Kocsis Katalin
Humor a képzőművészetben: A komédiától az iróniáig
„Úgy gondolom, a humor nem pusztán vicc, hiszen nehéz helyzetekben is tapasztaljuk jelenlétét. Nézetem szerint a humor az emberi méltóságot akarja fenntartani és erősíteni: mert valamiképpen a humor tartja bennünk a lelket, ösztönzi az élni akarást, fokozza ellenállásunkat a nyomorúságos helyzetekben. A humorral tulajdonképpen védekezünk a megaláztatások ellen.” (Kaján Tibor)
Kaján Tibor: Fogyatékosságok
A humor, a komikum és a groteszk
Mindannyian szeretünk nevetni, de a humor nem csupán az önfeledt jókedvről szól. A humor célja a szórakoztatás mellett lehet elgondolkodtatás, figyelemfelkeltés is. Összetett érzéseket is kiválthat belőlünk, lehet fanyar, csípős vagy keserű.
A humor latinul eredetileg nedvet jelentett, melynek az emberi testben való arányos jelenlététől függött a régi orvosok tanítása szerint az ember testi és szellemi jóléte. Ekként az idők során a szó a jó hangulat jelentést vette fel, a XVIII. században pedig a derültség és szeszély kifejezésére használták. Német felfogás szerint a humor a fenségesnek és az alacsonynak, a szomorúnak és a furcsának az összefoglaló eszméje; számos megjelenési formájában föl is fedezhető ez a kettősség. Vagyis a humoros dolgokban (a humor legjellegzetesebb fajtáinál) valami ellentmondás rejlik, aminek feloldhatatlansága a humor forrása.
A humor legjelegzetesebb (és a művészetekben – az irodalomban − megjelenő legrégebbi) formája a komikum. Az ebben rejlő belső ellentmondás lényege például, hogy a komikus figura másnak − általában jobbnak, nemesebbnek − akar látszani, mint amilyen valójában, de a mű során – legyen az irodalmi, vagy képzőművészeti alkotás – ez a törekvés lelepleződik és nevetségessé válik. A komédia válfajai közé tartozik a szatíra, a humoreszk és a groteszk, ezen kívül megkülönböztetünk helyzet- és jellemkomikumot. Az előbbiben a szituáció, az utóbbiban - általában valamilyen szenvedéllyé vagy rögeszmévé fajuló tulajdonsága miatt - maga a jellem a komikum forrása.
A humor nem csupán a festészetben/grafikában, de a szobrászatban, vagy akár az építészetben is megjelenhet (gondoljunk csak Gaudí vagy Hundertwasser épületeire), határt csak a művészek képzelete, találékonysága szabhat.
Életképek: helyzet- és jellemkomikum (a barokk)
Id. Pieter Bruegel: A háromkirályok imádása
Az ókori komédiák és a középkori parasztgúnyoló karikatúrák és karneváli ünnepségek után a reneszánsz művészetben a humor már más formában is megjelenik a szatírától függetlenül: id. Pieter Bruegel például úgy mutat be életképeket, hogy nem gúnyolódik parasztokon, hanem inkább velük együtt nevet. Bár nála is találunk groteszk alakokat, ezek inkább a jellemkomikum eszközeként jelentnek meg a képeken, olykor embertípusokként. Többé-kevésbé rabelais-i karneváli hangulat jellemzi Bruegel festészetét; már a 17. század elején "vicces Péternek" nevezték. A háromkirályok imádása című festményen például alakjainak többsége nevetséges, sőt groteszk, de ez még inkább kiemeli azokat az alakokat, akik nem azok, mint például Mária és Gáspár alakja.
A barokk festészet különösen kedvelte a helyzetkomikumot, és a finom iróniával ábrázolt jeleneteket (ahol a látszólagos magasztalás mögött elmarasztalás bújik meg, melyet a szöveg- illetve a képi környezet leplez le). A vizuális leleményre épülő humor jellemzője, hogy a képet – mint egy rejtvényt – a nézőnek kellett megfejtenie. Ilyenek a perspektívajátékok, a trompe l'oeil (optikai csalás), amivel a festő szándéka gyakran a néző megviccelése volt. Ez a fajta képalkotás ma is közkedvelt, akár grafikáról, festészetről, akár modern művészetről (pl. Street art) van szó. Akár vizuáis, akár narratív (a képen ábrázolt történetben rejlő) lelemény a humor forrása, mindkét esetben a kép szemlélőjének aktív részvételére van szükség ahhoz, hogy az ábrázolás elérje a célját: a nézőnek először meg kell értenie a látottakat.
Jan Steen életképe
Jan Steen a legtermékenyebb és legismertebb holland mesterek egyike volt. Több mint száz képen ábrázolja zsánerképein bölcs humorral és nyílt őszinteséggel a kocsmák életét és világát (maga is kocsmatulajdonos volt). Legnagyobb örömmel Hollandia társas életét mutatja be sokoldalúan és színesen.
Szatírára való hajlama első pillantásra feltűnik számos történelmi és mitológiai tárgyú festményén és életképein is. Alakjainak egyénítésében kimeríthetetlenül ötletes, figuráinak alapvonása a humor – ez az, ami festményeinek éltető erőt ad. Az ábrázoltak mindig inkább nevetésre késztetnek, semmint komoly elgondolkodásra. A festő a 18. századtól kezdve, mikor William Hogarth Angliában hasonló hangot ütött meg képein, a közönség egyik kedvence lett. Steen szinte mindig elhelyezett a képein néhány olyan motívumot, amelyek mindenki számára világossá tették, hogy miről is van szó valójában.
A mulató társaságok ábrázolása mellett a holland életképek közkedvelt témája volt "az orvos látogatása" is, ezt Steen is számos változatban megfestette. Az életképek rendszerint mögöttes, átvitt értelmet hordoznak, valamilyen általános tanulságot közvetítenek, szórakoztató, gyakran többértelmű formában, jelen esetben, hogy milyen betegségben szenved a sápatag, éppen elaléló hölgy a képen.
Jan Steen: Az orvos látogatása
A festmény előterében ülő, ránk mosolygó, nyilakkal játszó fiú modernizált Ámor-figura, Steen több képén s megjelenik, és a szerelemre utal. Sőt, a földön látható agyagedény (mely szintén több képen szerepel), arra utal, hogy a hölgy gyermeket vár: a terhesség megállapításának egyik módja volt akkoriban, hogy füstölgő kanócdarabot tartottak a hölgy orra alá: ha elájul a kellemetlen szagtól, akkor másállapotban van.
William Hogarth több sorozatot is készített különböző témákról komikus – moralizáló formában. Festményei és metszetei történeteket mondanak el, az egyik ilyen történet a Marriage à-la-mode, a Divatos Házasság.
Giuseppe Arcimboldo: A könyvtáros
Az olasz menierista-barokk festészet egyik legkülönlegesebb alakja, Giuseppe Arcimboldo művészete kortársai között igen közkedvelt volt. Igazán népszerűvé újra csak a 20. században vált, elsősorban a szürrealistáknak köszönhetően. Tájképei, melyeknek részletei alakokká állnak össze, vagy növényekből és állatokból komponált emberi arcai, karikatúra jellegű portréi titokzatosnak látszó fantáziák.
Kortársai mulatságosnak találták a képeit; egyikük így magyarázza a festő műveiről szóló értekezésében egy fej különböző összetevőinek jelentését:
„A fej kizárólag állatokból áll, amelyek tanulmányozására a császár különleges lehetőséget biztosított Arcimboldo számára. A homlokhoz például egy rókát választott, mert a róka, lévén a legfortélyosabb állat, nagyon alkalmas az emberi homlok megformálására, ami a ravaszság központja. Vagy az orca, a szemérem székhelye egy elefánt fejéből van kiformálva, „melyről Plinius A természet históriájának nyolcadik könyvében azt írja, hogy szemérmessége bámulatos, mert amikor legyőzik, kerüli a győztes tekintetét.” (id. R. Wittkower, M. Wittkower: A Szaturnusz jegyében. 385. oldal)
Föld, allegorikus portré
Ez a különös állattani fiziognómia nagyon divatos volt Arcimboldo korában, de festményeinek allegorikus jelentése teljesen rejtve marad az előtt, aki nem ismeri ezt a hagyományt, s nem tudja, milyen megszállottan foglalkoztak a művész kortársai az ilyen mágikus analógiákkal.
A karikatúra
Leonardo da Vinci: Öregember portréja (1500 körül)
A karikatúra alapjában véve újkori (publicisztikai) műfaj, amelynek eredetét Leonardo portrévázlataiban vélik felfedezni. Leonardo nem konkrét személyeket, hanem típusokat ábrázolt, a modern karikatúra azonban, amennyiben portrékarikatúráról van szó, mindig valamely valós személlyel – vagy legföljebb egy azonosítható társadalmi kategóriával – szembeni polémia eszköze, amely klasszikus esetben a test (többnyire az arc) bizonyos vonásait torzítja el, hogy a fizikai fogyatékosság révén hívja fel a figyelmet valamely morális fogyatékosságra. Ugyanakkor a karikatúra nemcsak kritikai műfaj, nemcsak bírál, hanem értékel, szobrot is képes állítani egy-egy arra érdemes személynek.
Tullio Pericoli: Einstein (1959)
Különleges karikatúrák Hans Xaver Messerschmidt német barokk szobrász alkotásai. Karakterfej-sorozatából 1700 és 1777 között tizenkettőt fejezett be, ötvenhetet pedig életének utolsó hat esztendejében, miközben számos portrét és egyéb művet is alkotott. A sorozatból 49 maradt fenn.
Messerschmidt karakrerfej-sorozatából
A szobrok megítélése az utókor részéről változó: a kritikusok nem nagyon tudtak mit kezdeni az arc fintorai iránti nyilvánvalóan rögeszmés érdeklődéssel. Volt, aki Mesmer elméletének illusztrációjaként értelmezte a fejeket, vagyis hogy az ember pszichológiai és fiziológiai állapotait az idegrendszer mágneses erői kormányozzák (mesmerizmus). Mások szerint kínosan aprólékos naturalista művész, aki szarkasztikus, különc alkotásaival gúnyt űz embertársaiból, egy másik értelmezés szeint pedig magányos, kreatív lélek megnyilvánulásai az művek.
Kaján Tibor: Don Carlos
A portrékarikatúrák mellett a karikatúra számos egyéb fajtájával is találkozhatunk. A kulturális karikatúrában például a rajzoló kritikát ad filmről, színházról, zenéről, kiállításról, stb., vagy a maga eszközeivel stílusparódiát ad elő.
Kaján Tibor: Gordiusz
A szórakoztató karikatúra furcsaságokat, bizarr helyzeteket ábrázol, rejtett vallomás lehet a kor ízléséről.
Kaján Tibor: VIII. Henrik
A pszichológiai karikatúra jellemzője a fekete humor, mellyel valamilyen pszichológiai témát ábrázol.
A trompe l'oeil és egyéb csalások
Klasszikus trompe l'oeil
A klasszikus trompe l'oeil-festmények a festői szemfényvesztés népszerű eszközeit alkalmazták: számos ilyen barokk csendéletet ismerünk. Különlegességeket vagy a hétköznapi élet kellékeit jelenítették meg képeiken a festők úgy, hogy a kép az "itt és most" pillanatnyiságát, illetve ennek illúzióját tárja elénk. A falra függesztett képen a festés tárgyaként jelenik meg (folytatódik) maga a fal: népszerű fogás volt a barokk korban.
Cornelius Gijsbrechts: Egy festmény hátoldala (1670)
Az optikai csalást (trompe l'oeil) a képre ragasztott, felpördült szélű cédula teszi teljessé. A festményt valószínűleg egy képvásárra, tréfának szánta a festő.
Petrus Christus: Egy karthauzi barát portréja (1446)
A képi világ és a valóság összemosása önmaga leleplezésére is alkalmas: a képre festett, oda nem illő elemekkel a művészek általában azt kívánják érzékeltetni, hogy a kép világa nem azonos a kép szemlélőjének világával azáltal, hogy az oda nem illő részlettel mintegy kizökkentik a nézőt a szemlélődésből, ráébresztik a két világ közti határra.
Petrus Cristus festményén a keretre festett légy ez az elem: a légy nem tartozik a képbe, hiszen a barát portréján semmi keresnivalója. Nincs is benne a képben, inkább rajta van: a festmény és a festő világának határán egyensúlyoz a festett kereten. Lehet a festő tréfájaként is felfogni, mely egyúttal talán – mint későbbi képeken gyakran - a halált és az elmúlást jelképezi.
Francesco del Cossa: Angyali üdvözlet
Francesco del Cossa Angyali üdvözletén a csiga hasonló helyet foglal el (és hasonló szerepet tölt be), mint Petrus Christus portréján a légy. A csiga teljesen aránytalan mindahhoz képest, ami körülveszi (túl nagy a kép szereplőihez és a benne ábrázolt tárgyakhoz viszonyítva). Ezt a csigát a képre festették, de nincs benne a képben. A szélén van, a fiktív és a valós tér (ahonnan mi nézzük) határán. A csigát nem a fiktív térben, hanem a mű valós felszínén helyezte el a festő, mint Petrus Christus a legyét; mindkettő az érzékcsalósást okozó képelemek közé tartozik. A kép szélére festve rögzítik azt a helyet, ahol összekapcsolódik és felváltja egymást a mi terünk és a festmény tere, arra invitálnak bennünket, hogy mentálisan belépjünk a képbe.
A csiga (miként a légy is) az ábrázolás terére helyezve, és akként jelölve a kép felületét, azt mutatja nekünk, hogy nem szabad hinnünk a látvány illúziójának, vagyis hogy ez csak egy festmény, az ábrázolt valóság, nem pedig a valóság maga. (A szürrealista René Magritte hasonló gondolatokat ábrázol például a Ceci n est pas une pipe című képén: ez nem egy pipa, csak egy kép egy pipáról).
Magritte: Ez nem egy pipa
Torzított formák − az anamorfózis
A trompe l'oeil egyik különleges formája az anamorfózis. Ez olyan felismerhetetlenné torzított képet jelent, amely csak egy különös nézőpontból, vagy egy rá helyezett tükörtárgy segítségével válik újra láthatóvá. Olyan képek (grafikák, metszetek) is vannak, melyek szemből, hagyományosan szemlélve mást mutatnak, mint egy különleges szemszögből, vagyis tulajdonképpen két kép van egyben.
Legjellemzőbb válfajai az úgynevezett optikai, vagy más néven perspektívikus anamorfózisok, amelyeknél csak a megfelelő látószöget kell megtalálni. Itt is Leonardo az úttörő, a legelső anamorfózisos képeket ő készítette a művészettörténészel szerint. A legismertebb példája Hans Holbein Követek című képén látható: az elnyújtott forma a kép közepén akkor veszi fel egy koponya alakját, ha nem szemből, hanem oldalról alulról, meredek szög alól nézzük.
Holbein: Követek
Holbein utánzói terjesztették el ezt az ábrázolási technikát európaszerte, fénykora a 17. századra, a barokk korára tehető.
A tükrös, vagy katoptrikus anamorfózisoknál általában egy tükörhenger, esetleg tükörkúp fedi fel a kép titkát, a dioptrikus anamorfózisoknál pedig egy speciális, sokszögűre csiszolt lencse, vagy tükörtárgy hozza össze az elrejtett képet sok összefüggéstelennek tűnő részletből.
Orosz István grafikus előszeretettel alkalmazza az anamorfózis különböző fajtáit képein, számos grafikát készített különböző anamorfikus technikákkal.
Orosz István anamorfikus képei
Pop art és társai: a művészet és a fogyasztói társadalom bírálata
A 20. század avantgárd mozgalmainak (mint a század elején a dada, majd a szürrealisták, a század közepétől pedig a pop artosok) gyakori közös témája maga a művészet, illetve a művészet és a társadalom kapcsolata. A tömegkultúra kritikájában az ízlésficam, a vulgaritás és a giccs felnagyítása révén elsősorban az irónia eszközével hívják fel a figyelmet a minőség elsekélyesedésére.
Duchamp: Kút (1917)
Marcel Duchamp autodidakta volt, azonban kezdettől fogva meghökkentő modernség tanújeleit adta. Különleges alkotómunkájával halálos ítéletet mond a hagyományos festészet (művészet) fölött és ezzel paradox módon az egész modern művészet fontos ihletőjévé vált. Számára a humor a művészet fontos részét képezi és saját excentrikus személyisége is nagy hangsúlyt kap a műveiben.
„Ready-made”-jeit kiállítva azt kívánta tudatosítani, hogy egy tárgy csak akkor válik művészivé, ha egy intézmény (múzeum) vagy a kritikusok azzá nyilvánítják.
Salvador Dalí: Ráktelefon
A szürrealista objektek olyan tárgyak párosításából születtek, melyeket általában nem társítunk egymáshoz, vagy egy tárgy egy számára teljesen szokatlan, oda nem illő környezetben / funkcióban tűnik fel. Bennük van a játékosság és a meghökkentésre való törekvés is (a ready-made-ekhez hasonlóan), amit Oppenheim (és Dalí is) elért: beszámolók szerint méltatlankodó vagy elragadtatott amerikaiak tízezreit késztette dühödt kifakadásra vagy önfeledt nevetésre.
Warhol: Mona Lisa (1963)
Andy Warhol a pop art legismertebb képviselője. Képei első pillantásra meglehetősen egyszerűek, de éppen ezáltal képesek közvetlen vizuális hatást kiváltani. (Egyetlen tárgy sem hozzáférhetetlen a művészi feldolgozás számára csak azért, mert közismert vagy banális.) Számos képén alkalmaz ismétlést, amivel a képeknek a tömegkultúrában megnyilvánuló mértéktelen ismétlődésére hívja fel a figyelmet, amely az árucikkek és szolgáltatások értékesítését célozza. Vagyis ugyanazokat a technikákat használja, mint amiket a tömegkultúra használ fel: művészete közvetlen módon tükrözi a kulturális fogyasztást, miközben az abszurditásig hangsúlyozza, hogy teljes mértékben elhatárolódik attól.
Folytatta a dadaisták által kezdeményezett kispolgári értékek elleni támadásokat, hogy a képek manipulálása révén szembesítsen bennünket a kortárs művészet és kultúra ellentmondásosságával és felszínességével. Duchamp és Dalí művészete is hatott rá, követőjükké vált a kulturális törekvések leleplezése és a hagyományos alkotói elvárások lerombolása terén.
Warhol: Tépett fóliájú nagy Campbell's leveskonzerv (1962)
A szépséghibás leveskonzerv értékcsökkent termék, de ábrázolásakor (és épp ebben rejlik az irónia) az egyediség szavatolja az alkotás vonzerejét és értékét. A konzerv mint fogyasztási cikk hatalmas méretűvé való felnagyítása (és a szenteket ábrázoló ikonokhoz hasonló háttér nélküli ábrázolása) a humor eszközével állítja szembe az egyediséget a konformizmussal.
Meret Oppenheim: Szőrreggeli (1936)
A művész egyik módszere a lágyítás (softening), mikor puha, lágy anyagokkal dolgozik, a másik pedig az emlékművé magasztosítás: a humor az emlékmű méltósága és a banális tárgy közötti ellentétben rejlik (mint Warhol leveskonzervjénél).
Duane Hanson: Nő bevásárlókocsival (1969)
Az assemblage, vagy új-realizmus a 20. századi művészeti irányzatok, mint például a pop-art vagy a dadaizmus jellegzetes műfaja, különféle tárgyak egymáshoz illesztéséből, összerakásából, halmozásából létrehozott műalkotás. A kollázs ötletét használja fel, amikor szokatlan, váratlan jelentésű tárgyakat hoz létre, a műfaj a kubista kollázsoktól a dadaista ready-made alkotásokon át végigkövethető az 1960-as évekig. A fogyasztói társadalom tárgykultuszával szemben – autó, televízió, mosógép stb. – az új-realizmus a régiségek halmozásával, vagy az abszurd, semmire sem használható gépekkel megsemmisíti a tárgyat, és bírálja annak imádatát.
Street art: az utca művészete
Banksy képe Londonban (Chalk Farm)
Az első, mai értelemben vett graffitik 1970-ben, New York szegénynegyedében, Bronxban készültek. A külváros lerobbant házai, szürke falai közt felnövő fiatalok számára a falrajz megmutatkozási, kitörési lehetőség volt a körülöttünk lévő sivár világból. A graffiti virágzása a nyolcvanas évekre tehető, amikor a hip-hop szubkultúra részeként összefonódik a breakkel és a rappel. Mindegyikben az egymással való vetélkedés ártalmatlan, kreatív formája figyelhető meg, cél az elismerésért való küzdelem.
A street art egyik, építészethez is kapcsolódó megjelenési formája a homlokzatfestészet. A művészet beilleszkedése a valóságba vagy a valóság bemutatása a művészetben a mai napig népszerű téma. Az eredmény a barokk korszak nagy kedvencének, trompe l’oeil ábrázolási formának a továbbfejlesztése, amelyet sem a fotóművészet, sem a kollázstechnika nem tudott kiszorítani, és végül a modern művészet elemévé vált. A street artban is előszeretettel alkalmazzák, mivel így látványos és figyelemfelkeltő képeket lehet létrehozni. Homlokzatfestmények és aszfaltrajzok is születnek ezzel a módszerrel.
Julian Beever krétarajza (Beever aszfaltrajzai a teljes megtévesztést tűzik ki célul)
A street art különböző alfajai: tagek (kézjegyek, aláírások), mural (freskó), graffiti, a matrica (stick) és stencil. Az utóbbi kettő kevésbé helyigényes és látványos, ezek elsősorban abban különböznek a graffititől, hogy míg az a helyszínen készül, a spontaneitás látszatát keltő – bár otthon alaposan előkészített és megtervezett – műfaj, egyedi alkotás, addig ez utóbbiak előre elkészített, sokszorosított tárgyak. A matrica anyaga alapvetően az öntapadós papír, amit csak fel kell ragasztani a megfelelő helyre. A graffiti, a matrica és a stencil művelői gyakran mindhármat alkalmazzák, a graffiti kifejezés pedig a falfestmények, képek különböző változatait is jelölheti.
A nemzetközi street art egyik legismertebb figurája a Bristolban élő Banksy, aki permanens intézménykritikájával vált ismertté. Többféle technikával dolgozik, matricával és stencillel is. A stencil annyiban különbözik a matricától, hogy otthon csak a sablont készítik el, s a kiválasztott helyszínen ezt a sablont fújják le. Lényegéhez tartozik, hogy vizuálisan könnyen áttekinthető, letisztult legyen: rövid szöveg vagy felismerhető karakter. Velük szemben a graffiti gyakran "nem olvasható" a kívülállók számára, csak a jelenséget vagy a látvány összképét képesek értékelni.
Banksy odáig megy partizánakcióival, hogy az utcaművészetet belopja a galériákba: hivatalos kiállytóhelyekre, múzeumokba szökteti be a képeit, melyek addig vannak kiállítva, amíg észre nem veszik őket.
Az „utcaművészet” különböző műfajai eredendően mind arról szóltak, hogy az elszürkült várost a fiatal alkotók magukévá tegyék, sajátjuknak érezhessék. Mivel a hivatalos galériákon és kiállítóhelyeken kívüli művészet, ezáltal képes folyamatosan változni, újulni, friss maradni. A graffitisek, matricások és stencilesek alapattitűdje a fogyasztói társadalom kritikája, de mindenfajta társadalmi kritika, szociális és morális érzékenység jellemző rájuk, és humorukkal gyakran csalnak mosolyt a járókelők arcára.
Banksy – laugh now...
Irodalom:
Arasse, Daniel: Festménytalányok. Typotex, 2010
Bakos Katalin: 10x10 év az utcán. A magyar plakátművészet története 1890-1990. Corvina, 2007
Banksy: Wall and Piece – A fal adja a másikat. Gabo, 2012
Barokk stílus. Vince, 1997
Barta Edit: A téma az utcán hever. A street arttól a köztéri művészetig I.. Octogon, 2012/1. 39-40. p.
Bode, Wilhelm von: Rembrandt és a XVII. századi holland mesterek. T.K.K, 2006
Bordács Andrea: "Miénk itt a tér..." Városi folklór és/vagy szubkultúra? - Street art. Új Művészet, 2005/11. 26-29. p.
A csendélet. Alexandra, 1999
Eco, Umberto (szerk.): A rútság története. Európa, 2007
Escher, M.C.: Grafikák és rajzok. Taschen, 2006
A festészet titkai. Glória, 2003
Ganz, Nicholas : Graffiti. Öt kontinens utcaművészete. Cartaphilus, 2004
Híres Festők, 84. szám. William Hogarth.
Híres Festők, 95. szám. Marcel Duchamp
Híres Festők, 107. szám. A pop-art.
Híres Festők, 122. szám. Giuseppe Arcimboldo.
Kaján Tibor / Martin József: Karikatúra a betűtengerben. Mundus, 2005
Klingsöhr-Leroy, Catherin : Szürrealizmus. Taschen, 2004
Leonardo: Művészet és tudomány. Allprint, 2005
Matsier, Nicolaas: 3D a festészetben. Trompe-l'oeil régen és most. Typotex, 2011
Művészet a 20. században. II. kötet. Taschen, 2005
Németh István: Az élet csalfa tükrei. Holland életképfestészet Rembrandt korában. Typotex, 2008
Orosz István: Oytis – grafikák, plakátok, filmek. Balassi, 1994
Shanes, Eric: Andy Warhol. Gabo, 2007
Székely Juli: Meghekkelt történelem. A street arttól a köztéri művészetig II. Octogon, 2012/2. 60-61. p.
Wittkower, R. - Wittkower, M.: A Szaturnusz jegyében: a művész személyisége az ókortól a francia forradalomig. Osiris, 1998
Zsánermetamorfózisok. Szépművészeti múzeum, 1994
