Burkus Márti
SZIN ANNO
,,Lenyűgöző volt, amikor a karneváli menet első csoportja feltűnt. Toporzékoló lovakon, fekete kalapos, hetykebajszos, dolmányos, az igazi régi betyárvilágot megelevenítő lovasok jöttek. Pattogtatták karikás ostoraikat […]. Utánuk hintó jött, amelyben a karnevál hercege – Tordi Géza, a Szegedi Nemzeti Színház fiatal művésze – s a hercegnő, az előző este lezajlott szépségverseny győztese foglalt helyet. A piros orrú udvaribolondot pedig Holl János a Nemzeti Színházhoz most szerződött színész alakította. A hintót huszárok kísérték és a hercegi-párt hegedűszóval szórakoztatták. […]”
A Szegedi Ifjúsági Napok kezdetét számos forrás 1967-re teszi, hiszen ekkortól viseli hivatalosan ezt a nevet Szeged talán legizgalmasabb nyári rendezvénye – ám története ennél korábbra nyúlik vissza.
Városunkban mindig is nagy hagyománya volt a jelmezes báloknak. Már az 1910-es évektől kezdve – még a háborús években is – szerveztek nagyszabású farsangi mulatságokat, szilveszteri bálokat, s ezt a hagyományt 1957. július 21-én egy nyári karneválon elevenítették fel. Hiszen hol máshol lehetne igazi nyári karnevált rendezni, mint a Napfény Városában? Július utolsó hetében a szegedi gyárak dolgozói, üzemeinek munkásai a legnagyobb titokban készültek fel az I. Ifjúsági Karneválra. A lázas munka során minden gyár feldíszített egy-egy kocsit és ezen, ötletesebbnél ötletesebb jelmezeikben, több tízezer ember előtt vonultak fel Szeged utcáin. Az egyik legszebb, a Világ Ifjúsági Találkozó tiszteletére feldíszített, a népek testvériségét és békéjét jelképező kocsi, melyen többek között kínai, néger, hindu, lengyel román, arab, és természetesen magyar és szovjet népviseletbe öltözött fiatalok vonultak fel. A következő alkalomtól a felvonulásokat szervező Kommunista Ifjúsági Szövetség a Világ Ifjúsági Találkozó tiszteletére VIT-napnak nevezte el a rendezvényt.
Emellett a performanszok közül emlékezetes lehetett a Szalámigyár Hófehérke és a hét törpe című jelmezes adaptációja, az Autójavító Művek előadásában Zrínyi Miklós várból való kitörésének jelenete, avagy a Textilművek rakéta-installációja, amely begyújtás közben teljesen leégett.
Természetesen egy karneválról sehol sem hiányozhatott a karnevál hercege és hercegnője. Minden évben más-más gyárból választották őket, és az lehetett herceg, illetve hercegnő, aki a legcsinosabb, és persze legdolgosabb volt az adott évben. A felvonulás résztvevői a Hajóállomásnál, a Ruhagyárnál és a Hősök kapujánál gyülekeztek, s a hercegi pár vezényszavára indultak el. A menet a Belvárosi hídnál egyesült. Együtt mentek tovább az újszegedi Vigadóba, ahol hajnalig folytatódott a bál, s a Vendéglátóipari Vállalat sikeresen verte vissza a szomjas fiatalok ostromló seregeit.
A karnevált hamarosan már az Ünnepi Hetek keretein belül rendezték meg. Kultúrpolitikai és várospolitikai jelentősége egyre nőtt. A programok kiegészültek nívós szavalóversenyekkel, kézilabda-bajnoksággal, s 1963-ban már ötven szegedi üzem vett részt a felvonuláson. Ebben az évben már fél városon keresztül kígyózott az ünnepi menet, egészen a József Attila sugárúttól, végig a Kossuth Lajos sugárúton, majd a hídon át Újszegedre.
1967-ben új szakasz kezdődött. Az alapvető nevelő és ismeretterjesztő funkció mellett a rendezvény színvonalának folyamatos emelése volt a fő cél, így a közel ötven kiegészítő rendezvénnyel igyekeztek kielégíteni a vendégek igényeit. A ma is minden évben megrendezésre kerülő Nyári Tárlatra, a Néptáncfesztiválra és a Szegedi Szabadtéri Játékokra is ekkor tudták becsábítani a legtöbb érdeklődőt; utóbbin a karneváli felvonulás napjára szervezték a legnagyobb nézettségre számot tartó előadásokat, mint a Hamletet, a Háry Jánost, avagy a János Vitézt.
Ám a legnagyobb, és egészen a mai napig ható változást az új név hozta: Szegedi Ifjúsági Napok. Az immár kétnapos fesztiválra közel négyezer fiatalt vártak az ország minden tájáról és a határon túlról is. A rendezvényt a hagyományos karneváli felvonulás nyitotta meg, mely a Kossuth Lajos sugárútról indulva, a Széchenyi téren, a Tanácsháza előtt, majd a hídon át a Népkert sorra vezetett, ahol az Újszegedi Szabadtéri Színpadon neves együttesek szórakoztatták a közönséget, a Vigadóban pedig kedvére vigadhatott a fiatalság. A második napon az Ifjúsági Nagygyűlés, majd hajnalig tartó mulatozás zárta a programokat.
Sokan autóstoppal érkeztek a rendezvényre és a nyilatkozatok szerint már akkor,,megért volna egy hetet is” – nem kellett rá sokat várni. Egy évvel később már fesztiválvárosként emlegették Szegedet, hiszen Magyarország legrégibb könnyűzenei fesztiválján az ifjúság szabadon élvezhette kedvenc zenekarait, s olyan öltözékben jelenhetett meg, amilyenben jól érezte magát, nem kellett attól félnie, hogy megjelenése miatt rendőri kísérettel kell távoznia/ erőszakkal távolítják el a közönség soraiból.
Aczél György, a Kádár-rendszer kulturális életének legfőbb ideológusa és 1957-től művelődésügyi miniszterhelyettese alkotta meg a 3T-elvet, más néven a tűrés-tiltás-támogatás elvét, mely hatására nagyban megváltozott a könnyűzene megítélése. A közismert szlogen azonban csak 1968-ban – a II. Szegedi Ifjúsági Napok évében – hangzott el először: „Világosan kell meghatároznunk kulturális munkastílusunk jellemzőit; [...] a támogatásnak, a tűrésnek és a tiltásnak azokat az elveit, amelyek az alkotóműhelyeken belül, és azokon kívül tehát az országos közvélemény előtt érvényesítünk.” A végrehajtás az állam kezében volt, így a művészek csak bizonyos keretek között feszegethették a határaikat. Hogy ki melyik kalapba került, azt az MSZMP Központi Bizottságának tematikus alapon szervezett osztályai, a könnyűzene esetében a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály (TIKO) döntötte el. Ha zenész vagy zenekar egy esetleges tiltása lehetett lokális, helyi vagy országos, ám a kijátszhatósága éppen abban mutatkozott meg, hogy egyes könnyűzenei objektumokban nagy szigorúsággal, máshol pedig szinte egyáltalán nem vették figyelembe az elvárásokat, melyek persze a rajongótáborra is vonatkoztak. A művészeknek ugyanakkor a TKO szerint megvolt a joguk ahhoz, hogy a szocialista társadalom visszásságait feltárják: „A művészek ábrázolják bátran társadalmunk ellentmondásait, a népen belüli ellentmondásokat éppúgy, mint a nép és ellenségei közti kibékíthetetlen ellentmondásokat.” Jól tudjuk azonban, hogy ezek is üres szavak maradtak, mert a nyolcvanas évek közepéig ellenőrizték a zenészek dalszövegeiben a társadalommal szemben megfogalmazott kritikáit.
Egyedülállónak számított, hogy a Szegedi Ifjúsági Napokon felléphettek és bemutatkozhattak azok a fiatal magyar zenészek is, akik politikai vagy egyéb okokból nem voltak elfogadottak, sőt olyanok is, akiket egyenesen valamilyen retorzió ért az állam részéről.
Ugyan az 1970. évi fesztivál megnyitóját sűrű esőcseppek áztatták, az ekkor már háromnapos SZIN ettől eltekintve is számos turistát és látogatót – körülbelül ötezer fiatalt – hozott a városba. Az ezt követő években a fesztivál hasonló felállásban zajlott, s igazi nyári fesztivállá nőtte ki magát.
A meredek lejtő a 80-as évek közepén érkezett el. Továbbra is hatalmas számú látogatót vonzott a rendezvény, ám ahogyan az állam bármely más területén, a Szegedi Ifjúsági Napok esetében is mindenre – de főként a zenekarok fellépési díjaira – egyre kevesebb anyagi forrás jutott, illetve a KISZ-tagok hozzáállása is megváltozott. A rendszerváltás közeledtével országosan megfigyelhető jelenség volt, hogy az ifjúsági szervezetek tagjai két táborra oszlottak, és ellentétek alakultak ki a reformerek, azaz a rendszerváltozást támogatók és a párthoz hű réteg között. Kompromisszumról szó sem lehetett és ily nem egyetértésben az Ifjúsági Napok szervezése is akadályokba ütközött. Ebben a szervezésben az utolsó SZIN-t 1988-ban rendezték.
Egy év szünet után a szegediek szemében világossá vált, hogy egyetemi város lévén továbbra is van létjogosultsága egy ilyen jellegű zenei fesztiválnak. 1990-ben a szegedi Rock Klub, és annak vezetője Szurdi Zsolt állt a sarkára, s karolta fel a rendezvényt. Kevés anyagi és erkölcsi támogatással ugyan, de sikerült újra megszervezni egy kisebb, de hangulatában továbbra is jelentős városi fesztivált. Az ingyenes programnak minden évben más helyszín – hol a Dugonics tér, hol a SZEOL pálya, hol pedig a Lapos – adott helyet. ,,Utóbbit találtuk a legjobb helyszínnek. Egyszer megpróbáltuk lezárni, és belépőt szedni, de ez lehetetlennek bizonyult” – nyilatkozta Szurdi egy 2013-as interjúban a Délmagyarországnak. A Szegedi Ifjúsági Napokat 2003-tól a város programszervezői vették át, és lobbantották fel újra a SZIN lángot a Partfürdő területén.
A modern – immár kamaszkorba lépett, 12 éves – fesztivál évről évre több fellépővel, a magyar könnyűzene krémjével és a Tisza kiváló akusztikájával csábítgatja a SZIN-ezőket a Napfény Városába, hazánk legnagyobb nyárzáró fesztiváljára.
Az idei rendezvényen minden korosztály találhatott számára kedves programot. A lelkes közönséget estéről-estére olyan együttesek táncoltatták meg, mint a Punnany Massif, a Halott Pénz, Szabó Balázs Bandája vagy épp a szegedi Gypo Circus, de nosztalgiázhattunk is a régi idők zenéjére a Beatricével. S hogy melyik színpadhoz sodort bennünket az ár, az minden évben csak rajtunk múlik.
Felhasznált források:
Csatári Bence (2009): A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. Disszertáció. Kézirat. ELTE-BTK, Budapest.
Csatári Bence (2015): Az ész a fontos, nem a haj. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi KFT.
Délmagyarország Archívum http://dm.ek.szte.hu/sztekk/delmagyar
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2004. Osiris Kiadó.
Burkus Márti 1994-ben született Gyulán. 2009 és 2013 között a szegedi Gábor Dénes Szakközépiskola informatika szakán tanult, az érettségi után pedig a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karára iratkozott be kommunikáció és média szakra. Tanulmányai alatt többször jelentek meg cikkei a Hökkentő című egyetemi lapban, majd szakmai gyakorlata során a TiszapART Televíziónál látott el szerkesztő-riporteri feladatokat. Jelenleg is itt dolgozik, emellett a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem tanár szakon tanul.