Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Árpás Károly
Megvilágosodás
Egy szociológiai alapötlet bemutatása
 
A 2012-esdecemberi események és 2012. december 19-e hajnalának gondolatai a következő ötletet váltotta ki. Esszémben végigtekintem a fontosabb társadalmi rétegek, osztályok alakulását.
Gondolatmenetemnek az alapja A. Comte azon nézetei, melyeket a történelmi szociológia egyik megalkotója, K. Marx finomított, s a 19-20. század fordulójának szociológusai (pl. M. Weber, P. Bourdieu, E. Durkhelim), valamint a 20. századi francia Annales kör történészei részletezve megalapoztak.
Hogy napjaink problémáit jobban átlássuk, vissza kell mennünk a múltba addig, amíg a források segítenek megértetni, hogy milyen is volt a közösség tagolódása.
 
A honfoglaló magyarság társadalma
 
A nemzetségi-törzsi társadalom (más néven katonai demokrácia) szerkezete nagyon könnyen áttekinthető.
Az első nagyobb réteg az előkelőké, amely a törzsszövetség (Hetumoger/Hétmagyar) fejéből és a törzsek vezetőiből áll. Létszámuk ugyan kevés, ám politikai jogaik nagyobbak.
A második réteg kettős eredetű: egyrészt az előkelők katonai kísérete alkotja (ám ezek éppen ezért politikai joggal nem rendelkeznek), másrészt a nemzetségfőkből és a nagycsaládfőkből tevődik össze, akiket „bő”-knek neveztek. A politikai joguk ugyan kisebb, mint az előkelőké, de gazdasági önállóságuk, s létszámuk miatt már számolni kellett velük.
A harmadik réteg a közrendű szabadoké, akik már semmilyen politikai joggal nem rendelkeznek, viszont fegyverviselési jogosultságuk (és katonai gyakorlatuk) miatt részleges önállóságuk garantált. A katonai „bérhadjáratokban” belőlük egészítették ki az előkelők a katonai kíséretüket. A hadizsákmány megnövelte az esélyt arra vonatkozóan, hogy följebb kerüljenek.
A negyedik réteg a szolgáké („ín”-eknek nevezték őket). Hogy milyen mértékben voltak bérmunkás-jellegűek, vagy patriarchális rabszolgák, erről nagyon kevés információnk van.
Az államhatalmi döntésekben való részvételre a mondák szerint csak az első réteg volt a jogosult.
 
A patrimoniális királyság osztályszerkezete
 
Géza fejedelem és I. Szent István állam-átalakítása megalapozta az új világrend szerkezetét.
A fokozatosan kialakuló nemesség részben a királyi hatalomhoz való kapcsolódásában, részben a garantált földbirtokjogban vált elkülönülővé a közösség többi tagjához képest.
Bár már Géza fejedelem felvette a kereszténységet, amely lehetővé tette a nomád erkölcsi rendszer felszámolását, de Szent István teremtette meg a magyar egyházszervezetet. Ám a keresztény egyház tagjainak meghatározó politikai befolyása nem volt – eltekintve attól, hogy az egyházfők hivatalból tagjai voltak a királyi tanácsnak, s az 1046-os lázadásban rendteremtő szerepet vállaltak.
A későbbi hospesek mint városlakók ugyan rendelkeztek privilégiumokkal, de a politikai közéletben nem vehettek részt.
Ami a 13. századi szerviens-mozgalmat illeti: az Aranybulla részletes vizsgálata bizonyítja, hogy a királyi szolgálónépet a „báró”-knak nevezett főnemesek mozgatták és manipulálták, hogy gyengítsék a királyi hatalmat. Az alkotmányszerű szöveg pontjainak többsége ezt támasztja alá.
A kiskirályok és familiárisaik ellen szerveződő királyi hatalom segítette a szerviensek utódaiból kialakuló nemesi vármegye létrejöttét. Ám ez már a rendiséghez vezet.
A jobbágyság kialakulása a földtulajdon lehetőségének elvesztéséből adódott. A 11. század törvényei arra kényszerítették a nincstelenné váló közrendűeket, hogy vagy a királyi, vagy a nemesi, vagy az egyházi földeken dolgozzanak.
Az államhatalmi döntésekben a királyi udvarhoz tartozókon kívül esetenként legfeljebb az arisztokraták („barones”) és az egyházfők vehettek részt. A korszak vége felé ugyan kísérleteztek az uralkodók saját függésű személyekkel, csoportokkal, ám ez tartós berendezkedést nem eredményezett.
 
A rendiség és a társadalomszerkezet a 17. századi Magyarországon
 
A 14-15. században kialakuló rendiség meglehetősen szigorúan korlátozta a korabeli magyar társadalom szerkezeti változásait.
Idézzük csak fel, hogy gyakorlatilag három rendi csoport alakult ki Magyarországon. A főnemesség, a köznemesség, illetve a szabad királyi városi polgárság – bár ez utóbbinak csak minimális jogai voltak (például a rendi országgyűlésen csak egyetlen össz-szavazattal rendelkeztek). Viszont nagyon érdekes, hogy milyen határozottan léptek fel a parasztokkal szemben, amikor 1437-38-as felkelésben szóba került a renddé szerveződésük esélye.
Ami a magyar rendiséget megkülönböztette például a franciától, hogy az egyháznak – legyen akár katolikus vagy protestáns – nem volt önálló rendi joga.
Viszont a 17. században megjelent egy nagyon érdekes képződmény, az ún. parasztvármegye. A török hódoltság, a török-, s később a kuruc-labanc háborúk körülményei alakították ki ezt a különleges jogi státust. A vonatkozó szakirodalom részletesen leírja, hogy milyen gazdasági és belbiztonsági szükségletek teremtették meg ezt a jogi alakulatot, viszont a tagjai soha nem kapták meg a rendi alkotmány biztosította politikai jogokat.
Ugyanakkor az úgynevezett hajdúk, illetve a jászok, valamint a kiskunok – bár elsősorban katonai okból és szakmai területen – nemcsak megszerezték, hanem a székelyekhez képest jobban megőrizték sajátságos különállásukat a rendi feudális társadalomban.
A rendi autonómiára támaszkodó hatalom sosem tudott sikeresen „szembe menni” sem az ún. központosítással (lásd I. Mátyás uralkodása), sem a kialakuló abszolutisztikus államhatalommal – akár a bécsi függésű Magyar Királyság, akár az Erdélyi Fejedelemség államában.
 
A 18. század döntései
 
A 18. század utolsó harmadában sajátos elmozdulás történt a magyar társadalmi szerkezetben.
Hogy ennek a társadalmi rétegződést figyelembe vevő döntésnek mi köze van a felvilágosult uralkodók, Mária Terézia és II. József elképzeléseihez, azt még meg kellene vizsgálni. Viszont bizonyos vagyok abban, hogy a társadalmi változások stratégiájának kialakításában nagy szerepe volt a szabadkőművességnek.
A magyar nemesség – bár a nemesi/rendi autonómia visszaállítása kérdéses volt –, a társadalmi és közéleti hatás növelése érdekében talált egy kiskaput: a honorácior réteg kialakítását.
A honorácior jogot az iskolázott, művelt nem nemes származású egyén kaphatta meg. A részleges jogok a következők voltak: adómentesség, beszállásolás alóli mentesítés, a katonaállítás kötelezettségének felfüggesztése, részvétel a megyei nemesi gyűléseken tanácskozási joggal, valamint az alispáni tisztség kivételével a megyei tisztségekre kerülés lehetősége. Mindez érdekeltté tette a nem nemesség tagjait az iskoláztatásban. Igaz, a döntési jogból kizárták őket, országgyűlési képviselők csak akkor lehettek, ha papi pályára lépve vagy a káptalanok tagjai vagy püspökök, érsekek lettek. Ugyanakkor, ha a szabad királyi városok lakói voltak, akkor ugyan lehettek küldöttek, de az összes szabad királyi város Alsó táblai képviselője csak egyetlen szavazatot jelentett.
A honoráciorok nemcsak a politikai életben játszhattak részleges szerepet, hanem megalapozói és bázisai voltak a nyelvújításnak és a modern nemzetté válást megalapozó nacionalista/romantikus irodalomnak.
Az abszolutista államhatalmi szerkezet igyekezte felszámolni a rendi privilégiumokat; az új társadalmi rétegek nem kerültek bele a politikai játszmákba.
 
A 19. század döntései
 
A reformkor elképzelése
 
A politikai cselekvéseket meghatározó gondolat, az ún. érdekegyesítés kitalálója nem Kossuth Lajos volt, hanem a század politika-elméletének egyik meghatározója, Kölcsey Ferenc.
Kölcsey az „alkotmány sáncai közé” nem az egész lakosságot kívánta beemelni, hanem csupán a termelő, az értéket létrehozó (s ez által önálló adófizetésre képes) nem nemesi származásúakat. Ide értve a városi lakosság mellett a több és egész telkes jobbágyságot is.
Hogy ebben mennyire volt befolyása a francia és az észak-amerikai köztársasági politikai gyakorlatnak (Bölöni Farkas Sándor, Eötvös József, Pulszky Ferenc, Széchenyi István, Szemere Bertalan és mások útirajzai), azt még nem kutatták. Ám az elgondolást példa értékűnek tartom ma is: csak az foglalkozhasson a közösség politikai életével, aki áldoz is a közösség létéért.
Kölcsey azzal tágította nemzet-fogalomra vonatkozó nézeteit, hogy mintegy Wesselényi Miklós nemzetiségi problémafelvetésére is figyelve kijelentette: az a magyar, aki annak vallja magát. Ám ez a „vallja” nem szóbeli megnyilvánulást jelentett, hanem az egyéni érdek alávetését a nemzet érdekeinek, egészen az élet kockáztatásáig. Az egyéni érdek feladása mellett fontosnak tartotta a szolgálatot is – ennek lényegét fogalmazta meg a Parainesis Kölcsey Kálmánnak című erkölcsfilozófiai alapművében! Véleményem szerint mindaddig, míg fennáll a magyarság, ezt a munkát a nemzet Bibliájának kellene tekinteni.
 
1848-1849 valósága
 
A magyar polgári átalakulás alapjául szolgáló dokumentumot Deák Ferenc állította össze.
Az ún. Ellenzéki nyilatkozat nemcsak a „reform-nemesség” különböző csoportjainak nézeteit foglalta össze, hanem tekintettel volt az 1846-os novemberi konzervatív programra is. Csak a márciusi ifjak radikális elképzeléseit nem vette figyelembe – nemcsak mert radikálisok voltak, hanem mert sokban kapcsolódtak az utópikus szocialisták nézeteihez.
A nevezetes 1848-as áprilisi törvények egyfajta alkotmányt jelentettek; komoly befolyással voltak rá a belga és holland politikai közélet hagyományai, meg az angol alkotmányos monarchiáé. Tartalmában sem az USA példája, sem a francia forradalom hagyománya nem volt meghatározó. Az általa kialakított politikai keretek helyességét nemcsak az 1848-49-es szabadságharchoz való lojalitás bizonyította, hanem az is, hogy a bukás után is befolyásolta a magyar politikai közgondolkodást.
A polgári forradalom és szabadságharc idején sikerült kialakítani a társadalmi rétegek közötti együttműködést, amely elfogadta a földbirtoka jelentős hányadát feláldozó volt nemesség irányító szerepét.
A kor politikai nézeteinek egyetlen gyöngesége, hogy a korábbi figyelmeztetések ellenére nem alakítottak ki elképzelést a nemzetiségi/kisebbségi kérdés megoldására. Igaz, ez nem volt oka a szabadságharc bukásának, de a későbbiekben is determinálta az ehhez való viszonyt.
 
A kiegyezés után
 
Az Osztrák-Magyar Monarchia világát meghatározták az 1867-es törvények.
A probléma csupán az volt, hogy a haza bölcse, Deák Ferenc hiába hagyott lehetőséget arra, hogy az alkotmányszerű megállapodást folyamatosan igazítsák a megváltozott körülményekhez (tízévenkénti felülvizsgálat szükségessége): sem az uralkodó, sem a magyar politikai vezetés erre nem volt hajlandó.
A politikai vezetőréteg irodalmi meghatározása, a „dzsentri” nem pusztán kritikát jelent. A volt magyar nemesség, amely nem tudott alkalmazkodni a polgárosodáshoz, az állam által eltartott réteggé vált. S ráadásul nemcsak az volt a gond, hogy szakmai hozzáértése hiányos volt, hanem hogy egzisztenciális okból korrupttá is vált. (Életformáján nem akart változtatni, ám az állam nem tudott olyan anyagi alapokat biztosítani, mint az 1848 előtti előjog és gazdasági helyzet.) S ami a legrosszabb: mindennek elfedésére kialakítottak egy olyan életformát, amelyhez a divat miatt a nem nemesek is hasonultak.
A réteg hatalmi bebetonozását elősegítette az egypártrendszer: ahogy 1848-49-ben úgy 1865-től 1905-ig, 1910-1918-ig nemcsak mindig egy párt volt a kormányon, hanem ellenőrzése alatt tartotta az összes állami intézményt is. A politikai problémát növelte, hogy a vezetők nem voltak hajlandók foglalkozni a polgári átalakulás kialakította kérdéssel: mit kezdjenek az ipari munkássággal és az agrárproletariátussal. S bár a Szabadelvű Párt 1905-ös bukása után csak 1908-ban jutott hatalomra a koalíciós ellenzék, de a nyilvános korruptsága miatt 1910-ben meg is bukott. A Nemzeti Munkapárt viszont hiába vette át az irányítást, hasonlóan a harminc évig kormányzóval, mit se tudott kezdeni a társadalmi problémákkal.
Igaz, voltak programjai – például az 1910-es iparfejlesztés –, de az I. világháború kitörése, valamint a hadigazdaságra való átállás és a politikai közélet korlátozása lehetetlenné tette megvalósulásukat.
Bár Eötvös József még a kiegyezés korában felvetett egy nemzetiségi megoldási javaslatot, ám az 1880-as évektől, az új politikai nemzedék nemcsak figyelmen kívül hagyta ezt, hanem szembe is fordult a nemzetiségekkel és kisebbségekkel. Az erőszakos asszimiláció, az etnikai homogenizálás világméretekben váltott ki ellenállást.
Az 1918 októberétől 1919 augusztusáig terjedő időszakkal nem kívánok foglalkozni, mert maradandó nyomot nem hagyott a magyar társadalom életében.
 
A múlt század lépései
 
A Horthy-korszak világa
 
A trianoni trauma lassú felszámolása, a bethleni konszolidáció szinte észrevétlenül átalakította a 19. század utolsó harmadának magyar társadalmát.
Az ún. középosztály azokból kerekedett ki, akik nem pusztán a hatalomhoz kapcsolódtak, hanem mindent elkövettek az értékteremtésben. Vagy maguk termeltek, vagy irányították a termelést, vagy szolgálták a közösségi intézményeket. Bár a társadalmi rétegződés átalakult, a politikai hatalmi körökbe nem vonták be őket – vagy a Monarchia hagyományos vezető rétegének tagjai, vagy a volt katonatisztek vezették az államot.
Ugyanakkor a hatalmi bizonytalanság mozgásba hozta a szélsőséges, hatalomra törőket is – akár a szélsőbalról, akár a szélsőjobbról van szó. Ők részben a szociálisan kiszolgáltatott rétegeket: munkásság, agrárproletariátus tekintették bázisuknak (szélsőbal), részben azokat, akik a cenzus miatt ki voltak rekesztve: kispolgárság, állami alkalmazottak, trianoni áldozatok (szélsőjobb).
A világpolitika, pontosabban az európai alakulása a szélsőjobbot hozta mozgásba, ám a háborúba sodródással a kialakuló sajátos új világ összeomlott. A diktatórikus rendszerhez való közeledés kizárta a politikai közéletből az új rétegeket.
 
A Rákosi-rendszer világa
 
A népi-demokratikusnak nevezett fordulat után Rákosiék hozzákezdtek a sztálinistának nevezett egypártrendszeren nyugvó totális diktatúra kialakításához.
Bár az 1949-es alkotmányban szó volt a dolgozókról (a munkásosztályról és a közösségi tulajdonban dolgozó parasztságról, meg a szövetséges („útitárs”) értelmiségről), de valójában állampárt-állam alakult ki: a dolgozókat a munkásosztály vezetője, a Magyar Dolgozók Pártja „képviselte”. Ebben a kedvezményezettek elsősorban a bizonyos szint feletti pártvezetők voltak, majd a párttagok és pártalkalmazottak.
A lakosság helyzetét rontotta az elvakult gazdaságpolitika és a KGST-re, Varsói Szerződésre és a szovjet megszállásra támaszkodó valójában gyarmati helyzet. Közben drasztikus társadalmi rétegmozgások is lejátszódtak. Bár az agrár-ipari állam GDP-jében még mindig a mezőgazdaság dominált, de részben megerősödött a munkásosztály, s megnőtt a városi népesség.
Nem véletlen, hogy Sztálin halála, és az új SzK(b)P vezetés antisztalinista politikájának következtében kialakulhatott a népfelkelést eredményező helyzet.
A 13 napra terjedő történelmileg nevezetes idő nem befolyásolta a társadalom szociológiai alakulását.
 
A Kádár-rendszer tettei
 
A Kádár-rendszer vezetése az új hatalmi szerkezet 1960-as évek eleji konszolidációja, a hatalom biztosítása érdekében megszüntette a munkanélküliséget és növelte az életszínvonalat.
A kötelező munka a tervgazdaság keretei között nem feltétlenül termelt piaci értéket.
A tömegmanipuláció biztosítása érdekében a szétvert ávéhásokat a kultúra és a közművelődés intézményeibe szórták szét. A Magyar Szocialista Munkáspárt nem csak a proletárdiktatúra vezető ereje volt, hanem igyekezett tömegpárttá válni. Látszólag a Hazafias Népfront biztosította a hatalomgyakorlás kereteit, ám az az MSzMP fiókintézménye volt.
Az 1968-as gazdasági reform 1970-es évek eleji összeomlása lelassította a társadalmi mobilizációt.
Igaz, az oktatás ingyenes volt, de a garancia vagy a párthoz való hűségen, vagy a kiemelkedő szellemi teljesítményen nyugodott. Például 1973-ban a szegedi bölcsészkaron a maximális 20 pontból 16,5, azaz 80 %-nál magasabb volt a ponthatár. Ezzel szemben 2012-ben, ha jól emlékszem, a lehetséges 500-ból 240 már elégséges volt, azaz a szint nem érte el még az 50 %-ot sem. Az SZDSZ-MSZP oktatásirányítás idején, 2010 előtt, amikor 480 volt a maximum, még a 180 pontot is magasnak ítélték.
Az 1970-es évek végén Konrád György, Szelényi Iván meg Rajk László csoportja, valamint az MSZP-ből kizárt ellenzék megkezdte a korábbi röpirat teljesítését: „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”.
Figyelem: a politikai történéseket meghatározó gazdasági kérdésekkel most nem kívánok foglalkozni. S annak részletezésétől is eltekintek, hogy vázoljam a rendszerváltáshoz vezető út társadalmi, közéleti alakulásának mozgalmi hátterét. Erről kortársi adataink nincsenek, az utólag születő feldolgozások pedig a mindenkori kormányhoz való kapcsolódás függvényei (ezért történelmi igazságértékük megkérdőjelezhető).
 
A rendszerváltás után
 
A rendszerváltás után az MDF-fel koalícióra lépő SZDSZ ragaszkodott ahhoz, hogy egyrészt az oktatáspolitikát ő irányítsa, másrészt mint a művelődés ellenőrzője támogatta a kereskedelmi csatornák térhódítását.
Az ún. „Nemzeti Alaptanterv” bevezetésével a politikai csoport megalapozta a világpiacon korábban versenyképes magyar közoktatás tönkretételét. Gondoljunk csak a kiindulási alapra: a NAT 16 éves kor végéig változtatta meg az oktatási rendszerét, nem gondolva az érettségire és a felvételi rendszerre. Ezzel a megoldással kialakított egy olyan folyamatosan növekvő társadalmi réteget, amely önállóan nem léphetvén egzisztenciális pályára (sem szakképzettsége, sem szakismerete nem volt) rá lett utalva az államhatalom döntéseire.
Majd amikor a választások után az SZDSZ kibukott a hatalomból, akkor a hagyományos és az elektronikus média segítségével ahol csak lehetett keresztbe tett a másik hatalmon lévő csoportnak. Illetve, hogy megőrizze szerepét, szövetségre lépett az MSzP-vel is.
Mellesleg ugyan többpártrendszer alakult ki, de hatalomban a korábbi évek figurái tevékenykedtek.
 
A harmadik évezred történései
 
Az SZDSZ tevékenysége
 
A kétszintű érettségi bevezetésével az ún. liberális politikai csoport nemcsak befejezte a közoktatás tönkretételét, hanem megnyitotta a harcot a felsőoktatás szétzüllesztéséért is. Azaz egy olyan iskolázott réteget kívántak létrehozni, amely műveltségét az általuk ellenőrzött (és az elektronikus média által manipulált) információkra alapozza.
A Kádár-rendszer burkolt munkanélküliség korábbi mintáját követve felduzzasztották a felsőoktatást: a magyar egyetemek-főiskolák számát majd 150 %-kal növelték, a felsőoktatásban lévők létszámát pedig több mint 200 %-kal. Az új felsőoktatási intézmények felvettek boldog-boldogtalant, nem foglalkozva azzal, hogy rendelkeznek-e a leendő hallgatók a szükséges alapismerettel.
Emellett az ún. bolognai rendszer bevezetésével tömegével gyártották az új oktatókat (PhD-képzés) is, akik már alig feleltek meg a 20. század hagyományos szakmai követelményeinek.
Hogy a fiataloknak és az új tanszéki oktatóknak álláshelyük legyen, s a támogatásukat biztosítsa, mindenkit felvettek, valamint az ún. tudományos minősítéseket is leegyszerűsítették.
Az egyik következmény a felsőoktatás tönkretétele lett. Ma már nemcsak hogy egy, de akár két diplomával éppen úgy nem lehet elhelyezkedni, mint egy érettségi oklevéllel. Közben kitalálták az ún. diákhitelt, hogy a semmilyen értéket nem termelők mégis részesei lehessenek a fogyasztói társadalomnak.
A másik következmény: kialakult egy olyan, látszat szerint értelmiségi réteg, amely nem csupán növekedésében, hanem mint többségében alkalmazott állás-státusában az állami költségvetés függvénye lett. Mint ilyen: kész támogatni minden olyan politikai pártot, amely megígéri fenntartását és támogatását. Csak éppen az a kérdés, hogy a költségvetési bevételt miből fedezik.
 
A jelen problémái
 
A 2009-ben kirobbant pénzügyi válság (bár nem vagyok közgazdász, de ennek okozói a fiatal pénzügyi dolgozók és brókerek voltak – ingatlanpiac, spekulációk) okozta gazdasági nehézségek miatt meg kellett kezdeni a leépítést.
Hogy az egyetemi oktatók ne kerüljenek nehéz helyzetbe az egy főre jutó hallgatók száma miatt, ezért bevezették a keretszámcsökkentést: azaz az állam korlátozni kezdte az ingyenesen tanulók számát. Csakhogy az ún. minőségbiztosítás elterjesztése ellenére a minőségi szintemelést sem az oktatók, sem a hallgatók tekintetében nem vezették be.
Az LMP indukálta 2012. november-decemberi mozgalom a leendő politikai hatalomátvételt próbálta előkészíteni, de közben a demonstrációk hatására a forint értéke két nap alatt (2012.12.16-18.) több mint 8 forintot esett az események okozta bizalmatlanság miatt a nemzetközi pénzpiacon. Ez már azért is fontos kérdés, mert a rendszerváltás óta nem sikerült kikeveredni a szocializmus adósságcsapdájából. Tehát a költségvetés terhelése éppen úgy veszélyezteti a forint erejét, mint a politikai/közéleti események.
 
A jövőről
 
Hogy a Fidesz-kormány oktatáspolitikája mennyire hasznos a jövőnek, azt a megvalósulás előtt nem lehet tudni, de hogy szociális feszültséghez fog vezetni: az bizonyos.
A magyar gazdasági válságban a Kupa Mihály óta kizsigerelt magyar családok alig tudják saját egzisztenciájukat fenntartani; hogyan lennének akkor képesek a gyermekeik továbbtanulását finanszírozni. Viszont az állam és mindenkori irányítói jogosan várhatják el, hogy a költségvetésből fenntartott felsőoktatás versenyképes diplomásokat produkáljon, akik az Európai Unióban (akár hazánkban, akár határainkon kívül) értékké alakíthatnák a befektetett tudást.
Csakhogy ehhez a felsőoktatás mellett a közoktatást is át kellene alakítani – mert ez alapozta meg mindeddig a felsőoktatási igényeket. Ám az új elgondolás titkolja a gazdasági determinációt.
Az ellenzékiek (bízva az osztrák minta elfogadtatásában, ahol már 16 éves kortól szavazóképesek) a közoktatás diákjait azzal tudják mozgósítani, hogy jó lenne, ha ugyanúgy nem kívánnának tőlük szintes teljesítményt, mint a felsőoktatásban lévőktől. Ám a tömegnyomás a költségvetési hiányon nem fog tudni változtatni.
Az egész magyar nemzeti közösséget rá kellene szorítani arra, hogy térjenek el a fogyasztói társadalom normáitól. Dolgozzanak minél többet és minél jobban; termeljenek versenyképes értékeket, s korlátozzák az igényeiket.
Ezt nem az államnak kellene irányítania, mert akkor belecsúszunk ismét a diktatúra sodrába. Ám a nevelés nemcsak az iskolán, hanem a családokon múlik. S ezt meg kellene erősítenie a médiának is!
Ám a legnagyobb gond, hogy a közoktatást (alapozó képzést) nem lehet sem ún. cikluson belül, azaz négy év alatt, sem teljes kiterjedési idő, azaz tizenkét év alatt megváltoztatni. Tehát ugyanúgy nem várható el drasztikus változás, akár a gazdasági életben. Csakhogy a jövőt az oktatás alapozza meg – erre nem csak az ún. kistigrisek világa a példa, hanem az európai kultúr-, illetve művelődéstörténet is.
A mai magyar társadalom olyan mértékben rabjává vált a fogyasztói értékszemléletnek és az azt irányító kereskedelmi médiának, hogy nem csak sosem lesz képes manipuláltságát megszüntetni, hanem rohamos léptekkel halad az asszimiláció útján. Középiskolai tanárként tapasztalom, hogy a diákok (nem csupán az én iskolámban) nemcsak nem tudnak olvasni vagy memoritereket tanulni, de még a Himnuszt sem tudják énekelni (a Szózatról s a többi népénekről nem is szólva), sőt az ünnepélyes alkalmakkor röhincsélnek, dumálnak, zsebre tett kézzel cirkuszolnak, vagy „okos telefonjaikkal” játszanak. Akiknek nincs kapcsolatuk a nemzet múltjához, azok nem is fogják fenntartani azt.
 
 
 

arpaskarcsi.jpg

Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-bansumma cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a SZEGED folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját.