„A világot is olyan szemmel látta, mint amilyen művész volt.”
7 kérdés Trogmayer Ottóhoz – a 85 éve született Kass János tiszteletére
Kass János 85 évvel ezelőtt, 1927. december 26-án született Szegeden. Életének utolsó évtizedeiben tisztelgő kiadványok jelentek meg születésének kerek évfordulóira. Jelenleg egy interjúkra alapozott kötet készül, mely egykori barátai, tanítványai, szerettei látószögéből mutatja be a művész pályafutását. A beszélgetéssorozat első felvétele 2012. február 3-án készült Trogmayer Ottóval. Munkatársunk, Képiró Ágnes a közel egy órás kötetlen beszélgetés anyagának rövidített változatát foglalta hét kérdés mentén egy interjúba.
|
|
|
| Kass János | Trogmayer Ottó |
Képiró Ágnes: Szeged jelenkori kultúrtörténetének két meghatározó személyisége, Ön és Kass János hogyan találtak egymásra?
Trogmayer Ottó: 1956-ban kerültem Szegedre, a Móra Ferenc Múzeum volt az első munkahelyem, ahol kezdetben mint segéd algyakornok tevékenykedtem. A Kass névvel ekkor ismerkedtem meg, ugyanis sokat jártunk a Kass Szállóba, másnéven a Hungária Szállóba, amit akkor Hunginak neveztek. A múzeum fegyvergyűjteményének leltárkönyvében nagyon sok tárgy Kass ajándékként volt feltűntetve, s utánanéztem, ki lehetett ez a Kass. Ez az adományozó volt az ős Kass, aki Brünnből bevándorolt Szegedre. Fegyvermester volt a foglalkozása, ezért volt neki fegyvergyűjteménye. És lassan rájöttem, hogy az a Kass valószínű Kass Jánosnak – akinek ismertem az illusztrációit – rokona, felmenője lehet. Később tudtam meg, hogy a dédapja. Személyesen az 1970-es években ismerkedtünk meg, amikor múzeumban egy olyan sorozatot indítottunk, melynek során a magyar képzőművészet élő nagy személyiségeinek gyűjteményét lehetett látni: Borsos Miklós, Varga Imre, Kass János; egy nagy sereg festő és szobrász egymás után, évenként váltva mutatkozott be. Nagy ünnepség volt Szegeden, amikor ilyen nagyszerű emberek gyűjteményét lehetett látni. Így kerültem ismeretségbe Kass Jánossal olyannyira, hogy meg is hívott, amikor a kis házikóját fölavatták Budakeszin. Nagy happening volt, mert mondta, hogy „gyertek fel, nálam lehet aludni” – nagy álmodozó volt. Nagyon szép kis nyaraló volt, de nem egy nagy épület. Voltunk vagy százan, el nem tudom mondani hányan. Az utcáig beszélgettek és álltak az emberek, ugyanis őt Pesten az egész művészeti világ jól ismerte. Persze szó sem volt arról, hogy mi ott tudtunk volna aludni, azt ő elfelejtette addigra már, hogy meghívott, de kocsival voltunk és akkor visszamentünk Szegedre. Ezzel azt akartam jelezni, hogy egyfolytában álmodozott, aztán elfelejtette, majd újra eszébe jutott.
|
|
|
|
Mikes Kelemen és
Kőszeghy Zsuzsi
(regényillusztráció, 1980.)
|
Kass János festménye
Trogmayer Ottóról
(Fotó: Dömötör Mihály)
|
Képiró Ágnes: 1985-ben az Ön támogatásával létrejött a Kass Galéria. Hogyan nyílt meg ez a kiállítóhely a Vár utcában?
Trogmayer Ottó: 1981 táján volt az előbb említett eset, és utána még csinált Szegeden egy nagy performance-t, ami a Bartók Művelődési Központban volt: Csengery Adrienne énekelt, a Kurtág házaspár zongorázott. Akkor volt a magyarországi ősbemutatója annak az első számítógépes animációs filmnek, amit az atomháború ellen Londonban készített. (Dilemma – szerk.) Ez nagyon nagy dolog volt, és akkor szóba került, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy állandó galériája itt Szegeden. Megpróbáltunk utánanézni, hogyan valósulhat ez meg, és kinéztük a mai Kass Galéria helyét, ahol akkor a Kincskereső szerkesztősége és a Somogyi Könyvtár egyik részlege volt. Sikerült Papp Gyula akkori tanácselnök segítségével megszerezni a helyet, s 1985-ben végre megnyílt a Kass Galéria. Attól kezdve sokat lakott nálam a múzeumi vendégszobában, több kiállítását nyitottam meg. Megbízott bennem, hogy nem mondok butaságokat, mert végső soron én régész vagyok, nem műkritikus.
Képiró Ágnes: Abban az időszakban, amikor Ön a Móra Ferenc Múzeum igazgatója volt, a múzeum hogyan kapcsolódott be a Kass Galéria programjaiba?
Trogmayer Ottó: A galéria állandó és időszaki tárlatait is Janó (Kass János – szerk.) csinálta. A Kass Galériában volt egy kis vendégszoba, ahol ő meg is tudott szállni. Ott őriztük a Kass Gyűjteményt, mert ő a városnak ajándékozta ugyan a hagyatékát, de azt a múzeum kezelte. Ma is a múzeum kezeli, furcsa kettősség alakult ki, hogy a város tulajdona, de mi kezeljük, minket meg a megye kezel. Amikor ’70-es évek végén, ’80-as évek elején bevezettük a közművelődést a szegedi múzeumban, Lipták Mária lett a múzeum közművelődési osztályvezetője. Ő a Bartókból jött, én csaltam át. Ő Kasst a Bartókból jól ismerte, ő irányította a népművelést és a gyerekfoglalkozásokat.
Szeged belvárosa (rajz, 1985)
Képiró Ágnes: Ön is és Kass is nagyon szerette volna, ha a Kass Szállót felújítják és kulturális központtá alakítják. Milyen lépések történtek meg eme törekvés megvalósulására?
Trogmayer Ottó: Csinált Kass egy Szeged főutcája rajzot, kedves rajz: elindul a főutca a Dómmal, aztán ott az Akadémiai Bizottság Székháza, az Oskola utca, aztán a múzeum, és utána pedig a volt Kass Szálló, a Hungi, amelynek nagyon bíztunk mindannyian a felújításában. Több éven át én is odajártam vasárnaponként ebédelni, mert olyan olcsó volt, hogy akkor – még a ’60-as években – hogy nem volt értelme főzni. Az összes nemzetközi konferencia ott zajlott. Egy jól frekventált, nagyszerű hely volt, amit bűn volt így elhanyagolni. Bejött a jugoszláviai válság, leállt az idegenforgalom, nem volt, aki befektessen. Én úgy gondolom, hogy a városnak megérte volna befektetni, mert kultúrtörténeti hely: ott üldögélt Móra Ferenc, Juhász Gyula, Szeged szellemi elitje. A színészek odajártak biliárdozni, ebédelni… Már a maga korában is – az I. világháború alatt – az építmény funkciója nem egy szokásos szállodai étterem volt, hanem egy szellemi központ. Sakkoztak, billiárdoztak, Maróczi mester ott játszott világbajnoki szinten sakkpartikat. Kevesen tudják, hogy nagyon jó sakkozó volt Moór Elemér szlavista és Csallány Dezső, aki ’45-ig igazgatta Móra után a múzeumot; és ők is oda jártak sakkozni. Akkor még napközben nem ordított a hangszóró különböző lehetetlen slágereket, hanem szépen csöndben sétálgattak a pincérek, csak az evőeszköz csörgését és a beszélgetést lehetett hallani. Nyáron a Dankó szobor mögött ki lehetett ülni a napernyők alá a Hunginál. És nem volt autó, se forgalom… Kass sok mindent elképzelt: termáluszodát a pincébe, mert Szeged alatt ott a gyógyvíz. Elképzelte, hogy a rózsaszín terem lenne az ő galériája, de a mellette lévő nagy terem egy időszaki tárlatnak helyet adó galéria, és maradt volna a szálloda funkciója is. Nem egy kultúrházat akart a Janó belőle csinálni, hanem egy olyan olyan korszerű szállodát, kávéházat vagy éttermet képzelt el, amely egy eszmei közösség helyszínévé válhatott volna: az emberek ha már betérnek, megnézhetik a legújabb kiállításokat is. Ez a gondolat sajnos saját dugájába dőlt, mert nem volt rá pénz, ma meg nem olyan világot élünk, hogy most lenne. Én rettegek, hogy egyszer valaki megőrül, és a Hungit lebontják, s valami korszerű ocsmány épületet húznak fel a helyébe. Hogy aztán mi lesz a Kass Szállóval? Minden esetre abban bízom, ha megcsinálják, akkor lesz a családnak ott egy emléktáblája legalább, s talán tényleg lesz egy olyan terem, amelyben kiállítani lehet.
Képiró Ágnes: Hogyan tudná jellemezni baráti kapcsolatukat?
Trogmayer Ottó: Jóbarátok voltunk. Sokszor hívott, hogy menjünk el együtt ide-oda, amoda, de annyira nem voltam mobil, akkor még Budapesten nem volt szállásom. Egyébként ő nagy autóvezető volt, meg is büntették gyorshajtásért. Ez még a régi 5-ös úton történt, éjszaka átjött a városokon, nem lassított le. Egy lélek nem volt az utcán, csak a trafipax, ami villantott, aztán panaszkodott nekem. Sokat mesélt élményeiről, nem annyira részletesen, csak töredékekben. Méltatlanul fiatalon vitte el a kaszás. Soha nem beszélt a betegségéről, barátainak se. Mikor infarktusa volt, „kicsit rosszul lettem” – mondta. Nem az a típus volt, aki elpanaszolta búját, baját, igyekezett nem más hátára rakni azt a bizonyos hátizsákot, ami mindenkinek van. Üres senkinek sincs, de amikor beletesznek még két téglát az enyémbe, azt zokon veszem.
|
|
|
|
Assisi Szent Ferenc
(rézkarc, 1980)
|
Cantata Profana
(színes aquatinta, 1966)
|
Képiró Ágnes: Ön 1997-ben vonult nyugdíjba, de utána is oktatott a Szegedi Tudományegyetemen – akkor már budapesti lakosként. Gyakran utaztak együtt Kass Jánossal, milyenek voltak ezek az utazások?
Trogmayer Ottó: 1997-ben költöztem Budapestre és 2005-ig még tanítottam Szegeden az egyetemen. S így miután már Budapesten laktam, lejártam az órákra. Az volt a közbeszéd, hogy ha fölrobbantják a szegedi IC-t, akkor aznap nem lesz tanítás a szegedi egyetemen, mert az oktatók fele legalább rajta ül. Elég sokszor utaztam Janóval, majdnem mindig az étkezőkocsiban, mert ő akkor meg is reggelizett ott. Jókat fecsegtünk, a napi általános pletykákat, országos pletykákat, mindet megbeszéltük; művészetfilozófiai és egyéb agyament dolgokat is. Rendkívül jól tájékozott volt s nagyon kellemesen konverzáló ember, tehát nem az, aki kioktat. Kass olyan beszélgetőpartner volt, aki elmondta a véleményét, s hozzáfűzte „lehet hogy igazam van, de lehet hogy nincs igazam”. Mindig igaza volt, mert a világot is olyan szemmel látta, mint amilyen művész volt.
Képiró Ágnes: Meglátása szerint mi az, ami kiemelte Kasst pályatársai közül?
Trogmayer Ottó: Tele volt ötletekkel János. A Mozaik Kiadónak a tankönyvei például bravúrosan vannak megcsinálva. Annyi humanitás, annyi szeretet, gyerek- és emberszeretet zsúfolódik össze abban az ábécés könyvben, hogyha másért nem, csak ezért is kiemelten tisztelhetnénk Kasst.
A paraszt meg az ördög
(könyvillusztráció, forrás: Földvári Erika: Olvasókönyv negyedik osztályosoknak,
Mozaik Kiadó, Szeged, 2008. 43. oldal)
Képiró Ágnes
Képiró Ágnes Mátészalkán született, 2004 óta él Szegeden. Főiskolai tanulmányait a Nyíregyházi Főiskolán rajz, történelem és vizuális kommunikáció szakon végezte, utóbbin alkalmazott grafikára specializálódva. Egyetemi diplomát szerzett 2006-ban a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos bölcsész és tanár szakán valamint 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen vizuális nevelőtanár szakon művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanárként. 2006 óta a hódmezővásárhelyi Eötvös József Székhelyintézmény tanára, emellett képzőművészeti tevékenységet is folytat, elsősorban grafikusként. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Érdeklődése kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Térkultúrák; 7 kérdés a Kerekes Bandhez; 7 kérdés Farkas Krisztinához és Farkas Jánoshoz; OlimPia; 7 kérdés Kentaurhoz; 7 kérdés Novák Ferenchez; 7 kérdés Czene Zoltánhoz; Szoborlelkek randevúja; Emlékezés Kass Jánosra; Március 15. a határon túl; Szegeden láthatók a világ egyik első hadifotográfusának remekművei; 7 kérdés Kancsár Józsefhez, a Pinceszínház igazgatójához; John Lennon, a képzőművész; Leonardo a Belváros(i)ban járt;7 kérdés Székely Norberhez, a szegedi próbaKör atyjához