„…a közös kútban minden ott van lent, csak fel kell húzni a vödröt”
7 kérdés Henn LászlóhozSzegediLap: Szegeden születtél, középiskolai tanulmányaidat a szegedi Tömörkényben végezted, grafika szakon. Hogyan emlékszel vissza a Tömörkényes évekre, mit kaptál az iskolától, a tanáraidtól?
Henn László: Talán nem túlzás, és nem bántom meg a jelenlegi oktatókat, ha azt mondom, akkoriban egy rendkívül egységes, aktív és emblematikus tanári kar oktatott minket. Csak pár nevet említenék, akikről ma is anekdoták keringenek: Magos Gyula „professzor úr”, aki elsőként vezetett be a linómetszés titkaiba. Mindkét kezével egyszerre tudott rajzolni − nem is akárhogyan! Zoltánfy István festőművész − aki, sajnos, tragikusan fiatalon ment el − szerettette meg velem a quattrocento festőinek munkáit, hiszen úgy tanította a művészettörténetet, hogy a tanórák után is folytattuk sokszor a beszélgetést. Sokat köszönhetek Kalmár Márton szobrászművésznek, aki néhány esztendeje szerencsére visszatért egy nagyon komoly autóbalesetből. És nem csak felépült, de ma is alkot, köszönhetően Michelangelo-i erejének, a gondos ápolásnak és a sok barátnak, ismerősnek, akik mindannyian bíztak ebben. Nem utolsósorban meg kell még említenem Fritz Mihály szobrász- és éremművészt, akinek szerénysége, szakmai alázata méltán példa lehet a ma művészi pályára lépő fiatalok számára is, hiszen talán kevesen tudják, hogy a világ legnagyobb éremművészei között jegyzik a nevét. Tömörkényes, illetve „iparos” diáknak lenni akkoriban, mai szóval élve különleges „életérzés” volt. A hetvenes évek derekán az akkori rend őrei előszeretettel húzták össze szemöldöküket, amikor megláttak egy szobrász, vagy grafikus tanulót, az akkoriban szinte kötelező színes csőnadrágban és hosszú hajjal. Mi ennek ellenére, vagy pont ezért büszkén cipeltük mappáinkat végig a városon...
SzegediLap: Van-e kapcsolatod a mai Tömörkénnyel? Ismered az ott folyó munkát?
Henn László: Már a gimnáziumi évek alatt kialakult, és azóta is tartó barátság köt Kiss Jenőhöz, akiből szobrászművész lett, és akinek többek között egy igen szép Szent István-szobra áll Makón. Ő a főiskola elvégzése után a gyökerekhez tért vissza: azóta is a Tömörkény Művészeti Szakközépiskolában oktatja a szobrász-növendékeket a szakma rejtelmeire. Régebben be-bejárogattam hozzá, így volt alkalmam megismerni és elbeszélgetni a jelenlegi művésztanárokkal. Mivel Jenő barátom óraadóként mintázást is oktat hallgatóinknak a főiskolán, így mostanában nem én megyek, de ő jön, és ez mindig jó alkalom egy-egy rövid eszmecserére… Az én időmben a grafika órákon Pölös Endre grafikusművész mesélt sok érdekes, tanulságos történetet, közben mi kézzel festegettük a megtervezett lemezborítót vagy illusztrációt, és lelkesen hallgattuk a sztorikat. Ma már komoly Machintos számítógépeken készítik terveiket a diákok. Harminc év alatt sokat változott a világ is.
SzegediLap: Jelenleg az SZTE JGYPK rajz tanszékén dolgozol − úgy tűnik, az emblematikus szegedi képzőművészeti műhelyek meghatározóak az életedben. De valóban műhelyként működnek ezek a képző helyek? Vannak még egyáltalán műhelyek a mai képzőművészetben?
Henn László: Igen összetett kérdés ez. Képző helyként és műhelyként is beszélhetünk a főiskoláról, mivel a rajz tanszéken folyó szakirány-oktatás igazi műhelymunkát tesz lehetővé. Festő, sokszorosító grafika vagy építészeti síküveg szakirányra felvett tehetséges növendékek dolgoznak együtt, tapasztalhatják meg a közös műhelymunka szépségeit. Egyébként a műtermeket az órák után a szorgalmasabb hallgatók veszik birtokukba. Itt kell megemlítenem azt is, hogy minden hallgatónak kötelező részt vennie pár hetes külső szakmai gyakorlaton, ami olyan helyszíneken biztosít közös alkotást, ahol egyébként is működik művésztelep. A tanszék tanárai számára szintén a különböző művésztelepek jelentik a közös gondolkodás, az eszmecsere színtereit. Nyaranta több helyre is kapunk meghívást, olykor ugyanarra az időpontra kettőt-hármat is. Olykor nehéz a döntés. Legutóbb Mezőtúron voltam, igen jó „csapattal”. Aztán ott van még a két szegedi művészeti egyesület, a Szög Art és a HÁM, melyek szintén biztosítanak nyaranként alkotótelepi munkát tagjaik és meghívott vendégek számára is. − Mindkét egyesület tagjaként azt kell, hogy mondjam, léteznek műhelyek ma is. A fiatalabb alkotói csoportok tevékenységét, bár csak kívülről ismerem, de szerintem egyre gyakoribb megmozdulásaikat csak komoly műhelymunkával valósíthatják meg. Félnivalónk azért így is van. Ezek a főleg nyári műhelyek, alkotótelepek javarészben pályázatokból és művészetpártoló mecénások támogatásából szoktak megvalósulni. Sajnos, az egyre bizonytalanabb és cseppet sem felhőtlen jövőkép miatt már most kaptam egy rangos művésztelep szüneteltetéséről szóló, cseppet sem vidám levelet.
Henn László: Lélek táj VI.
SzegediLap: 2011. november végétől 2012. január közepéig a dekor2 című tárlaton láthatók munkáid a REÖK-ben. Ez a kiállítás a hajdanvolt Dekoratőr Iskolához kapcsolódó alkotók munkáiból nyújt válogatást. Miként kötődtél ehhez az intézményhez és miért tartod fontosnak, hogy részt vegyél a dekor2-n?
Henn László: Érettségi után természetesen a Képzőművészeti Főiskola volt a célom, de a biztonság kedvéért két helyre is beadtam a felvételim. Jól tettem, mert akkoriban nagyon kevés hallgatót vettek fel a képző sokszorosító grafika szakára, ahova nagyon szerettem volna bekerülni. Pár pont hiányzott csak… De a Dekoratőr Szakiskolába felvettek, így kerültem Pestre. Az alatt a pár év alatt annyit rajzoltam, mint soha, ugyanis a szakiskolai rajzórák után, melyek hatórásak voltak, még jártam a Vasutas Képzőművészeti Iskolába is aktot rajzolni és „krokizni” (párvonalas, gyors alakrajz). Az Osvát utcai Dekoriskola akkori művésztanárai közül meg kell említenem két festőművészt, Károlyi Zsigmondot, aki 1976 és 1981 között tanított az iskolában, valamint a 2008-ban elhunyt Tolvaly Ernőt. Akkoriban azon kevesek közt voltak, akik idehaza értették és merték tanítani a „rothadó kapitalizmus melléktermékét” – ahogy egy akkori művészettörténet könyv nevezte a modern művészeteket. Legendás művészettörténet órákat tartottak, ráadásul olyan szinten, hogy az ember azt hihette, egy nyugati egyetem padjában ül. Mindketten Munkácsy-díjasok lettek több év múlva, és művészeti egyetemekre mentek tanítani. Egyébként is az egész iskolára a progresszív szellem volt jellemző, és úgy éreztük magunkat akkoriban a kopott falak közt, mint egy csodás szigeten a hullámzó óceán közepén. Állítólag nem sok kellett volna, hogy főiskolává váljon, hiszen például az intézmény lengyel „megfelelője” régóta az volt már. Ennek ellenére ezt a mi iskolánkat lassan elsorvasztották, beolvasztották, különféle iskolák részévé tették. Mikor megérkezett a felkérés erre a mostani kiállításra, és a levélen megpillantottam Sándor Miki, egykori grafika- és rajztanárom aláírását − akitől szintén sokat kaptam az útra −, mi tagadás, nagyot dobbant a szívem, de tudom, ezzel nem csak én vagyok így. A kiállítást is ő nyitotta meg.
Henn László: Lélek táj XI.
SzegediLap: Sokat tanulmányoztad a mozgókép és a művészi pillanatkép kompozíciós különbségeit, kapcsolatait. Hogy látod, a média napjainkban tapasztalható térnyerése mennyire nyomja rá a bélyegét a vizuális művészetre?
Henn László: Vannak alkotók, akik örömmel találtak rá magukra azon kifejezésmódok segítségével, melyek valóban a médiából szivárogtak át a képzőművészet mára már amúgy sem keskeny mezejére. Itt most elemezni ezt a folyamatot, hely hiányában, lehetetlen lenne, és nem is feladatom, de azért azt el kell mondanom, hogy már az avantgard idején is kölcsönhatás figyelhető meg az akkori művészi attitűd és a média kapcsolatában. Így tulajdonképpen semmi újról nem beszélhetünk, az élet ismétli önmagát, csak az utóbbin időben valahogy kicsit felgyorsulni látszik ez a folyamat. Engem valójában az a változás foglalkoztat, ami tapasztalható a filmalkotások fotografálásánál, vágásánál. Ez egy olyan folyamat, mely lassan fura dolgokat művelhet azokkal, akik egy akciódús filmre ülnek be a moziba. Szerintem a fantasztikus effektek, a hihetetlenül gyors vágások lassan az emberi érzékszervek, jelen esetben a szem által az agyba küldött képi információk jelen idejű feldolgozásához mérten is rövidek lesznek. Létrejöhet egy régen betiltott úgynevezett tudatalatti effekt. Amennyiben értékelhető képkockát ment el az agyunk, ami csak a mozi után hívódik elő, csupán a kocka tartalmától függ, hogy evési, ivási, szeretkezési, vagy netán rombolási kényszert fogunk–e érezni − egyéni érzékenységünktől függően. Tudom, kicsit utópisztikus gondolatsor, de nem véletlen, hogy egykoron az USA-ban betiltották ezt a reklámozási lehetőséget. Az emberek a filmek szünetében mindent megvettek a mozi előcsarnokában, ami az előző félórában látható volt a vásznon egyetlen képkockán. Igen, egyetlen képkoca erejéig, tehát észre sem vették abban a pillanatban! Ennyit a tudatalatti szerepéről és befolyásolhatóságáról. Persze a képzőművészet is hatást gyakorol, néha igen csak megmagyarázhatatlan módon, színekkel, formákkal, de térjünk át a következő kérdésre, hiszen nagyon elkalandoztam…
SzegediLap: Az absztrakt lecsengése, a felületekkel való játékok kimerülése után miben látod a képzőművészet megújulásának lehetőségét? Az ábrázolás mostanában tapasztalható újrafelfedezése, a neorealizmus lehet járható út, vagy csak a közönség visszanyerését szolgálja?
Henn László: A képzőművész, ha őszinte, hiteles, és már nem a kezdők keresgélő pillantásával szemléli a körülötte lüktető és mindig megújuló világot, nem fél sem formai, sem tartalmi megcsömörléstől. Szerencsére. Más a helyzet, ha a frissen végző művészfiatalok munkáit szemléljük egy-egy országos seregszemlén. Sokféle irányzat keveredése érhető tetten, így én nem érzem oly erősnek a neorealizmus megjelenését, bár tényleg lehet látni néhány jó képet manapság ebben a műfajban is. A pusztán csak Munkácsy stílusát követő kéz hamar elfárad, ha szolgai módon csak a látványt akarja közvetíteni. Láttam olyan újonnan készült hiperrealista alkotást is, mely sajnos silány, kapkodva létrehozott munka volt. Egy festmény hatni tud ránk, ha őszinte hozzánk az alkotója. A kép mesél nekünk, csak kicsit időznünk kell előtte. A jó kép mellkasunkra telepedik, majd felkúszik az agyunkba. A rossz és hiteltelen munka viszont elszomorít, és szégyenkezést vált ki szemlélődés közben. Sem Cézanne, sem Raffaello nem jön el újra közénk. A művészet igen régóta keresi önmagát, és közben néha születnek jó alkotások. Ezzel el is mondtam a lényeget, szerintem. Meglátásom, hogy amit mi most még festészetnek nevezünk, az már csak pár évtizedig létezik ebben a formában. Fel fogja váltani az olcsó, kiakasztható, vászonméretű, programozható LCD-lap. A művész számítógépe segítségével festi meg képét a virtuális ecseteivel, majd áttölti erre az elektronikus vászonra, mely szintén védett és egyedi lehet, mint egy mai kép. Ez már létezik alapjaiban, így csak az lesz változás, hogy lassan megjelennek, és uralni fogják az országos és egyéni tárlatokat majd ezek az alkotások.
Henn László: Rítus III. részlet
SzegediLap: Aki végignézi a Henn-alkotásokat, például a honlapodon, az első pillantásra nagyon egységes életművel találja magát szemben. Az alaposabb szemlélő viszont az archaikus rend és időtlenség mögött a küzdelmeket is észreveheti. Milyen művészi problémák foglalkoztatnak mostanában, mik a terveid?
Henn László: Mindig is érdekelt a lélek titka. Persze, nem kimondottan pszichológiai megközelítésben. Abban hiszek, hogy létezik egy nagy közös tudat, mely összekapcsol múltat és jelent. Saját egyéni emlékeink velünk vannak, de abban a bizonyos közös kútban minden ott van lent, csak fel kell húzni a vödröt. Azt gondoltam régebben, hogy a mítoszok és rítusok tanulmányozása által megtalálom azokat a jeleket, jelképeket, melyek ma is ugyanazt sugallják mindenkinek. Ez még sokáig visszatérő témám lesz. Eközben saját emlékeim is felszínre törtek, persze. Így jött létre tavaly a „Lélek-tájakon” című kiállításom egy budapesti magángalériában, majd a szegedi REÖK-ben. Ezek a táblaképek kis méretük ellenére igen mély gyermekkori emlékekből táplálkoznak. A vendégkönyvbe lapozva végül is az derült ki, hogy valamit sikerült felhúznom azért abból a közös kútból. Sokan tényleg saját, elfeledett emlékeikre találtak rá, bár a képeken egy halványan kivehető tájon kívül konkrétum nem szerepel, csak jelek, színek és vonalak. Ebben az évben elkezdtem a lélek-tájak folytatását nagyobb méretekben, ami nem könnyű feladat cseppet sem, de nagyon kedves nekem. Talán eddigi munkáim gyümölcsének is tekinthetem, hogy novemberben felvettek a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Festő Szakosztályába.
Henn László: Lélek táj XV.