Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Hűség a hazához, hűség a hithez
56-os Nagykereszt Tokody Ilonának
 
Díjainak, elismeréseinek felsorolása több oldalt megtölt. A Kossuth-díjas, Bartók-Pásztory díjas Tokody Ilona, a Magyar Állami Operaház örökös tagja mégis könnyeivel küszködve mutatja legfrissebb kitüntetését. Az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség által neki adományozott „56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykereszt” kitüntetés indoklása szerint a nagyszerű művész „a rendszerváltozás óta tanúsított erkölcsi tisztaságáért, abból fakadó tiszteletet érdemlő magatartásáért, cselekedeteiért, amelyekkel a hazához való hűségét, példamutató nemzeti érzését bizonyította”, buzdításul és bátorításul részesül a díjban, „hogy ébresztője és figyelmeztetője legyen minden szabadságát szerető honfitársnak, megmaradni Magyarnak.”

p1150342.jpg

 
A művésznő így vallott munkatársunknak a díjátadás után:
 
Operaénekes aligha részesült még efféle elismerésben. Operaénekesnő pedig bizonyosan nem! Igaz, nemrég valaki második Zrínyi Ilonának nevezett, arra utalva: igazságérzetem sohasem engedte, hogy szó nélkül tűrjem a méltánytalanságot. Nem is tehetnék másképp: Édesapámtól megalkuvást nem tűrő, harcos igazságérzetet örököltem. Ő a pártfunkcionáriusokkal, a korlátolt tanfelügyelőkkel ütközött meg, nem egyszer pedagógus kitüntetését kockáztatva, sőt azt is magára idézve, hogy éppen nyugdíj előtti éveiben sok fáradsággal járó, másodrangú állásba száműzték. Nekem is kijutott az igazság képviseletéből, és nem csak a magam igazáért szoktam ölre menni, de ha úgy érzem, hogy a pályám, a pályatársaim, a zene vagy épp a nemzet lelkének, önbecsülésének megmaradása a tét, nem ismerek lehetetlent.
Ez a kérlelhetetlen küldetéstudat vezethetett az Operaénekesek Szövetségének alelnöki tisztéig. És ahhoz az ismert tényig, hogy az Operaházban jelenleg zajló kivégzésekről tilos nyilatkoznunk. Ezért most, szigorúan a díj kapcsán úgy fogalmaznék: most zajlik az én ’56-os szabadságharcom. Ha akkor élek, alighanem szembefordulok a megszálló orosz tankokkal. Ma nem erre van szükség, hanem arra, hogy – Szent Pál apostolt idézve – alkalmas és alkalmatlan helyen hirdessem: racionalizálás címén, pénzügyi megfontolásokból nem lehet elvágni egy szakma és egy nemzeti intézmény 130 esztendős gyökereit! Amikor Liszték kiharcolták a pesti Magyar Királyi Operaház fölépítését, pontosan tudatában voltak, hogy itt nem pár zeneszerző és pár tucat zeneművész megélhetése a tét. Sokkal többről van szó: a magyar lélek, a magyar zenekultúra fennmaradásának, jövőjének biztosításáról! Most is ez a tét, és ha Kodály országában odáig jutunk, hogy a lélek művészetét, a zenét egy szinten kezelik a marketing vagy a showbusiness kérdésével, magának a magyar népléleknek, a nemzet önbecsülésének ártanak. Gondoljunk csak bele: hogyan képes egy énekes, egy karmester fejlődni és karban tartani magát, ha csak alkalmankénti, bizonytalan lehetőségeket kap, ha elveszíti a létezés és a továbblépés biztonságát? Szerte az operavilágban látni, mire vezet, ha az énekesekre fokról fokra haladó, tudatos művészeti építkezés helyett alkalom – vagy ha tetszik, kampányszerű megmérettetések sokkjai várnak. Kiégéshez, derékba tört pályákhoz, az eldobható, egyszer használatos művész tragikus sorsához. Miért ne lehetnénk ebben is forradalmárok egy értékeit eltékozló Európában? Miért kellene egy alapjaiban káros és pazarló mentalitást majmolnunk ahelyett, hogy jobbat mutatunk, mint ami a világban megszokottá vált? Ha a magyar kormány nemzeti szabadságharcot vív politikai és gazdasági téren, miért ne lehetnénk úttörők a kultúra megközelítésében is?
Harminchat esztendei társulati tagságot követően az ember akár ki is szállhatna a harcból. Úgy vélem, nem róná föl nekem senki. Ám ahogyan Édesapám, úgy én is a nyugdíj előtti éveimben kockáztatom a legnagyobbat, de nem tehetek másként! Töretlenül hiszek abban, aminek egész pályafutásomat szenteltem: az igazság és a szépség; a művészet és a hit összetartozásában, és hogy nem alaptalan ez a hitem, ez a mostani díj is ezt látszik igazolni. Akárhányszor hátat fordíthattam volna ennek az országnak, de mindig a lelkemben csengett Édesapám intése: engem ez a nép, ez a nemzet taníttatott ki, ennek a népnek a dalain nőttem fel, neki tartozom azzal, hogy mindezt a lelki adományt visszaadjam. Ha másképp alakul, most talán nem küszködöm hétköznapi gondokkal, és úgynevezett munkahelyi megaláztatásokban sincs részem 36 évi színpadi pályafutás és az örökös tagság birtokában. Az a gondviselésszerű tény azonban, hogy ez a felbecsülhetetlen kitüntetés éppen most ért utol, számomra egyértelműen bizonyítja: Isten minden panaszunkat hallja, följegyzi és amint teheti, vigaszt is nyújt rá. Ez a díj azt sugallja: sokan vannak mellettem. Istennek és nekik is köszönöm, és ígérem, ezután is hűségben harcolok az igazságért, a lélek győzelméért.
M. Á.