Fabulya Andrea
Nagyapáti Kukac Péter[1] albumát lapozom
Zentai Tóth Bélának ajánlva
Fehér a nő, Péter, azon a képen, amit azért festettél akkor éppen, hogy sok gondod közt – lakhatás, meleg ruha, étel-ital – legyen angyalszárny is, ami tart, kitart téged a végtelenbe: topolyai méhész kaptárai fölé emel, mert ehhez a méhszárny bizony kevés! Pedig a jó méhész megálmodta: viszik a méhecskék szárnyukon a mézecskét, idvezült rovararcon naiv felbuzdulás! A zöld fényű nap zöldet pingál: zöld kerítés lécei közt van a mennyország. Lakályos álom ez, Péter: lakja sok méh, lakják tágas, kék kaptárok. A kis udvar fölött vidul az éter. A méhész bajsza alatt délceg pipa mered mézzel teli szép bödönökre: ez a keret, melyben a vízió oly megnyugtató, hisz így többé nem teher az étel, a betevő, van elég! Nyakkendőnyi csík tükrözi az ég azúrját a hortyogó ember mellkasán. És a méhek kasán dönög az elégedettség, a kockás mamusz mintája a rend, kockás napsugár hirdeti is emitt: nincs kihágás, bekockázza a világot a méhészi nagyság, a teremtő erő! Ha dolgoznak a méhek, a gép forog, az alkotó pihen! Jó ott lenni, Péter? Ahol a mindennapi fájdalom méhcsípésben aprópénzre váltatik, a rémület felkockáztatik? Gyógyszere mindennek a méz-szirup, patika a kas. Mert kell az idill, tegye az emberkaptárt csinos lugassá, mit neki a világégés, népirtás, kilúgozott nyelv és agy, ha a világbékét a méhes nedűje édesíti! Mézzé sűrűsödik a keserűség sója, vajjá köpülve szívekben a vas! És a franciasapkás, a fehér! A nő! Ha kész a kép, fityók targyi jár, mi más?! De lehet, még szállást, ételt is szán neked a gazda, ha elégedett. Ám ha mégse, elzavar, nem kapsz semmit érte, hiába dolgoztál, elég a kép, tűzre veti, művész kell ide, nem piktorsegéd, mondja majd haragosan, és az ólban se hálhatsz, nem ütöd meg a mércét, hát megüt ő téged! De vigyáznak itt rád, kegyes a rend, Péter, mindig kapsz ecsetre valót, mert tudják, jó az a világnak, hogy te megfested őt. Meg a tehenet, a benne legelőt mázsaszámra, mellette a kislegény áll strázsába, bár nem szökne az soha más tájra, mert boldog itt! Rajtad a hosszú szárú, fűzős cipő, mit sose kötöttél be, miért? Fonák szabadságjel egy jelképekkel teletömött korban? Vagy csak lustaság? Vagy mindig másra kellett a pénz, sose cipőfűzőre? És hova vinne téged ez a cipő, ha hajtaná a felbuzdulás, el? Más fény, más fű zöldjére? El! A vályogházak tapadós magányából, a fészerek porszemöröméből, a fullasztó ételszag és görnyesztő éhség préséből, vastag földű Bácska kemencés udvarából, el! A franciasapka alatt betűrt fülű nő: hallani sem akar erről a világról. A topolyai kacsaúsztató vize pedig akkor is csobog, ha lelkedre ül a habja. A kaparó pálinka karca a torkodat marja. A fehér nap fehérré színez. Mint a bácskai dűlők bamba szemű bikája, nézi Péter képét a szomszéd tanya gazdája, nézi a fehérséget vöröseres szemeivel. Fáradt, de nem érzi, mert minden erejével egyet csinál: nézi. Nézi, mert nagy vágya, Péter örökítse meg az ő marháit is, az se baj, ha három-néggyel többet fest, mint amennyi van! (Az utókor úgyis mindent elad, eltékozol, hát hadd higgye, gazdag volt a tanyasi úr!) A mézsárga nap mézet pingál, Péteren múlik csak az ecsetkezelés, hogy hány lesz végül a tehén. A topolyai rétre virágot hímez a gazdatekintet, Péter, te csak fesd, akár anyád ha hímezte a kis tisztaszobába a díszpárna korcára aranyló fonállal lánykorának gyöngynevét, napszámos férje oldalán a szalonnaíz után merengve. Szalonnafényben ragyognak az álmok is, Péter: vagy mert van, az élvezet. Vagy mert nincs, az vágyakozás. Egyik szem a másikba kutat ás, víztiszta bizonyosságot keres. Mint Péter, aki elindult hajszálból, disznósertéből, szalmából készült ecsetével ebből a szalonnazsír áztatta, félelmes világból, és megérkezett: ugyanide. A fehér nő, a franciasapkás vár, néz idegenül valakire a gang előtt, talán épp érkezik vagy indul? Haza? Ide? Oda? A pillanat nem árul el irányt. Pontszerű az idő, látszólag szándéktalan a lány, nem mozog. Üres a tekintet. Halovány. Nyitott a gang, zárt a világ. A kabát szőrme, fekete a szemöldök, fehér a sapka, illik a nőre. Csíkos a blúza, rejti a bunda. Fehér az arca, színházi a maszkja. Fellépett a vászonra. Milyen a szoknyája? Milyen a foga? Mit álmodhatott utoljára? És te, Péter? Amikor lefestetted őt, mi járt a fejedben? Megkívántad a testet? Beleláttad a kabátba a Nőt? Vagy eleresztetted a selyemvágyat az arcra terülni fehéren, mondhatatlan siváran? Mit tud ez a lány? Mit sejt? És mit remél? Miért fehérebb ő, mint bárki más, aki körötted él?
2014.
Nagyapáti Kukac Péter: A kenyérszelő asszony
[1] Nagyapáti Kukac Péter 1908. január 10-én született Topolyán. Édesapja Nagyapáti Péter, napszámos, édesanyja Soltis Erzsébet. Tehetségét Tóth János fatelepes fedezte fel, és beszélte rá apját, hogy írassa be a polgári iskolába, miközben ő állta az oktatás költségeit.
Nagyapáti festészete az 1930-1944 közötti másfél évtizedben bontakozott ki Topolyán, Bajsán, Kishegyesen, illetve a környező tanyákon. A népi építészet, az agrár építmények, a korabeli viselet, növényzet és állatállomány mellett képeivel megörökített olyan, a modernizációt jelző jelképerejű újdonságokat is, mint a bicikli, a repülőgép és a rádió. Még életében négy festménye bekerült a dr. Jovan Milekić által 1926-ban, Szabadkán alapított Bácskai Múzeumába.
Nagyapáti Péter harminchat évesen hunyt el 1944. február 7-én.
A 2008-as évet Topolyán Nagyapáti Kukac Péter Emlékévvé nyilvánították.
Fabulya Andrea tanár, versmondó.
Korábbi írása a Szegedilapon: Széljegyzet Simai Mihály irodalmi estjéhez; Jó itt-hon!; Előbeszéd Árpás Károly versköteteihez