövegszerkesztő legújabb változatának megalkotásával egy olyan hadsereg, amelynek tagjai minden fegyvernemben járatosak voltak, csak egyet nem tudtak: mi az, hogy könyv. Soha senki sem mutatott meg nekik egy igazi könyvet. A fölöslegesen elvégzett munkának legalább a 10%-át már azzal is megtakaríthatta volna magának a legtöbb számítástechnikai világvállalat, ha fejlesztőit évente egyszer rábírta volna arra: végezzenek meditációs gyakorlatot, vegyenek a kezükbe egy igazi könyvet, és 15 percen át nézzék, de ne távol-keleti módra, hanem aktívan, megfigyelve az apróbb részleteket is. A hozzám közel állóknak egy klasszikus munkát szoktam ajánlani erre a célra (Gutenberg 42 soros Bibliáját), de megteszi más könyv is. Persze, vigyázni kell! 1500 után, konzervatív szemmel nézve, a könyvnyomtatás már a hanyatlás korát élte, a velencei kiadók (miként 500 évvel később az olasz farmergyártók) „cifrázni” kezdték a könyveket: megjelent a kurzív (dőlt betű), s más itáliai ötletek szorították háttérbe a német találmányt. Vagy ha úgy tetszik: nagyszerű újításoknak lehettünk tanúi, hiszen a kurzív betűk (úgy beszélik) Petrarca kézírásából származnak. Ízlés dolga.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Aláhúzni egy szöveget barbár cselekedet. Ilyesmit csak az újságírók tesznek, mert azt hiszik, azzal jobban kiemelik, mennyire fontos az, amit közölni szeretnének. Ők azonban (legalábbis azok, akik olyan lapnál dolgoznak, ahol a törzsgárdatagok legalább 100 éve űzik a mesterségüket), a jelek szerint ma is tudják (ellentétben a programok fejlesztőivel, akik között egy sincs, aki a nyomtatás elemi szabályaival tisztában lenne), hogy a g, j, p, q, y betűket nem szabad aláhúzni! (A kívülállók kedvéért: azért nem, mert régen, az ólombetűk korában, nem is lehetett.)
Lábjegyzeteket használni szintén barbár szokás. Ám a tudósok (ellentétben a művészekkel, akik erre általában nem voltak képesek), mégis gyakran éltek ezzel a lehetőséggel.
Öntsünk (ismét) tiszta vizet a pohárba! A lap alján aláhúzással elválasztani a főszöveget a lábjegyzettől, szintén barbár szokás. Annak ellenére, hogy mostanában német tudományos könyvkiadók is alkalmazzák ezt az eléggé el nem ítélhető módszert. A dekadencia korát éljük: Németországban alig él már olyan ember, aki tudná, mi az, hogy könyv. Nem! Nincs vonal! Illetve, kivételesen (nyilván erre lettek figyelmesek a világvállalatok dilettáns programozói is) lehet vonalat húzni, de annak jelentése van. Azt jelenti, hogy a lábjegyzet nem az adott oldalhoz tartozik, hanem az előző oldalon megkezdett lábjegyzet folytatása.
Nem folytatom. Aki kellő esztétikai érzékkel van megáldva, és időnként belelapoz egy régi könyvbe, tudni fogja, mi ízléses, mi nem. Most kezdjem el magyarázni, hogy egy kék csíkos inghez miért nem való egy lila pöttyös nyakkendőt felvenni? Vagy hogy egy háromgombos zakón mely gombokat szabad, s melyiket tilos begombolni? Inkább nem teszem.
Andor Csaba 1950-ben született Budapesten, 1975-ben végzett az ELTE TTK matematika szakán, 1979-ben szerzett filozófiai doktorátust. Dolgozott az ELTE Filozófiai Tanszékén, az MTA Filozófiai Intézetében, az Országos Pedagógiai Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. 2012-ig a Madách Irodalmi Társaság elnöke, több Madáchcsal foglalkozó tanulmánykötet és monográfia szerzője.Teofília című regényét a Magvető adta ki 1989-ben.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Mértékegységek; Környezetszennyezés; Mibe kerül a dohányzás?; Kábítószer 2.; Kábítószer 1.; Szégyenlős férfiak