Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Bene Zoltán
Halassy
 
A harmadik londoni olimpián a magyar férfi vízilabda válogatott nem tudta egymás után negyedszer is megszerezni az aranyérmet, végül „csak” az ötödik helyen végzett. Szép teljesítmény ez, még ha a legtöbben bajnoki címet vártak a pólósoktól, akkor is. A vízilabda nemes hazai hagyományai miatt a várakozás érthető, végtére is a magyar válogatott eddig kilenc olimpián diadalmaskodott. Legelőször 1932-ben, Los Angelesben.
A 2012-es londoni játékok egyik kuriózuma a kilencvenkilenc esztendős Tarics Sándor, a Föld legidősebb élő olimpiai bajnoka volt. Ő az 1936-ban, Berlinben diadalmaskodó magyar vízipóló csapat tagjaként szerezte aranyérmét. Egy csapatban játszott a négy évvel korábban diadalmaskodó játékosok közül többel. Halassy Olivérrel is.
Halassy Olivér 1909-ben született, 1928 és 1936 között három olimpián szerepelt a vízilabda-válogatott tagjaként, két arany mellett egy ezüstérmet szerzett. Ezen kívül háromszoros Európa-bajnok vízilabdában és egyszeres úszásban, 1500 méter gyorson. Ez így önmagában még nem is volna unikum, hiszen Hajós Alfréd például nem csupán úszóként, de építészként is sikert aratott az ötkarikás játékokon (hajdan, bizony még művészeti versenyek is voltak − és itt távolról sem a művészi tornára gondolok), egyébként pedig atlétaként, focistaként is jegyezték. Emellett az úszás és a vízilabda közelebb is állnak egymáshoz, mint az úszás és a foci, vagy az atlétika és az építészet… Halassy Olivér különlegessége másban rejlik...
Aki figyelemmel követte a 2012-es londoni játékokon a 400 méteres síkfutás futamait, láthatta a dél-afrikai Oscar Pistoriust, ahogy karbonszálas műlábaival végigszáguldja a távot. Sokáig húzódó ügy volt Pistoriusé: indulhat-e az „épek olimpiáján”, vagy „csak” a paralimpián; ha indulhat, miféle művégtagokkal tehet; mennyire lehetnek rugalmasak, erősek a lábai? Végül a dél-afrikai rajthoz állhatott csúcstechnológiával gyártott, futurisztikus protéziseivel… A televíziók kommentátorai úgy emlegették, mint az első sportolót, aki a paralimpián és az olimpián egyaránt érmet szerezhet. Végül nem szerzett. Maradt „csupán” háromszoros paralimpiai bajnok.
1932-ben még nem volt paralimpia. Aki testi fogyatéka ellenére sportsikerekre vágyott, annak akkoriban össze kellett szorítani a fogát, és fel kellett vennie a versenyt az épekkel. Akadtak a hőskorban számosan, végtaghiányos, ilyen-olyan sérült versenyzők. Például félkezű focisták − Uruguayban válogatottságig is jutott egyikük. No, igen, mondhatná most bárki, a focihoz nemigen szükséges a kéz. Hanem a legtöbben, gondolom, egyetértenek velem akkor, amikor azt mondom: az úszáshoz elengedhetetlennek tűnik két láb. Kettő! Legalábbis abban az esetben, ha a vetélytársak mindahányan két lábbal rendelkeznek. Két teljessel: combbal, térddel, lábszárral, lábfejjel. Mindegyikből kettővel.
Csakhogy a kijelentésem, akár egyetértenek vele, akár nem, réges-régen megcáfoltatott. S a cáfolat maga Halassy Olivér, aki egy diákkori villamosbaleset folytán vesztette el bal lábfejét és az alsó lábszára egy részét. Ennek ellenére (és ezzel együtt) vált sokszoros magyar úszóbajnokká, úszó és vízipóló Európa-bajnokká, valamint olimpiai bajnokká.
Halassy az 1931-es párizsi Európa Bajnokságon az 1500 méteres gyorsúszásban csakúgy, mint a vízipóló csapat tagjaként első helyen végzett. Ráadásul úgy, hogy az úszás döntője és a vízilabda-döntő között alig két óra telt el! Halassy 1500 méteren egy métert vert a mezőnyre, s közben annyira kimerült, hogy a vízből szabályosan ki kellett nyalábolni, mint egy gyereket. Két óra múltán mégis újfent vízbe szállt, s a közönség őrjöngő ovációja mellett játszotta végig a pólómérkőzést. Másfél lábbal.
1939-ig versenyzett aktívan, mindvégig a világ élvonalában. Másfél lábbal − a kétlábúak között…
Annak, hogy ez a világon egyedülálló, nagyszerű ember mindmáig nem költözött be a magyar nemzeti pantheonba, egyik oka talán különös és tragikus halála lehet. Halassy Olivért 1946-ban két, fölszabadítóból addigra megszállóvá silányult szovjet katona gyilkolta meg brutálisan, állítólag azért, mert nem hagyta szó nélkül, hogy elrekvirálják az apósa autóját. Bár szemtanúk is voltak, az esetet (magától értetődően) eltussolták. Temetésén Hajós Alfréd mondta a gyászbeszédet. Vélhetően a halálának körülményei miatt később sem a Rákosi-, sem a Kádár-éra nem szívesen hozakodott elő heroikus alakjával. Szépen, lassan feledésbe merült. Holott ha példaképek után kutakodunk, Halassy Olivérnél különbet aligha találunk. Az igazán nagy baj az, hogy nem is igen keresgélünk...
 
vizilabdacsapat-1932.jpg
Az 1932-ben olimpiai bajnoki címet nyert magyar vízilabda-válogatott,
jobb szélen Halassy Olivér

 

bz.jpgBene Zoltán 1973. április 8-án született, kisebb megszakításokkal több mint két évtizede él Szegeden. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába és főiskolára is. Végzettsége szerint könyvtáros és média szakirányú művelődésszervező, lassan másfél évtizede dolgozik kulturális területen. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskolájának doktorandusza. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, a Magyar Pen Clubnak, a Magyar Írók Egyesületének, a Madách Irodalmi Társaságnak, a Nagy Lajos Társaságnak és a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek. A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának titkára. 2001. óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több prózakötete látott napvilágot, elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban (Magyar Napló, Ezredvég, Tekintet, Tiszatáj, Duna-part, PoLíSz, Árgus, Hitel, Bárka, Lyukasóra, Kortárs, Irodalmi Jelen, Szépirodalmi Figyelő, Somogy, Agria, Életünk, Zempléni Múzsa, Forrás, Várad, Palócföld, A Vörös Postakocsi, Helikon, Székelyföld, zEtna, Spanyolnátha, Inga, Ambroozia, Liget, Nagyítás, Búvópatak), illetőleg antológiákban olvashatók. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott.