Fabulya Andrea
Halkan Varsányi Anna képeihez beszélvén
Ha „olyan szoba lenne ez az én életem (jut eszembe egy francia regény első sora), melynek küszöbétől csend a törvény” vagy épp ellenkezőleg: ha olyan volna, mint kiáltás, feszes sikoly vagy fesztelen ricsaj (mint egy cseh regényben, a Túlságosan 
zajos magányban napjait tengető beszélőé), ha némaság vagy hangzavar volna: nem lenne értelme, üzenete a szónak: halkan. Az egyértelműségek világában minden harsányan kimondható vagy épp ellenkezőleg: nincs mit mondani. Kérdésem magamhoz: létezhet-e a léleknek (létezhet-e lélek, ezt nem kérdezem, mert axiómának muszáj tekintenem e tárlat láttán is: Psziché világformáló erő) létezhet-e oly zuga, ahol egyértelműség, harsány és magabiztos kijelentés, éles körvonal az úr? Megválaszolom a nem költőinek szánt kérdést: nem, én úgy vélem, nem létezhet, ez nem az a kozmosz. A lélek olyan képekben, töredékekben és teljességekben, árnyalatokban él, élhet, mint amelyeket épp itt láthatunk most, e tárlaton, magunk körül. E képek álomszerű suhanásában szoktatnunk kell magunkat valami újhoz, netán tanulnunk kell valamit az árnyalatról, a suttogásról, a selyem levegőben neszező otthonosságáról... Szoktatnunk kell magunkat halk, alig hallható, neszező ÉN-ünkhöz. Szoktatnunk kell magunkat magunk mélyéhez.
Aki csend és zaj pulzáló váltakozásában, sötét és világos kontrasztjában, éles körvonalak közt él, mint mi legtöbben, bár talán nem is tudatosítjuk, annak e tárlat ajándék: a lassan felívelő, majd tétován elhaló lendület, a vonalak szépségesen fájdalmas, rejtelmes titka, az árnyalat, a halkulás, alig erősödés, a könnyeden átsuhanó pillanat finomsága, a neszező fényben megcsillanó fájdalom és az örömben pislogó fénysugár egymásba játszó harmóniája. Miközben arról mesél: hogy nincs harmónia a világban, hogy a törés és töretés életünkbe szervesül, mégis: titkot rejtő színeibe és formáiba, partikuluszaiba a sejtett-álmodott teljesség beleragyog.
Varsányi Anna: Virágos függöny
És még valami: az irodalmiság, az irodalmi elemeltség, a metaforizáció – a lírai mélység, kifinomultság és az epikus történetszerűség, a mozzanat, befogadói fantáziánkra bízva, sorsszerűen.
Az őszi fesztivál kiadványában a következő olvasható:
„Varsányi Anna a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja. Tervez díszletet, jelmezt, arculatot. Kiállított többek között Budapesten, New Yorkban, Łódźban. Két gyermekével Szegeden él.” Hozzáteszem: emellett ír, drámáit Szegeden és az országban sok helyen sikerrel játsszák. Sőt: több európai nyelv biztos ismerőjeként műfordító is. Mottója:
„Az égről halk fényt csak a szél sodor...” (Keats: Óda egy csalogányhoz, fordította Tóth Árpád)
A 23 kiállított képek közül tíz ábrázol emberi formát, 12 növényt, növényrészletet (virágot, levelet vagy termést), egy pedig vas-acél szerkezetet. 10-12-1. Szinte szimmetriában egy anomália. Pedig dehogy. A sugallat mindenütt összefüggő egészet képez, még a kivételnek látszó nem organikus kép sem gyengíti ezt, ellenkezőleg: számomra inkább kontextusba helyezi.
Az ember, úgy általában, mintha egyáltalán létezne ez a végletesen sokszínű szó általános jelentésben, ahogy a német mondja kis m-mel: man-ként, tehát ha ez az általánosan tételezett ember feltenné a maga számára legfontosabb kérdéseket, csak suttogva, alig hallhatóan tehetné. Halkan. Hogy csak a fontos, a legfontosabb maradjon.
Így hát most én is ezzel a halkulással jegyzem e szavakat Varsányi Anna akvarelljei, tusrajzai mellé. Halkan kezdem, és halkan fogom befejezni. A csend előtt.
Könnyedség. De nem könnyűség, legfeljebb a paradoxon bűvöletében:
„A lét elviselhetetlen könnyűsége.” A mélység könnyűsége.
Árnyalat. A létezés kontrasztjai közt suhanó árnyalás. Mert – idézek újra egy franciát – „csak te kellesz, ó, árnyalat...”
A vonal, amint önnön esendősége alázatában körülölel.
És folytatom, legszívesebben csendes, szemlélődő suttogással mondanám:
A semmiben rejlő minden, és a mindenben rejlő semmi, ahogy Esti Kornél énekli, mert minden élet hőstett, apróban rejlő, szemcséződő mindenség.
A virág nyugalma, békéje, csendes önáldozata, észrevétlen káprázata. A szirmok fájdalma, gyönyörűsége. „A virág világa.”
Az emberi arc, ahogy önmagaként feltárul és önmagába rejtőzik. Magába merül. Csenddé válik... Magába réved... „Földi élet, hol a réved?”
És folytatom tovább, már nemcsak odafordulással, hanem egyre halkabban, szinte magam elé mormolva, egészen belemerülve a képiség varázslatos, finom részleteibe:
Az emberi test. Palástos mezítelensége a léleknek. Bújócska. Játék. Titok, mely megfejtésre vár. Haj-lepel. Takaró-maszk. Maja fátyla. A test fájdalma. Mulandósága.
Növények hajszálpontos megrajzoltsága. Ahogy egy körte, egy fokhagyma a háttér és előtér nélküli perspektíva fókuszában, a semmi közepén, önmaga szerény tökéletességében a teremtés teljességét ragyogtatja vissza.
Tájkép. Vas és acél. Ember alkotta embertelenség. Felhő-arc. Dinamizmus. Technikacsoda. Magánytorony, senkiföld. Beszédhelyzeteink kidrótozott biztonsága.
És újra a virág, és újra levél, földön, kalapon, női testen, a termés és kiteljesedés, az eszmélés és hervadás. Beszédhelyzeteink virágszirmú védtelensége.
Halkan. Talán nem is szabad mást hozzátennem. Csak megvárnom, amíg a zsibongásban és zakatolásban meghallom a HALKAN-t. Találkozom a fölösleges közt a fontossal. A csend előtt.
Zelk Zoltán: Hallod? Hallod a harmat gurulását? Hallod az esőcseppeket? Hallod a lepkék szárnycsapását? S ha egy homokszem megreped?
Elhangzott: a Móra Ferenc Múzeumban 2017.október 6-án
