Petró János
Kis SZINes – Micsoda útjaim voltak nekem
Sétálunk Marisommal a SZIN főutcáján és rá kell jönnöm, nem vagyunk már célközönség. Nem hívnak be minket zöldségekből készült szendvicsre, nem kínálnak hihetetlen olcsó hitelt bankkártyával és legnagyobb örömömre vámos se leszek már. Az egy dolog, hogy a promóciót a gyerekeimnél is fiatalabb lányok és fiúk kínálják, de mikor váltunk láthatatlanná?
Átnézek a Tisza túlpartjára, a rakparton nyugodtan gördülnek az autók a szerda délutáni langyos forgalomban. 35 éve lassan, hogy odaát tanúja lehettem az egykori Szegedi Ifjúsági Napok „színes” világának. Két fesztivál volt, afféle ellenpontok. 
Szombat délelőtt 8000 néző előtt a rakparton a szegedi gyárak és intézmények installációi vonultak fel, többnyire Csepel és IFA teherautók platóján. Ezek nagyjából kijelölték azt az irányt, ahogyan egy szocialista munkás-paraszt-értelmiségi fiatalnak élnie kell. Minden egyes felvonulót megtapsolt a rakparton üldögélő fehéringes, nyakkendős derékhad. Majd estére átadták helyüket az ország minden részéből érkező „csürhének”, hogy azok rock koncerteknek álcázott társasági rituálé keretében bontogassák a józanész határait. Ezek a koncertek látványos ellenpontjai voltak a délutáni felvonulásnak. Első SZINes látogatásomkor nem is értettem, mi célja lehetett ezzel a város vezetésének. Merthogy a rakpart fölött leskelődő öntudatos szocialista állampolgárok agya megzavarodott a látványtól, bőven jelezték ezt a Délmagyarország szerkesztőségét bombázó olvasói levelekkel.
„Ezek nem is emberek, állatok. A szökőkútjainkban fürdenek, és ezt látják a gyermekeik.”
„Miről énekel, mit akar ezzel mondani? Állva pisilek, ülve kakálok. Kinek szól ez és miről?”
D. Nagy Lajos egyébként énekelt még szabadságról is − (Szabad vagyok − mondta a majom a rácsnak. Én nem – mondta a rács −, engem majmok köré zártak.) − de ezzel akkor valahogyan nem foglalkozott senki. Ám miközben ezen rágódok és a Depresszió forradalomról vizionál, amely még annyira se rázza fel a partizánokat, hogy legalább a port felrúgnák a nagyszínpad előtt, nekem ront egy hasonszőrű vénember és rángat, miszerint milyen jó, hogy ilyen „fiatalok” is kijönnek a fesztiválra.
Ne rángass, − mondom neki −, mert fáj a sarkam! A vállamat ne, ne ütögesd, mert érzékeny!
De tényleg, mikor lettem láthatatlan?
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: János vitéz mindig győz; Thealter zóna; A szerencse kedvez kirándulásunknak; A szépség labirintus; Ezek nem az én lovaim; Mit adtak nekünk a rómaiak; Az utcában megrekedt a szörnyű hőség...; A bolondok hajója;Egy laptoptáskányi könyv; Az első 25 év...; Még egyszer a szurkolásról; Én kérek elnézést; Az én váram; Valami fekete érthetetlen szörnyűség; Partizándalok; VB-arany 700 pengő kölcsönből; Mint egy tündér; Hajrá Szeged!; Egy apa-lány kapcsolat; A szegedi Turul; Nemnézőszám; Vidd haza a kapufát; Amikor még nem volt szurkolói kártya; Előolimpia a szomszédan; Kell egy csapat; A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán