Nyilas Péter
100 éve született Rátkai Sándor
Az utolsó szegedi papucsos
Rátkai Sándor szegedi papucsos mester keze alól óvatos becslés szerint is több mint 70 ezer pár szegedi papucs került ki. A „szegedikum”-ként számon tartott, török eredetű lábbelit hagyományos módon varrta, szögelte, az egylábas, „forgatós” papucsok bársonyfejére felesége hímezte rá a virágokat. „Az utolsó szegedi papucsos”-ként ismert mester január 28-án lenne száz esztendős. A jeles évfordulóról 2014. január 6. és 22. között kamarakiállítással emlékezik meg a Somogyi-könyvtár.
Kosárfonónak tanult
„Tulajdonképpen kosárfonónak indultam, tizenegy évesen. A kosárfonó sógora volt a papucskészítő mester, az ő inasaival laktam egy műhelyben, ott aludtam velük. Aztán a kosárfonó tönkrement, elköltözött Pécsre. Anyám nem engedett el utána, azt tanácsolta, tanuljak inkább valami más szakmát. Mivel jó barátságban voltam a papucsosokkal, átmentem hozzájuk. Így történt, hogy 12 éves koromban bekerültem a három segéd közé. A mester nem igazán tanított, úgy kellett ellesni a szakmát.” (A 2000-ben készített Rátkai-interjú teljes szövege a HagyományHáló c. internetes oldalon olvasható: http://www.nepmuvesz.hu/?teljes_cikk=104991111941060&tipus=nepmuvesz)
Rátkai Sándor Nagy Mátyás alsóvárosi papucsos műhelyében tanulta ki a szakma fortélyait. Mestervizsgát 1943-ban tett, önálló műhelyét a háború után nyitotta meg a Kölcsey utcában.
Rátkai Sándor első műhelye a Kölcsey utcában
(A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Helyismereti gyűjtemény)
Kilakoltatás, rendőri segédlettel
„Mikor hazajöttem a frontról 1944 szeptemberében, önálló lettem, négy segédem volt. Akkor fapapuccsal mentem a piacra, mert nem lehetett kapni anyagot. Huszonöt évig a Kölcsey utcában béreltem egy műhelyt. Mikor a Royal szállót bővítették, átköltöztem a Dóm térre, ami azért volt jó, mert ott sokan megfordultak, idegenek is jöttek csodálni a teret. Öt évig voltam itt, mikor a levéltár építése miatt költöznöm kellett.”
A Dóm téri műhely
(A kép forrása: Fári Irén, Simoncsis János:
Palánk – Szeged belvárosa egykor)
Az 1950-es évek végéig három-négy segédje mellett két ügynököt is alkalmazott, akik a papucsok hazai forgalmazását intézték. Hazai és külföldi táncegyüttesektől is sok megrendelést kapott.
Az utolsó hurcolkodás igencsak kalandos körülmények között zajlott:
„Kijelöltek nekem egy műhelyt, ahova nem akartam menni. A végén már a rendőrség is kijött egy teherautó kíséretében, hogy most pedig felpakolják a cuccomat és a számomra kijelölt helyre visznek. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa és megegyeztem velük, hogy pakolják fel a cuccom, de haza, Munkácsy utcai lakásomra vigyék. Annyira mérges voltam, hogy azonnal nyugdíjaztattam magam, persze már elmúltam akkor hatvan éves.
Aztán váltottam működési engedélyt is, és az otthonomban folytattam a mesterségemet.”
Nincs párja
„Mitől szegedi a szegedi papucs? Elsősorban a hímzéstől. Mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász ékesíti. Inaskoromban nem ilyen papucsok voltak, csak egyszerű bársonyból készültek, hímzés nélkül. A hímzett papucs később jött divatba, akkor kezdték ezt a bojtos, szalagos jobb- és ballábast készíteni. Azelőtt forgatós volt, vagyis nem különbözött a jobb láb a baltól. Ezért mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.”
Rátkai Sándor 2001-ben 23 pár papucsból álló mintakollekciót adományozott a szegedi múzeumnak, ebben minden olyan papucs szerepelt, amit 1930-óta készített.
2003 végén létrehozták a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt a kulturális örökség védelmére, a papucsos mesterség oktatására, egy belvárosi műhely és múzeum kialakítására.
„Addig élek, amíg dolgozni tudok”
Rátkai Sándor a Munkácsy Mihály utcai ház előszobájában berendezett műhelyében varrta a papucsokat, utolsó éveit leszámítva napi kettőt is elkészített. Volt egy dobogója, arra állította a székét és a nagyszüleitől örökölt, több mint 150 éves tőkét. Körbevették a szerszámok, a háta mögött a jellegzetes, csaknem az összes fotón szereplő stelázsi állt, az étkezőasztalon a száradó, kaptafára húzott félig kész piros, hímzett papucsok. „Addig élek, amíg dolgozni tudok” – ez volt a jelmondata.
Számos szakmai elismerés mellett 2001-ben a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratóriumának díját is meglapta.
Rátkai Sándor életének 98. esztendejében, 2011. március 8-án hunyt el. Gyermekei nem folytatták a papucsos mesterséget.
A szegedi papucsos hagyomány azonban szerencsére tovább él. Sallay Tibor cipő- és papucskészítő mester Rátkai Sándor Kiss Ernő utcai műhelyében maga is varr forgatós, hímzett papucsokat. Közülük egy pár, fehér, szalagos esküvői papucsot a Somogyi-könyvtár kiállításán is megmutattunk 2014. január 6-tól 22-ig.
Sebestyén Márta népdalénekes a Kiss Ernő utcai műhely előtt
(a fotó a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány tulajdona)
Sallay Tibor és felesége, valamint Sebestyén Márta
a Kiss Ernő utcai műhelyben
(a fotó a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány tulajdona)
***
Kis szegedi papucstörténet
A Somogyi-könyvtár Rátkai-kiállítását a szegedi papucs történetének fotókkal illusztrált, vázlatos bemutatása egészíti ki. A kamaratárlat egyik értékes dokumentuma Bálint Sándor A szegedi varga-, csizmadia és papucsos mesterség című, a könyvtár számára dedikált kézirata, amelynek fotóanyagából a helyismereti gyűjtemény is őriz néhány fölvételt. (A képeket a Délmagyarország napilap néhai kiváló fotóriportere, dr. Somogyi Károlyné készítette.)
Hóbiárt basa végzete
Az elnevezésről szóló nyelvtudományi kutatás szerint a „papucs” oszmán-török eredetű szó, nyelvünkben a hódoltság idején, a 16. század második felében bukkan föl.
A lábbeli előfordul a Hóbiárt basáról szóló helyi népmondában is. Eszerint a szegedi menyecskék a körülöttük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték agyon.
Régebben a pörlekedő szegedi menyecskék, kofák – ha már szóval nem tudták győzni – papucsaik sarkával verték, „papucsozták” egymást.
Nehézkes csizma, pórias bocskor
A papucs viselete szorosan összefügg Szeged 1879-es árvíz utáni kikövezésével. Korábban az utakat borító feneketlen sár miatt az asszonyok is csizmában, bocskorban jártak. A cipőt, a bennszülött német polgárság viseletét még idegennek érezték, és a férfiak is, nők is csak a 20. század elején barátkoztak meg vele.
A városias életmód terjedésével a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. Így jelentkezett az igény egy olcsó, de mutatós lábbeli iránt.
Asszonyok, pongyolában
A szegedi papucsosság második virágkora a két világháború közötti időszak. A parasztság és a városi szegény nép idővel áttér az ünnepi cipőviseletre, papucsot inkább csak a ház körül és hétköznap hord.
Viszont éppen ez idő tájt fedezik föl a régi polgárság asszonyai, leányai az otthoni, pongyolához való használatra igen alkalmas, magyarosnak érzett, mutatós lábbelit.
Rátkai Sándor, a Dóm téri üzlet bejárata és a papucsok
(A kép forrása: Fári Irén, Simoncsis János:
Palánk – Szeged belvárosa egykor)
Pipacs, búzavirág
A szegedi papucs egyik legfontosabb jellegzetessége a hímzés, ugyanis rajta a helyi mezei, Szeged környéki virágokat csodálhatjuk meg. Fő motívuma a pipacs, amely általában középen helyezkedik el, mellette fellelhető a búzavirág, búzakalász és gyöngyvirág. A hímzés eredetileg kézzel készült.
A „szegedikumént” számon tartott jellegzetes lábbelit már nem hétköznapi viseletre, hanem ajándékként vásárolják. A szegedi papucs 2004 óta védett.
Nyilas Péter 1975 óta dolgozik a Somogyi-könyvtárban. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett könyvtár-magyar szakos diplomát. A könyvtári pályát átmenetileg elhagyva, tizenöt évig a Délmagyarország napilap újságírója volt, 2006 óta ismét a könyvtár munkatársa.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: A galamblelkű párbajhős; Kíváncsiskodók a betyárkirály szállása előtt, avagy Rózsa Sándor „szupersztár”, Pipás Pista, a hóhérasszony legendája