Máté Zsuzsanna
Kass + drámairodalom
A Kass-életmű különböző területeinek bemutatása és a szegedi művész szellemiségének, alkotásainak éltetése köti össze a Kass János Baráti Kör által összefogott és inspirált 2017-es KASS + kiállítás-sorozatot, melynek márciusi, áprilisi állomása az SZTE JGYPK Rajz-művészettörténet Tanszéke. A Kass + drámairodalom című kiállítást – a Rajz-művészettörténet Tanszék, a Kass János Baráti Kör és Aranyi Sándor társszervezésében – március 30-án Szekeres Ferenc grafikusművész nyitotta meg, hangsúlyozva a Kass-életmű szellemiségének korát meghaladó jellegét. Köszöntőt mondott Szőkefalvi Nagy Erzsébet, a Kass János Baráti Kör elnöke. A rangos kiállítást, Kass János Hamlet-illusztrációit és Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeményének két illusztráció-sorozatát április 22-ig lehet megtekinteni a tanszéki épület (Szeged, Brüsszeli krt. 37.) második emeletén, vasárnap kivételével naponta 9-19 óráig.
Rövid írásomban mindenekelőtt az illusztráció műfajának egyik sarkalatos esztétikai dilemmáját vetem fel, miszerint a 20. század utolsó két évtizedében egyre inkább megkérdőjeleződött az illusztráció alkalmazott műfaji besorolása: az illusztráció nem több, mint a verbális szöveg vizuális interpretációja, így produkciója csupán reprodukció és státusa ezáltal alárendelt. Ezzel ellentétben az illusztráció-kutatásban a képhermeneutikai paradigma képviselőinek, Gottfried Boehm és Oskar Bätschmann törekvésének lényege, hogy az illusztráció nem tökéletlen helyettesítője az irodalmi műnek és nem is csupán a láthatóba való átfordítása, hanem önálló képi teljesítménnyel bír, a szó és a kép médiumainak közöttiségében, mint intermediális műalkotás. Az 1990-es évektől pedig egyre inkább előtérbe került az irodalmi mű és illusztrációja közötti viszony vizsgálata, Kibédi Varga Áronnak is köszönhetően, melynek eredményeképpen ma már az illusztrált mű és az illusztráció közötti alárendeltségi viszonyból kilépve, a szöveg (mint pretextus, mint premédium) és a kép közöttiségében, interreferencialitásában tekintünk az illusztráció műfajára. Továbbá egyre hangsúlyosabbá vált a képhermeneutikai illusztráció-kutatásokban e viszony oda-vissza irányultságának a felismerése, azaz nemcsak a szövegtől a kép, hanem a képtől a szöveg felé is irányul(hat) az értelemképzési folyamat, mely már az intermediális térbe, a kölcsönviszonyba helyezi az értelmezés formálódását. E teoretikus irányzat szegedi képviselője Varga Emőke, aki nemcsak az illusztráció praxisát mutatja be, a Kass-életműre koncentrálva (Kalitka és korona. Kass János illusztrációiról, 2007.), hanem annak elméleti megalapozottságát is adja (Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban, 2012.).
Eddigi intermediális kutatásaim alapján (Zsuzsanna Máté: Transformations of Literary Texts (Comparative and Hermeneutic Studies on the Intertextual and Intermedial Relations in Some Major Works of Dante, Imre Madách and Béla Balázs), 2016.) az illusztráció ontológiai státusának –alkalmazott műfaj vagy autonóm műfaj szembeállítás helyett annak - árnyalása együtt járt a szó-kép viszonyok megváltozott rendjével. Egyrészről az illusztráció a verbális és a vizuális meghatározottságú médiumok együttesében létrejövő interreferencialitás, mely a befogadás/nézés folyamatában mindig a mindenkori „másik” viszonylatában válik működővé, tehát szöveg és kép kölcsönös viszonylatában. Másrészről viszont maga a művészet praxisa és az esztétikai tapasztalat is azt mutatja, hogy van, amikor az illusztráció képi teljesítménye oly nagyfokú és a befogadásban elsődlegessé váló, hogy kilépve az együttes megjelenésből, konkrét szöveg nélkül, képként, autonóm vizuális műalkotásként is teljes értékű műalkotás vagy éppen ily módon, a szövegtől függetlenül, elsődlegességében lesz az esztétikai tapasztalat tárgya. Az illusztráció nevében és létrejöttének okán tehát egyrészt kölcsönviszonyban áll a pretextussal, ugyanakkor autonóm módon, a szöveg ismeretétől függetlenül is lehet befogadói szemlélet tárgya képiségében. Így létrejöttének ezen ismerete és vonatkoztatottsága nélkül is nyújthat esztétikai élményt, önmagában teljes értékű képi műalkotásként, amit a művészet-teória az illusztrációk vonatkozásában a 20. század utolsó évtizedeiben felismert, azt a művészet praxisa már megvalósított. E szerteágazó, hosszú folyamat egyik legkiemelkedőbb állomásának vélem hazánkban Kass János illusztráció-sorozatát Madách Az ember tragédiája drámai költeményéről, mely alkotások az illusztráció szöveg-kép relációjából kilépve önálló, szuverén képi teljesítményüket éppúgy megmutatják.
Kass János Tragédia-illusztrációja az egyiptomi színhez (1980)
Az ember tragédiájának a kulturális emlékezetben való megmaradása egyedülálló a magyar irodalom történetében abban a vonatkozásban, hogy nemcsak kisebb könyvtárnyi terjedelmű a kritika- és értelmezéstörténete, hanem kivételesen gazdag a különböző művészeti ágakban létrejött utóélete, mivel a legváltozatosabb műalkotások formájában élt tovább az elmúlt másfél évszázadban, az illusztrációk, a különböző irodalmi, színházi, zenei, filmes adaptációk és újraalkotások, továbbgondolások formájában. (Részletesen bemutattam Madách-monográfiámban: A bölcselet átlényegülése esztétikummá – középpontban Madách Imre Az ember tragédiája című művével 2013-ban megjelent könyvemben.) A madáchi drámai költemény átváltozásainak kezdőpontját a különböző művészetekben, az 1863-ban elkészült Than Mór Ádám az űrben című illusztratív olajfestménye jelenti. Zichy Mihály 1887-ben fejezte be az első, összesen 20 képből álló Tragédia-illusztráció-sorozatát. Ugyanebben az évben jelent meg a Tragédia szövegbelsőben is illusztrált, első díszkiadása az Athenaeum gondozásában, a magyar romantikus festő és grafikus rézmetszetes műveivel. Zichy Mihály míves rajzai napjainkig is a legismertebb Tragédia illusztráció-sorozat darabjai. A másik klasszikussá vált illusztráció-sorozat Buday Györgyé, aki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának megalapítója, tagja majd elnöke is volt 1932-től. Sík Sándor Advent: oratórium szavalókórusra szövege 1935-ben Buday György fametszeteivel jelent meg, majd Arany János, Tamási Áron és Radnóti műveinek fametszet-illusztrációi mellett 1935-ben készítette el Az ember tragédiájának illusztrációsorozatát, egy 22 darabból álló fametszetsorozatot, a stockholmi egyetemi kiadó megbízására (a Madách-portrékkal együtt egy 24 darabból álló sorozatot), mely az 1935-ös Tragédia-fordítást illusztrálta. Réz- és fametszetei hamarosan világhírűekké váltak, 1936-ban a párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazták. A teljes Buday György fametszet-sorozat legutóbb az 1999-es, Szegedy-Maszák Mihály előszavával és Thomas R. Mark fordításában megjelenő angol nyelvű Tragédia-kiadást illusztrálta. Kass János először 1957-ben, majd 1964-ben, a Petőfi Irodalmi Múzeum pályázatára fejezte be illusztráció-sorozatát, mely Madách művével együtt 1966-ban jelent meg és azóta számos alkalommal, helyen, hazánkban és külföldön egyaránt, további variáns-sorozatokat is létrehozva. E ma már klasszikusnak tekinthető három sorozat (Zichy, Buday, Kass) mellett az eddigi legteljesebb gyűjteménye a Tragédia-illusztrációknak, konkrétan 45 különböző, hazai illusztráció-sorozat a Digitális Madách Archívumban található, (hozzáférhetően a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban, és az SZTE TIK-ben), így többek között a 20. század első feléből Haranghy Jenő, Somogyi István, Kákonyi István, Fáy Dezső, Bartoniek Anna, Nagyajtay Teréz és Szinte Gábor, a hatvanas évek második felétől Kondor Béla, Szántó Piroska, Würtz Ádám, Martyn Ferenc, később Bálint Endre, Farkas András, Farkas Imre és Réti Zoltán illusztrációi. Jelentős részük a Tragédia különböző kiadásainak könyvillusztrációi is egyben, rézmetszetek, grafikák, tusrajzok, fametszetek, festmények formájában. Máig megihleti Madách fő műve a festőket és a szobrászokat is, mégpedig elsősorban a továbbgondolás, a ’rájátszás’ felől, példaként Czene Gál István festőművész folyamatosan gyarapodó festményeit és Jéga Szabó László Tamás szegedi képzőművész Az ember komédiája (2008) és az Éva almája (2009) című szobor-installációit és a Lucifer (2010) kollázsát említhetjük meg, ez utóbbiak a kecskeméti a XVII. és a szegedi XVIII. Madách Szimpóziumon voltak kiállítva és publikálva a XVIII. Madách Szimpózium tanulmánykötetben.
A 20. századi magyar képzőművészet legkiemelkedőbb illusztrátorának, Kass János két Tragédia-illusztráció-sorozatát is láthatjuk jelenleg az SZTE JGYPK Rajz-művészettörténet Tanszéke Kass + drámairodalom című kiállításán – a főszereplőket statikusan kiemelő – Hamlet illusztráció-sorozata mellett: egyrészről a Szegeden még ki nem állított Tragédia-illusztrációk miniatűr-sorozatát nézhetjük meg, melynek grafikussága inkább az 1957-es vázlatokhoz hasonlítható, valamint a mára klasszikussá vált, úgynevezett „keretezett” Tragédia illusztráció-sorozatot. E „keretezett”-ség révén Kass János illusztráció-sorozata alapvetően eltér valamennyi addigi és utána keletkezett Tragédia-illusztrációktól. Az egyes képek kereteiben több, kisebb méretű, egyszerűbb struktúrájú képi egység található, mely egységek nemcsak lehetővé teszik, hanem meghatványozzák a sorozat önmagán belüli motívumgazdagságát és képi teljesítményét. Mivel a keretek kisebb képi egységei vagy előre- és visszautalások, vagy a verbális és vizuális jelrendszer többrétegűvé interreferenciáját erősítik fel vagy éppen az alkotói formálódási folyamatba, a szabadon engedett művészi asszociáció és reflexió működésébe nyújtanak betekintést, a miáltal a központi képegységgel ambivalens viszonyt képeznek.
Kass János Tragédia-illusztrációja a párizsi színhez (1957)
A keretezés mellett a Kass-illusztrációk eltérése a többi Tragédia-illusztrációtól abban is megnyilvánul, hogy a keretektől függetlenül, magában a centrumképben az alkotó szimultán módon narrativizálja a pretextus egyes színeinek egészét. Az egyes madáchi színekben meglévő dialógusok eszmei esszenciáját egy-egy, a főképen belüli kép-szintre helyezi. Ilyen például az athéni szín illusztrációja, mely a pretextus eszmei magjának megfeleltethetően, a szabadság torz megvalósulását egy hármas, alulról felfelé irányuló, hierarchikus képi struktúrára építi fel, összességében a szabad gondolkodás alapzatán álló görög kultúra szétbomló folyamatára. A római szín illusztrációja a hedonizmust szimbolizáló, a hajdani mitológiai hősökkel díszített, felborult serlegből (mint egy jellegzetes részből) bontja ki a kép eszmeiségét (mint egészet), a felülről lefelé szétfolyó ital kaotikusságába rajzolva a római birodalom keresztre feszített vértanúit, az emberek helyett pedig testrészeik összevisszaságát. Hasonlóan szimultán felépítésűek a prágai szín rajzai. Mindkét rajz a térbeliség hierarchiájában, a felnagyított középponti alakhoz, Keplerhez viszonyítva fejti fel a „képolvasat” időbeliségét. Az első prágai rajzon a császár és a lehorgasztott fejű Kepler dialógusára utaló képi egység felett a mezítelen Borbála udvarlójával, illetve legalul az udvaroncok tömbösülése utal a pretextus dialógusaira, sűrítve azokat. A második rajzot az égi szférába emelt tudós Kepler uralja, lábainál a lefelé néző Borbála és a fóliánsok fölé hajló tanítvány. A két rajz különbsége egyrészt Kepler (az elsőn lehorgasztott, a másodikon felemelt) értékjelző fejtartásából adódik, a feje fölé emelt ellentétes hátterek megjelenítéséből (az első kép kaotikusságával szemben a második képen a heliocentrikus világkép harmóniája az uralkodó), valamint Borbála helyzetének megváltoztatásából. Kass János illusztráció-sorozatának egy másik eredeti megoldása (Jankovics Marcell 2011-es animációs filmjében kiteljesedve) az egyes történelmi színek képein jelenlévő művészettörténeti utalások, különösen a 3-4-5. szín illusztrációiban, valamint a tudomány- és technikatörténeti utalások a londoni és a jövő színeinek illusztrációban.
Kass János sorozatából az utolsó szín Ádámot ábrázoló illusztrációját emelem ki. A madáchi mű 15. színének 
drámai jeleneteit szinte követik a száz évet átfogó, Zichy-Buday-Kass Ádám-ábrázolások: Zichy heroikus és romantikus „titán”-ja öngyilkosságra készül, végletes és szélsőséges vagy-vagy választási helyzetben állva. Buday György Ádámja, szinte egy lineáris olvasatot követve, a következő drámai pillanatot ragadja meg: Ádám, az enisteni ember leborulását az Úr előtt, annak hatalmának, akaratának el- és felismerését. Buday Ádámja a megtört ember, a sorsát elfogadó. Végül Kass János Ádámja az ég felé kiáltó-kérdező ember, mely a 15. szín záró jelenetének pretextusát, az Úr és Ádám közötti párbeszédre vonatkoztatható interreferenciális viszonyt, a dialógus egészét egyetlen gesztusba, testhelyzetbe, alakábrázolásba sűríti. Ha a képet önmagában szemléljük, egy ruhátlan férfit láthatunk, akinek tekintete, feje a rávetülő felső fénynyaláb felé fordul. Testtartása, alakja az emberi öntudat, az emberi méltóság jelképe. Az anatómiai jellegű emberábrázolásban előtűnik a csontozat (az arc koponyaszerűsége és a kéz csontozata), jelezve az emberi lény halandóságát és a folytonos, kemény küzdés nyomait, melyek szikárrá, sötét tónusúvá tették alakját. Testtartásának méltóságát éppen ez adja: izmai megfeszülnek, tenyereit pedig a válaszra várás feszültsége feszíti szét. Megnyújtott nyakát, arcát, száját természetellenesen eltorzítja a kérdés és/vagy a kiáltás tartama, súlya, mely torzítás a verbális megnyilatkozás jelentőségét nyomatékosítja. A kéztartás hasonlóan természetellenesen megnyújtott, a hatalmas tenyér kifordítása a kérdezést hangsúlyozza, egyben sejtetve a kérdés tartamát, a lába alatt (szimbolikusan) elhelyezkedő magzat felé irányulva. A kép az ’éppen-most’ pillanatnyiságát merevíti ki a ’kiáltó-kérdező’ megnyilatkozással. Így egyszerre tud ikonikus, kimerevített és időtlen is lenni, önálló képként egzisztálva. A kép kompozíciója a jó és a rossz, az isteni és az ördögi erők, a fénysugarak és a háromszögalakú hatalmas szárnyak átlóinak metszéspontjába helyezi mind az emberi alakot, mind a lába alatt lévő magzatot. A szó és képviszony intermedialitásában pontosan nem tudjuk, mi ez a kérdés, csak következtethetünk, hogy ez a kérdések sorozata, az utolsó párbeszéd Ádám és az Úr között. A 20. század végének embere ez, annak az embernek az égbekiáltó kérdése, aki már tud halandóságáról és emberi határoltságáról; de aki nem tudhatja, hogy e „szűkhatárú lét-e” mindene vagy, hogy „Megy-é előbbre majdan” fajzata. Annak az embernek a kiáltó kérdése, aki már megtudta küzdésre való ítéltetettségét, többször is látta annak értelmetlenségét, még most sem feledve a véget, de még mindig nem érti, hogy ez miért van így, miért kell így lennie és mindig kérdez, egyre hangosabban. Egy olyan ikonikussá merevített kérdező-kiáltó ember Kass János Ádámja, akinek a létezése végzetszerűen összekötődik az égből jövő fénnyel és egyben az alakjához kapcsolódó luciferi, ördögi árnyékkal, hasonlóan utódaihoz, isteni és ördögi keresztmetszetében, a jó és a rossz közötti választás állandósult határhelyzetében állva. A kérdő-kiáltó embernek az istenivel és az ördögivel, a jóval és a rosszal, az erénnyel és a bűnnel való időtlen összekötöttsége az a filozofikum, mely a pretextus és kép referencialitásának azonos eszmei tartama.
Kass János szerint (Kass János: Írások és képek, Bp., Holnap Kiadó, 2006. 26. o.) Az ember tragédiája, legfőképp Ádám figurája kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy rajta keresztül egy művész a saját koráról beszéljen. Ezt a Kass János-i látásmódot érzékelheti és a művész által felkínált dialogizálásba kapcsolódhat be az a befogadó, aki megtekinti ezt a kivételes, eredeti és színvonalas kiállítást.
Máté Zsuzsanna (Dr. habil., CSc, a filozófiatudományok kanidátusa) művészetfilozófus, irodalmár, az SZTE JGYPK Művészeti Intézetének oktatója, az SZTE Málnási Bartók György Doktori Iskolájának témavezetője és az SZTE Művészeti Szakkollégiumának egyetemi egységvezetője. 8 önálló könyve (valamennyi olvasható on-line formában is az OSZK.MEK-jében), 11 szerkesztett kötete és 143 tudományos közleménye jelent meg. Legutóbbi tanulmánykötete: Transformations of Literary Texts. Comparative and Hermeneutic Studies on the Intertextual and Intermedial Relations in Some Major Works of Dante, Imre Madách and Béla Balázs (Szeged, 2016). Kutatási területe: az esztétikatörténet, a művészetfilozófia és a komparatisztika felől az irodalom, a művészetek és a filozófia kapcsolatrendszere; a bölcselet és az esztétikum relációi; a művészetközi kapcsolatok vizsgálata.