Amikor a hamvasztómester bevonul az irodalomba
Veszelka Attila verseskönyvének bemutatója
A Somogyi-könyvtár első emeleti olvasójában, szemben a közönséggel négy férfi ül: Márok Tamás, Veszelka Attila, Kaiser László és Helyey László. A könyvtár igazgatónőjének rövid felvezetője után először Kaiser lép a mikrofonhoz, köszönti az egybegyűlteket, majd lelkesen beszél Szegedről és szegediekről, gyökerekről és összetartozásról, vidékről és fővárosról, szellemről és barátságról, irodalomról és versről. Szeretettel, élvezettel formálja a szavakat, érezni a kiadó és (lévén maga is költő) a pályatárs büszkeségét. Mikor leül, átadja helyét a mikrofonállványnál Helyey Lászlónak.
Márok Tamás, Veszelka Attila, Helyey László, Kaiser László
A felzengő hang kétség kívül Mátyás király hangja, a hallgatóság oroszlánrésze nyilván el is érzékenyül hallatán, ám mindez csak pillanatokig tart. Az orgánum múltat idéző hangulata az első verssorokkal a jelenbe vált: a hang nyomán ezúttal egy egészen más atmoszféra születik, Mátyás király most messze jár (noha Janus Pannonius bizonnyal itt kucorog valahol − a csengő hexameterek és a pajzánság árulja el).
Miután Helyey László, öt költemény parádés interpretálása után leül, a szót Márok Tamás, a moderátor veszi át. Kicsit nehezen indul a beszélgetés, mintha a kérdező maga sem tudná pontosan, voltaképpen mit is akar ő most kérdezni, mi is érdekli őt valójában. A hangulatkeltő öt vers azonban még ott lebeg a térben, a rekeszizmokban, az agyak tekervényei között, a belső réteken, s a közönség figyelmét a szavalatok lassan enyésző visszhangja is ébren tartja. És a költő közben válaszolni kezd. Szellemesen, okosan, élőn. A kérdezés okozta apró megtorpanást gyorsan feledtetik szavai, amelyek újabb kérdést generálnak, s a felelet derültséget kelt. Igaz, ezt követően a dialógus hangyányit leül, a szegedi élet lassúságának taglalásánál parányit megtorpan, de Veszelka Attila, a költő újabb és újabb poénjai nem engedik lankadni a hallgatóság figyelmét.
A moderátor ugyan továbbra is kissé bizonytalan, ám a főszereplő ügyesen veszi át az irányítást, elmondja, hogy az éppen bemutatás alatt álló kötet lapjain szereplő sírásó, boncmester, vagy hamvasztómester számára ugyanolyan mesteremberek, mint például egy asztalos, egy marós vagy egy poéta. Részben azért emelte be őket egyik-másik versébe, mert szeretné megmutatni, hogy ezeknek az embereknek is ugyanolyan hétköznapi gondolataik, vágyaik, érzéseik vannak, mint bármelyikünknek. Annak pedig, hogy a velük történtek furcsán hatnak az olvasóra, az oka pusztán annyi, hogy ezekről az emberekről, miképpen a halálról, nem szokás beszélni, társadalmi szinten tabukként kezeljük őket. Ezek után beavatja közönségét a versek keletkezésének egynémely körülményeibe, anekdotázik, viccel, s nem hallgatja el a XI. századi kínai költő, Szu Tung-Po, valamint az amerikai Charles Bukowski és a szegedi ködlovag, Petri Csathó Ferenc hatását sem. Amiképpen nem titkolja aggodalmát a hangnemváltás fölött, amely a korábbi köteteihez képest jellemzi a mostanit, amennyiben a korábbiakban a szavakon túli világot, a zenével vetekedő tiszta érzelmi hatást kutatta, most azonban evilágibb hangot üt meg, hiszen jelen könyv, mint mondja, a versbe oltott elbeszélésnek, az anekdotázó lírának és a lírai én-regénynek valamiféle kevercse.
A moderátor újabb kérdése ismét Szeged felé tereli a szót, a genius locit (a „szögediség” mibenlétét) firtatja. Veszelka Attilát ez sem éri készületlenül: versei erről a városról szólnak, figurái nagyrészt helyi figurák − úgy véli, ennél több, mélyebb kötődés nem szükséges. Irodalmi téren semmiképpen. Ekkor eszembe jut Bono Vox, a U2 zseniális énekese, akit egyszer arról faggattak, miért nem teszi át a zenekar a székhelyét Nagy-Britanniába vagy máshová, ahol kedvezőbbek a feltételek, mire Bono valami olyasmit felelt: ha csak azzal segítjük az ír államot, hogy neki adózunk, már sokat tettünk érte, de mi ennél azért sokkal jobban kötődünk a hazánkhoz. Veszelka Attila filozófiája hasonló: él a városban és éli a várost. Bizonyos olvasatokban ez, gondolom, a provincializmus és a szűk látókör jele. Erről meg Latinovits Zoltán jut eszembe. Helyesebben egy gondolata, amely így hangzik: „Minden irodalom, minden mű provinciális, ennél mi sem természetesebb: helyi jellegű, különben a levegőben marad, és lezuhan. Éppen ezáltal hat, hogy helyi jellegű, azáltal lesz minden népeknek tanítás, tanulság.” Példának pedig Dosztojevszkijt hozza (például). Hát, Veszelka, bár huszonöt éve vitorlázórepülő, nem marad a levegőben, hatása Helyey László második felolvasás-blokkja esetében sem marad el…
Helyey László felolvas
Már csak a kötelező végjáték marad. Köszönetek, búcsúzkodás. A legvégén aztán a Somogyi-könyvtár első emeleti olvasója felbolydul kissé, majd az emberek dedikációért kígyózó sorba rendeződnek: a hexameter, a szonett és a szabadvers ím, jött, látott és győzött – a bőséges, kiváló humor, a csipetnyi pajzánság és a groteszk szemlélet révén. Szeged és a magyar irodalom pedig gazdagabb lett egy figyelemreméltó verseskönyvvel. Jó irány, kellemes este…
bézé