Petró János
Haza a bivaly hátán
Tóth Bogyó István A bivaly hátán című kiállítása elé
Egy megnyitón történt, ahol festő barátja, író, egy novellával nyitotta meg a kiállítást. Bogyó odalépett, hozzám: Te Jani, nem nyitnád meg valahogyan így a következő kiállításomat? Aztán egy másik kiállításon festő barátja, festő, egy próza verssel ajánlotta a képeket. A következményt már sejthetik: Te Jani.... Te Jani elvállalta, bár prózát nem ír, esetleg tárcanovellákat, de igazából többnyire csak verseket.
A kiállítás címét én választottam. A bivaly hátán a Zen tanmesék sorában tíz állomásból a hatodik, az Út része, melyen az ember a megvilágosodás felé tart. Talán mondhatom, mivel a kiállító művész minimum negyedik életét követem már, hogy ő az a halandó, aki már a bivaly hátán utazik hazafelé. Ez lényegében az Ego elszakításának mozzanata, egyúttal az életöröm, az életigenlés fontos pillanata.
Sokadik elektrográfia-kiállítás ez, amit megnézhetek. Az évek során megszoktam, elfogadtam ezeket az alkotásokat. Elsőként azt tisztázzuk, hogy ezeknek az alkotásoknak a lényege a másolás és a másolatok eltérése, azok egymásra épülése során megszülető új kép. Egy nyelv, egy koncepció, a másolat másolatának a másolata[1].
Konkrétan egy kinyomtatott képről van szó, bekeretezhetjük és felszögelhetjük a falra a festmények és a grafikák közé. A vizuális eszközök fejlődésével a műfaj túllépett a puszta másolás koncepcióján, ma már egy folyamatosan fejlődő intermediális alkotó folyamatról beszélhetünk, amely helyet követel és helyet szerez magának a hagyományos képzőművészet kánonjában. Ez a szubkultúra, mely korábban feltételezte a fizikai eszközök meglétét, mára hétköznapivá vált, a szabad hozzáférés az elektronikus másolatokhoz új távlatokat nyitott.
Magam kétkedve néztem az első kiállításokat, melyekre éppen Bogyó hívott el évekkel ezelőtt. Aztán történt valami. Megszületett Zalán, akire az orvosok még a világrajövetele előtt kimondták a végítéletet. Mindazt, ami utána történt el nem mesélhetem. Senki sem mesélheti el. Akkor az alkotó egy képsorozatban rögzítette a várakozást, a fájdalmat, a bizonytalanságot és a bizonyosságot. Ahhoz az eszközhöz nyúlt, mellyel eddig csak kísérletezett. Majd elénk tárta egy kiállításon. Mit láttam? Láttam egy tökéletes sorozatot, lélekkel átszőtt másolatok megható darabjait. Láttam, ahogyan az Istenek lenyúlnak és mégiscsak átemelik az új életet erre a világra. És láttam, ahogyan ülnek ezek az Istenek, ülnek fent a felhőkön és mosolyogva zsugáznak.
A világ rossz úton halad. A hippik kihaltak, mint a mamutok. Az emberiség szuperszonikus sebességgel rohan a vesztébe. Vásárolunk, tévét nézünk, vásárolunk, bevesszük a gyógyszert, vásárolunk, felesleges tárgyakat halmozunk fel. Elfelejtünk írni és olvasni. A butaság és műveletlenség erény lett. Az ember az élet élvezetére törekszik, közben magát az életet pusztítja el. Tudom, hogy semmi sem állandó. De mi a csillagokkal táncolunk, a végtelennel szeretkezünk. És a fenyő még mindig zöld, a hó pedig fehéren fénylik. Ezért kellenek a művészek, hogy mindezt megmutassák.
A bivaly hátán
1. A bivaly keresése
Oly kevés a jó vers, amit söralátétekre
írva, egy-egy kiskocsma asztalán hagyok.
Anyám, sokat ittam, megint részeg
vagyok. Védtelen gyermek, felnőtt
szép fiad, haza tántorog újra s újra.
Még mindig hozzád!
2. A lábnyomok felfedezése
„Összehúzódzkodom. Akár a serpenyőben pörkölődő töpörtyű.”
„Álmokkal jöttem ide, s egy marék kaviccsal megyek el.”
„Álmokkal jöttem ide, s egy marék kaviccsal megyek el.”
„Kivittem a szemetet. Leültem a szobában, a csendben.
Rend van. Most pedig felállok és visszarakok mindent.
Aztán kimegyek a szemétért.”
3. A bivaly megpillantása
Sorban ülnek az angyalok, Szárnyuk nem érinti a vállam.
Nem szeretnek, nem hagyom. Csak ülnek körben, lógatják lábukat,
S mi szótlanul játsszuk a bábokat. Szerepét olvasva, ki-ki csendben,
Ahogyan valaki elképzelte. Forgatókönyvíró, a mennyben.
4. A bivaly befogása
Utazás az élet születés és halál között.
Jó ember vagyok, az Úr vállamra teszi kezét,
És szótlan fordítja utam Tibet ország felé.
Himalája ország kapujában, Tibet ország kapujában
megállok. Állok a hegy lábánál. Milyen könnyű a kéz.
A hegyen fent, felhők felett, trónján az Isten ül.
„Csak a szél, amit hiú markod szorít.” Csak a szél.
Búzamező-tengeren álom a hajóm. Öledbe hajtom
fejem. Testem hagyom. Milyen könnyű a kéz.
Milyen könnyű, ha utat mutat. Csendben kopogtatok
az álom kapuján. Ha beengedsz, ha nem engedsz,
én már ott vagyok. Merre menjek haza ezután?
5. A bivaly megszelídítése
Ha olvassátok, vagy halljátok verseim,
többé nem feledtek el.
Rám gondoltok majd holnap
s holnapután, rám emlékeztet,
ha valami megzörren a bokorban,
ha egy levél zizzen ősszel,
néptelen, üres utcákat járva.
Hosszú évek telnek el,
hogy újra találkozunk.
Szakállt növesztek,
hajam vállamra hull.
Arcom szinte alig a régi,
és ti mégis rögtön tudjátok,
én vagyok az megint.
Szólhattok hozzám,
megérinthettek,
hallhatjátok dalaim.
A szabadság ezer virágát
terítem akkor lábaitok elé.
6. Haza a bivaly hátán
„sárkánykígyó — kígyósárkány, egyedül ülök
a bivaly hátán, felnézek az égre:
az égen tüzek égnek, sötétben villan az élet,
az égen tüzek égnek, sötétben villan az élet,
közelebb jött ma minden, és nézném, de nem látom
mert elfordul, elfordítja arcát a hold.
mert elfordul, elfordítja arcát a hold.
csendben hallgatok, arra gondolok,
hangtalan repül a bagoly, arra gondolok,
vigyáznak rám majd a majmok, arra gondolok,
kit vár ma éjjel udvarába a hold.”
hangtalan repül a bagoly, arra gondolok,
vigyáznak rám majd a majmok, arra gondolok,
kit vár ma éjjel udvarába a hold.”
(A versben rövid részletek vannak: Boros Borbála,
Balogh Gyula és Laczkó Edit verseiből,
valamint a Kampec Dolores zenekar dalszövegéből.)
[1] Az elektrográfia meghatározásához a szerző Szombathy Bálint gondolatait használta föl.
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.