CHG
Bajszot Giocondának!
Ülök a villamoson, az utazóközönség oroszlánrésze vagy a vásárlásról, vagy a televíziók műsorairól beszélget körülöttem. Fogyasztásról. Más nem érdekes. (Stimmel: fogyasztói társadalom.) Hazamegyek, belenézek a „tehetségkutató” állandó jelzővel emlegetett műsorba. Tehetségek nem szerepelnek benne, s keresni sem keresnek mást azok, akiknek köze van a projekthez (mert ez bizony projekt a javából!), szóval, keresni sem keresnek egyebet, mint pénzt. Nem keveset. Sokat. Ezen, a minden képzeletet felülmúlóan, lélektelenül giccses környezeten és a minden képzeletet alulmúló, lélektelen felkonferálásokon, dialógusokon, „értékelő” szövegeken kívül mindössze egyetlen dologra figyelek föl: kb. négy-öt percenként valaki biztosan elsírja magát. Vagy a „tehetségek”-nek nevezett szerencsétlen átlag- (sokszor átlagon aluli) emberek közül, vagy a „tehetségkutató”-k, azaz az ún. zsűri soraiban. Könnyek buggyannak, bicsaklanak a hangok (nem csak éneklés közben). Lélek nélküli könnyek csorognak, olyan szánalmas kimódoltsággal és mérhetetlen őszintétlenül hatódnak meg a szereplők, akár a legrosszabb ripacsok valami ócska operett-hakniban. Másnap a villamoson fölháborodásra számítok. Nyoma sincs. A helyközi buszon, amivel a szomszéd városba zötyögök, a sofőr jóvoltából hallgatott rádióadó „jópofa” műsorvezetői pedig nemhogy háborognak, de egyenesen hozsannáznak a műkönnyeknek, a hazug elérzékenyülésnek, a szembeötlően otromba, nyálas giccsparádénak… Elvesztem a fonalat.
Aztán telik az idő, ahogy az már lenni szokott, nyár jön és Londonban egy ifjú, valóban tehetséges kardvívó, aki ráadásul kellő alázattal és kitartással is rendelkezik, aranyat nyer nekünk. A kommentátor hölgy a könnyeivel küzd. Igazi könnyekkel, őszintén. Nem szeretek nagy szavakat használni, ezúttal mégis ideírom: tisztán.
És mit hallok másnap a rádió „jópofa” műsorvezetőitől? Minősíthetetlen, aljas és gyomorforgató módon röhögnek a kommentátor valódi elérzékenyülésén. Elvesztem a fonalat…
De nem tart sokáig fölvennem újra. Világos minden. Az érzelem őszintesége a baj. Csak a műszempillára kínkeservvel kipréselt álkönny fogadható el. Megnyomorodó életünk fortélyosan beszűkített terévé vált a műanyagvilág, a látszatélet, és bőszen üzent hadat az őszinte érzelmeknek. A valódi meghatódás éppúgy üldözendő, pontosan úgy gúny tárgyát kell, hogy képezze, mint bármely más mély és valóságos érzelem, legyen az szerelem, hit vagy barátság, hűség vagy alázat. Legfeljebb ócska karikatúráiknak van helye − amilyen a szappanopera-szerelem, a pornó, a haverság −, és ezen gúnyképeknek is csakis azért, hogy általuk végképp kiirtassanak az emberből az igaziak.
Hallom, ahogy a rádióban röhögnek a „jópofák”. Persze, ha kell, ha nem, ezek röhögnek feszt, sekélyes primitivitásukat leplezendő, nyihognak, olcsó poénjaikat röfögik az éterbe. Általában is nyomasztó, amit művelnek. Ebben az esetben azonban, félek, többről van szó. Hiszen az effélék azok a véglények, akik elvégzik a feladatot: bajszot rajzolnak Giocondának…
CHG közíró, filozófus és életművész. Nevéből csak három betű ismeretes, ám általános vélemény szerint e három sem a sajátja, inkább a jeles latin-amerikai forradalmár, Ernesto Che Guevara iránti tiszteletének jele. Tárcákat jegyez, aztán elveszíti őket. Egyesek szerint a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF) utolsó sejtje, mások szerint az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, azaz IRA) és a Baszkföld és Szabadság (Euskadi ta Askatasuna, vagyis ETA) nevű szervezetek összekötője, ismét mások úgy vélik, nem létezik. Mindazonáltal közismert figura Szegeden, a Googol utca egyik elhagyott lakását lakja. A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Ó, olimpia!; Macskaháború; Víziváros; Kihalt; Évek könyvei; Ursula és Árész; Kisesti; Brüsszel felemelkedése