Marton Árpád
Marasztalások
– Simon Miklós kiállítása elé –
„Nem a kép tárgya a fontos, hanem a szellemi valóság, amely általa testet öltött.” Bernáth Aurél hitvallása kívánkozik mondandóm élére, amikor, sokadik ízben, annak fölfejtésére teszek kísérletet, vajon miféle késztetések munkálnak magát természetelvű festőnek valló barátunk, Simon Miklós alkotó ösztönének hátterében.
Hisz a táj, a primér környezetélmény mindannyiunk köznapi valóságtapasztalata. Mégsem válik a szó teljes értelmében vett világgá, csupán a kivételezett érzékenységű egyén: a művész retináján. A környezet: magánvaló. A táj: szubjektív élmény, magán-való. És mert a Magyar Kultúra Napját is köszönti e szemle, hadd elevenítem föl, milyen megközelítésmódokat mutat fel eme alapvető festői téma, a környezet- avagy tájélmény a magyar piktúrában. A paletta színpompás. Akkor is, ha a tájfestészet tavaszának, az itáliai és a németalföldi reneszánsznak üde megrészegülése, a barokk tájértelmezés allegorikus szemlélete nálunk csupán a modernek reminiszcenciáiban lelhetett befogadtatásra. Talán csak Markó átszellemített látképeiben jelenik meg, évszázados késedelemmel, első ízben, vérbeli romantikus gesztusként hordozva az illuzórikus múlt óbor-tónusokkal aranyló nosztalgiáit. Lám: a természet-benyomások frisseségét máris a természetbe helyezett, otthonát kereső hontalan emberi tudat önrecepciója árnyalja. Hogy túllépve a súlyos történelmi kulisszák kötelezettségén, az európai élvonalba lendüljön XX. századi piktúránk nagyjainál. Akik a tájélmény lehető legváltozatosabb megközelítését állítják egymás mellé. Legyen az szellős, lírai Szinyei Mersénél vagy Paál Lászlónál, pszichologizáló, akár Mednyánszky báró Felvidéke, misztikus-meditatív Ferenczy vagy panteisztikus Egry módjára, drámai, mint Koszta ecsetjén, szerkezetes Hollósy szemüvegén át, vagy absztrahálódjék vibráló érzetek komplexumává Vaszary munkáin. Az idézett Bernáth Aurél e tekintetben is szintetizáló mester: klasszikussá tisztult, elvontságukban monumentális vásznain új értelemmel telítődik, csakugyan szellemi valósággá nemesedik a lírai realizmus.
Nevezettek mindegyike kötődött hosszabb-rövidebb ideig egyik-másik művésztelephez. Ama újkori szecesszióhoz, kivonuláshoz, amely sok évszázadnyi műterembe zártságából a tiszta természeti adottságok, a kék ég teremtő ihlete és a föld termő erejének körébe, a creatio ex nihilo, a semmiből teremtés közegébe, a lét kozmikus erőterébe helyezte a művészt. Félszázados pályája során Simon Miklós ugyancsak számos alakváltozatot magára öltött a fenti attitűdök közül. Ha csupán a művésztáborok vignettáival címkézzük föl életútját, útipakkja akkor is színpompás látványt nyújt, mindenekelőtt a nyári akadémiájaként is számon tartott Zebegény pecsétnyomójával. A bajai Duna-part, a mártélyi holtág régóta ismerős tájak új benyomásaival gazdagítja művészetét. Mindehhez csatlakozik az utóbbi évtizedben Erdély. Amelyet lehetetlenség anélkül szemlélni, hogy Tündérkert-volta, megtépázott nemzettudatunk, identitáskeresésünk hatásai nyomot ne hagynának égi másán, a vásznon. Makfalva, Mezőmadaras, Mezőbergenye, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu – mintha költészetünk legszebb álomvilágai volnának, akként zengenek föl művelődéstörténetünk mélyéről e festői falunevek odatúl, a Hargita kékeslila hullámvonalainak oltalmából. Miklós újabb képei egyszólamú, naiv ámulattal naplózzák, mint akadt meg a festő tekintete és szíve egy-egy részleten, pusztulóban lévő vagy épp az elmúlással konokul dacoló látványelemen. És mert a festői motívum beazonosítását tettem föl beszélyem szándékául, hadd jelezzem ama éppen nem mellékes körülményt, amely művészünk életkorában forrásozik. Nos, itt vélem fölfedezni e plein air táblák alaphangját. Egy sokat látott művész szerelmetes odaadásában földje iránt. Emberkéz építette és istenadta csodák gyermeki dédelgetését. Falak és falvak, ormok és tornyok, fellobbanó fényfoltok, cikázó szivárványszikrák, falombokat pásztázó égi sugarak és helyi színek szeretetteljes marasztalásának megható szándékát. Zizegő atmoszféra szitál a tájra, akárha az ég vetülete volna, házacskái hallgatag felkiáltó emberarcok. Látványelemek percnyi, kusza ölelkezését rögzítik a képek, tetők kiáltják a napáldozatba a konok megmaradást, s a töredékeire hulló világot, elomló létezésünk tragikus alapízét örök biztonságba olvasztja, önmagává lényegíti az egyetemes fény. Mert hisz a megfestetlen táj elenyészik, akárha sohasem létezett volna. Simon Miklós utóbbi képeiben új értelmet nyer Tamási Áron formulája. Azért festi a világot, hogy otthona legyen bennünk.
Elhangzott a Heller Ödön Művelődési Házban 2015. január 23-án
Fotók: Soós Zoltán
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (GerhardusKiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).