Varga Rudolf
Szembefordulás a végzettel?
Czipott György Organikus vadászidény című verskötetéről
(II. rész)
Hogyan is lenne véletlen, hogy számtalan próbálkozásom, meditálásom, íráskísérletem után egyszer csak váratlanul beszippantott az a mágneses erőtér, amely Czipott György írásaiból árad? Tessenek csak velem olvasni:
mosókonyhagőz, hamuzsír,
fanyar ciszternaszag.
opál glória az egyetlen,
sercegve fénytvonagló
légyszaros izzó körül,
kormos üst alól föl-fölcsapó
alvadvérszín purgatórium.
Megértettem, amit ő művel, az nem más, mint folyamatos imamormolás, egyfajta belső párbeszéd a Teremtővel:
fák csontjai közé akadt
pincefojtó, lomha köd.
dongósárgán föl-fölvillanó
torkolattűz éjmart retinákon.
lámpakanócon végsőt villanó
mennykék petróláng, orrban
sovány, millióévszagú szénpor.
Megértettem azt is, hogy ez a néma fohász nem önmagáért, a versek alkotójáért történik, hanem érettünk, mindnyájunkért, a teremtett világért. Mert neki, a költőnek véleményem szerint már semmi kézzelfoghatóra nincs szüksége. Csupán az Isteni terv, a Nagy Harmónia megvalósulását áhítja számunkra, csetlő-botló keresők számára:
talpfacsattogás, szikravirágzás,
mozdony húsvéttojásszaga.
hétpöttyhátú bogarak tánca
mama hajnalharmatkemény
mezős kartonszoknyája fölött.
ránctenyér kínálta hószalonna,
térdensimított újságzsírpapír.
Czipott György megtapasztalta a darabokra szaggattatást és a poraiból feltámadást. Még azt is megkockáztatom, egyszer talán elhagyta istenét. De istene nem hagyta el őt, hanem megjelölte és kiválasztotta tanúságtevővé. Ím, lehet, és csak így lehet léteznie nekünk, lelkes állatoknak, mert talán csak minket ajándékozott meg Ősten a lélekkel. A halhatatlansággal:
cserebogárillatú délutánok
bokorbenőtte szúvas padon,
csókok idővarázsló litániája.
önszégyenletben lángló testek.
mindegyre várás, hosszúvárás
rézíze mohó nyelv gödreiben.
lélekgúzsoló hiábalábszag.
Czipott mindent átfogó látomásával sejteti és rejteti, mindnyájan a ránk rótt feladattal jövünk világra, rendeltetésünket így vagy úgy, végre kell hajtanunk. Ha tetszik, ha nem. És ha majd valahonnan valamikor rálátunk az Egészre, mint ahogyan költőnk rálát, akkor meglátjuk azt, hogy ez így jó. Csak így jó:
megébredés félvilágtalan
arcrakozmált kihányt halálban.
homályló semmi savószaga.
csönd pudvája ujjbegyekben.
fényigmély, szivárványhúrból
zárvazengő bírhatlan világok,
csorba pengéket virágzó éjszaka.
Íme a czipotti bizonyságtevés Isten dicsőségére:
hantok, szív legvégső zugán.
elmében guruzsmás démonok
körtánca ünneptől ünnepig.
fölsavló dac minden megadás
ibolyakékszagú oltárfüstje mélyén.
tud engem ki szemembe látott,
de szeretni tud-é bennemvilágot?…
Íme a vezeklés mindnyájunk helyett, mindnyájunkért:
villámlón ellobbannak reflektorok,
csak színpad olajszáraz masztix-szaga…
izzó, kaftánszárnyú szél valahol
homokot kotor méllyévésett üregekből.
Ezekhez a sorokhoz nem tudok kommentárt fűzni.
Mindig az
Mindig az a nap,
mindig az.
Mindig az a farkasóra,
cifra fény marja magamburkom,
fölfoghatlan zsongó hideg,
merev ujjak rácsolnak körbe
megrángó mellkast és
annyira, de annyira kell
torokszakadásig vonyítani,
mert kilökött magából.
Horgashorgony kötelem tépte.
Horzsanehézzé tette időtlen
selyemlebegésem.
Mindig az a nap,
mindig az,
mikor végérvényesen,
amikor visszavonhatlanul
megpocséklott minden.
Mikor magamlélek
tőlem megrejtezett
bonthatlangubanc göbös
álmomgobolyag mélyén és
valamimódon elillant.
Valamiképpen tudhatlanná lett
mindenség titkos neve akkor.
Elillant világsűrű semmibe,
sehovámállott Mama is utána.
Kétszerküszöbretetté
kitaszított.
Hát most ez,
mindig ez a nap.
Mindig ez a szöcskéző év,
mindig ez az ismerősidegen álom.
Mindig ez a szánalmas,
nevenincsbújócska körrekör.
Mindig ez a hóhérló reggel,
mikor tenmagammá csupaszít,
senkivévetkeztet a tükör.
A költő létfelfogása egy ilyen látszólag nem kiemelkedő opuszban is tökéletesen mutatja a költő tudatállapot kivetülését, az ördögi szövevényben a végtelenségig nehezített emberhez méltó létezés elvehetetlen vágyával.
Mint az a korábbiakban már egyértelműen bebizonyosodott, Czipott György verseivel részrendszereket épít, melyek tökéletes harmóniával illeszkednek részenként az ő világváltozatához. Ha az általános depresszió árnyalt megmutatása a vers tárgya, hát azzal illeszkedik a szerző nagy egészébe. Olvassuk csak még egyszer:
Mindig az a nap,
mindig az.
Mindig az a farkasóra,
cifra fény marja magamburkom,
fölfoghatlan zsongó hideg,
merev ujjak rácsolnak körbe
megrángó mellkast és
annyira, de annyira kell
torokszakadásig vonyítani,
mert kilökött magából.
Horgashorgony kötelem tépte.
Horzsanehézzé tette időtlen
selyemlebegésem.
Czipott György teremtett világának az irodalom korábbi költészeti teljesítményén túlmutató, egyik legfőbb értéke, hogy olyan tükröt tart önmaga, ezáltal az olvasó elé is, amely azt mutatja, ilyenné is lehettünk volna.
Mindig az a nap,
mindig az,
mikor végérvényesen,
amikor visszavonhatlanul
megpocséklott minden.
Mikor magamlélek
tőlem megrejtezett
bonthatlangubanc göbös
álmomgobolyag mélyén és
valamimódon elillant.
Valamiképpen tudhatlanná lett
mindenség titkos neve akkor.
Elillant világsűrű semmibe,
sehovámállott Mama is utána.
Kétszerküszöbretetté
kitaszított.
Az ember ki nem mondott, de örökké kínzó gyötrelme, valójában mit is keres ő ezen a földön? Mi világra jöttének oka, célja, feladata? Mi van akkor, ha megérti, egész életét elbaltázta? Született, élt, meghalt, s nem tudja, miért. Ha már halott, akkor valójában halott-e, s ha igen, mégis merről merre haladt piciny létezésében az álló időben, a nem létezőben:
Hát most ez,
mindig ez a nap.
Mindig ez a szöcskéző év,
mindig ez az ismerősidegen álom.
Mindig ez a szánalmas,
nevenincsbújócska körrekör.
Mindig ez a hóhérló reggel,
mikor tenmagammá csupaszít,
senkivévetkeztet a tükör.
Az, hogy Czipott Györgynek és még sok kiválóságnak, sorstársainak, akik a költészet kies mezején kenyéren, vízen élték le életüket –, szóval az, hogy költőnknek légüres térben kellett és kell élnie, alkotnia, az, mondhatni sorsszerű. Meg az is, hogy a kontraszelekció triumfál amióta világ a világ. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy az egyre inkább elkorcsosodó emberi faj már-már gépiesen szorítja ki magából a tisztákat, az igazakat. Sátáni törvénnyel szövetségben lehetetleníti el a küldetéssel bírók létezését.
Elejéről kezdve, és végiglapozva az általam már ismert czipotti opuszokat is, örömmel állapítottam meg magamban, hogy a költői csúcsteljesítménynek tartott verseken kívül újabb remekléseivel, ha lehet mondani túlszárnyalta saját magát is a költő.
Rákcsillag
Dögevők már seregelnek.
Beh megvérzik szép hétlelkem,
beh megvérzik cserehitek.
Álmodássav csontjaimban.
Olyik szívhorgonyos hajnal,
olyik szívhorgonyos éjfél.
Rákcsillag teng, kalimpálgat.
Lettem enmagamhív sáfár,
lettem enmagamhív béres.
Mennyugaron bűn fölmagzik.
Penig várástvár úrbér rám,
penig várástvár javasdob.
Toportyánok hordát hínak.
Beh megvarosul egylelkem,
beh megvarosul csillagseb.
Ez a lüktető, már-már pattogó, fuldokló kijelentő mondatokból álló ébresztő vers mondhatni a korábbiakban idegen volt Czipott Györgytől. Hogy most mégis ilyen agitatív tónusban szólaltatja meg fájdalmát és mindnyájunk fájdalmát, azok számára akiknek van szeme a látásra, füle a hallásra, az azt jelenti, költőnk már kénytelen megkerülni az árnyalt fogalmazást, hogy valamiképpen riadót fújjon. Olyan riadót, melyre a költészet mai helyzetét figyelembe véve még lehetősége van.
Penitencia
Ördögé lett hat napod,
semmi értelme nincsen!
Tartasz-é bűnbánatot?
Nekünk gyónjál meg Isten!
Terved kész volt akkor is,
tudtad, mit óv a jászol.
Itt csak vérvágy nem hamis,
gonosz gonoszt kovászol...
Halál táplál életet! –
lehet-é nagyobb hibád?
Megúsznod nem, nem lehet,
magad, ki poklodba lát,
légy tennen bűnbánatod!
S kezdj, hibátlan hét napot …
Az előzőekben tárgyalt költemény mintha ebben a műben folytatódna, s hogy nemes veretet kapjon, a költő szonettben tárja elénk evokatív módon azt, hogy végre ébredjünk, nyissuk ki szemünket, és ne hallgassunk a leegyszerűsített világmagyarázatokra, melyekkel évezredek óta butítanak bennünket.
Szabályzat
Sose volt még elegendő.
Sosem telhet be vadászat,
híjas mindig elszámolás,
magadramért hatóságod
elvár fenntarthatóságot,
hétre már nyolcat üssön
pusztító csapás.
Kurva anyját hivatalnak!
Poklosmohón egyre zabálna,
kitüntetne, szalutálna,
teljen dögkútban a kvóta.
Nem emlékszel, hogy mióta…
Mustrára téged is majd
szemfödél alól kitakarnak.
Minden vérdíj fizetetlen,
jogot magának tart hatóság.
Ha nyolcat öltél, téged sorol
kilencedikké fenntarthatóság.
Úgy tűnik számomra, hogy Czipott már-már erőszakot tesz magán annak érdekében, hogy a szavak lázító, gyógyító erejével csitítsa a robbanás határán pulzáló lelkületét. A befejezés mégis baljós, szinte hogy bevallja, a játszma már elveszett, az Isten adta nép nem győzheti le a láthatatlan hínárral tudatát mételyező sötét erőket.
Mondóka péterpálra
Kása a mennybolt,
habzik a nem volt.
Őrző angyalok fönn italoznak.
Zupás démonok
lenn italoznak.
Tiarás sáska,
dúl aratása.
Csombor illatot sikolt a holdnak.
Tömjén dögletet
szaglik a holdnak.
Rend – izzó katlan –,
viharrá pattan.
Csitri időnek vemhe a holnap.
Lotyó jövőnek
terhe maholnap.
A látszólag könnyed, gyermekráolvasókra hajazó ritmika mögül a pokol dögbűze csap fel. Úgy gondolom, költőnk még bízik benne, érzékszerveink sokkolásával talán még megérthetjük, milyen útra kényszerítettek minket.
Élesztőfűvel ne…
élesztőfűvel sose
dörgöljétek levadászott
feketerigó csőrét
füttyel szegletenpisál
kertet kúpcserepet
elrettenteni más
gyönge rigókat
vegyétek egyétek
azt cselekedjétek
emlékezetére
hiszen gyomrotok
kegyelmet elemészt
kagylók fúrócsigák
róják mindenség
időlucskos titkait
tengermélyi kövekre
partra menekült fák is
sorozatgyilkosok
ne keressetek hát
élesztőfüvet
hiába
H I Á B A
Itt meg már mintha a teljes lemondás, önfeladás hangján szólna Czipott György. De ez csak a látszat. Czipott néhány sorban is képes arra, hogy felvillantsa, elénk tárja a borzalmas, a szép, a borzalmasan szép világot, amely mára sorozatgyilkosok kezére került, de a sorok közül kihallatszik, hol legnagyobb az ínség, ott legközelebb a segítség krisztusi intése.
Varázsló kertje
Akárha ráng
konccátört gyíkfarok,
duzzadt levegő fetreng,
nem folyik.
Holdig szálltak már
szent, esthajnali párák,
lomhán lengnek kicsi lelkek,
mindük sikolya jegenyéknek.
Szirmulnak kénszín késvirágok
és tükörcserépkusza fényben
éji gyolcsok semmibemállnak.
Koszkék árnyékokat foszlat
bokoraljban rejtekező
cingárindájú idő.
A mágus
ül tárt kapu mellett,
ül megperzselt emlékekkel övezve.
Elfeledte rég valamennyi bűvigéit,
hogy szelíd szerelem összetereljen
megalvadt, kósza csillagokat.
Gunnyaszt rozsdarikácsos
pokolkoromfattyai közt,
dúdol patadaltöredéket.
Kivár türelemmel,
míg beügetnek
almásderes
telivérek.
Ez a talányos költemény mintha pandanja lenne Gulácsy Lajos hasonló című, méltán világhíres festményének, egyben megjeleníti azokat a háttér homályában sejtelmesen megbúvó démonokat, melyek a festővásznon nem üthetnek át. A mágus, a wizard itt maga a költő, aki képes megjeleníteni a kimondhatatlant is, melyre nincsenek szavak, melyek csak mély tudatunkban lappanganak.
Holdvarázs
Emlékek pokolkútján
isznak a lelkek.
Jeges tüzeket
gyújt ki az éj
és kárhozatomról
sorra pattannak
fényben varrogatott
fonalak, imapitykék.
Most van legközelébb
tegnaphoz a holnap,
innenbe a túl belehajlik.
Miféle gonosz vezeklés?
Micsoda tervek hozadéka?
Belőlem gyűlnek
velem eggyé a nincsek,
a voltak és sose lettek.
Csíp, csíp csóka… ropom
eszement kulcsártáncom,
nézek izzó árnyékomba,
kvákvarjúcska, gyönyörű
kvákvarjúcska…
Isznak a lelkek, jaj,
isznak a lelkek,
fájdalmat gyöngyözik
ez a kút.
Lassúhodik eme tánc is.
*
Szemem megszokta a holdfényt.
Kerti széket gonddal összecsukom,
nekitámasztom ügyelve a falnak,
ha lesz még, kell majd napra kiülni.
Révedek időtlen… üres útra.
Pipa rá, ma is éltem. Pipa rá...
*
Gubbasztok meddő kút
tudhatlanmesszi legalján,
körültapintom lehelettel –
szilánkfala csupa éjfél.
Elérhetlen mennyfény odafönn,
angyal hegedűl, belehajlik,
miért nem hallom?
Mitől nem látom igazán?
Már fáj, jaj fáj dobognom
kulcsártáncom, vad körtáncom,
feketénlángló lelkek vigaszára.
Kvákvarjúcska pokolpárom,
kvákvarjúcska sose kérjél…
Magam vagyok,
lelkek vagyok.
Minden éjkút
feneketlen mélyén.
Úgy gondolom, Czipott György művészetének fémjelévé válhat a népi-, gyermekmondókák összejátszása, a legagybarobbanóbb, késszúrásszerű mondandókkal. Czipottnál nem szükséges királyvízzel „próbázni” a szavak aranyfedezetét, nem kell fogunk közé véve megroppantani verseit, ahogyan azt a komolynak mondott ítészek teszik, mondván nem minden arany, ami fénylik, mert Czipott fordulatai nem hirdetik magukról a nemességet, nincs szükségük a karátfokozatok hívságára, a maguk egyszerűségében válnak értékké.
Aritmia
micsoda varzó seb
ez a tolvajmódú város
arcrabukott hegyeken!
micsoda törvényes
vigalmi negyed
proli angyaloknak!
micsoda fájdalom látni
eltévedt esőzuhogásban
nyárelőn az őszt!
micsoda farkasüvöltés verődik
éji gyermektenyérmécsek
lidérclángjaiban!
micsoda senkivitézkedés
hétköznapos sárkányaimmal!
micsoda varzó seb
ez a gyermekrontó város
árvaházi hegyeken…
micsoda proli angyalok…
*
megtervezem a napot.
macskáinknak enni adok.
megtervezem a napot.
megtervezem.
MEG- TER- VE- ZEM!
meg ...
Mintha lidérces álmából beszélne fel a költő, mintha lassított felvételen mutatná magát, úgy adja tudtunkra a világban való elveszettség nyomasztó érzetét, melyben nem konzisztálható már a következő nap, a következő óra sem, valótlan minden privát jövőkép, csak a megtervezett káosz, a megtervezett összeomlás, minek programja szerint élnünk muszáj.
Summa
Másét nem kértem sosem,
ha asztalomon nem volt –
csak gondrapúpozva gond –,
lenni, enni semmi sem.
Gondoltam, tán csak jut ott,
hol érdemesincs dúskál.
De Krisztus-keresztútnál
remény faképnél hagyott.
Mi kell, van mindig annyi,
nem lesem, habzsol-e más.
Mindegy, lesz-e számadás...
Magam, magamért vagyok!
Éjbeírnak csillagok,
hisz' múltam talpalatnyi.
Úgy tűnik számomra, hogy a szigorúan szerkesztett kötetben Czipott szekvenciákként elhelyez egy-egy szonettet, mintha kilométerköveket rakna az útra (a Krisztus-keresztútra), hogy mértéket és metrumot adjon az egész mű kompozíciójának.
Az úton senki
Künn, úton senki se jár,
gaz lepi, suta dudva.
Megbékülsz, tudván tudva,
hogy délibáb a határ...
Künn, úton senki se jár...
Mennyé sűrül a messzi,
itt örvénylik az égbolt.
Kavarog ma a régvolt,
veszni születtél. Veszni...
Mennyé sűrül a messzi...
Tenyered csuda térkép,
jele égi világnak.
Tiéd. Senki se láthat
irányt, sorsod a mérték...
Tenyered csuda térkép…
Az úton senki se jár.
Gaz lepi. Suta dudva.
Megbékülsz. Tudván tudva,
hogy délibáb a határ,
az úton senki se jár.
Künn, úton senki se jár…
Ez a józsefattilai reminisztenciának tűnő, látszólagosan könnyed szösszenet mintha reinkarnálódása lenne szegény Attila minden tanúságának. Megkockáztatása annak, hogy minden hiába, nem és nem hagyja magát megváltani a világ, ha beledöglik, akkor sem.
Úrnapja
Jönnek,
csak jönnek hírek.
Már megint gyász…,
nahát!, már megint!
El is határozza.
Vasárnap... igen,
legalább vasárnap.
Tűvé tesz érte.
Éjbőrkötésű, tenyérnyi.
Szíve fölötti zsebbe.
Emelkedett, beleborzong
az olcsó tükör előtt.
Találomra fényrenyitja.
Mélázik csöppöcskét,
babrál egy hártyalapot,
a dallam…, az a dallam…
Képtelen megidézni.
Nem emlékszik.
Elfelejtette?…, nahát!
Nem- em- lék- szik!
Nahát...
Tétován becsukja.
Visszateszi.
Kikapcsol televíziót,
kaktuszon igazít...
Elvágólag.
Nyújtózik.
A száz dögbűzös csatornából ránk ömlő híráradat agyat és szemet elhomályosító hipnózisából képtelenség észhez térnünk, de azért játszunk el a gondolattal, mi lenne, ha …
Hitet hazudni
Hieronymus Bosch intelme mindenkori Sauloknak
Akárha szennyes szelence
nyílik meg vasparázna ég.
Angyal bukottal édeleg,
vágyuk fröcsög, bőrünkbe ég.
Tört, hétrozsdamarta mérleg,
latban megmindenül kevés.
Hatvankilencszer üdvözül,
soron kit ment mérettetés.
Döglégyszárnyhamis szivárvány,
tárt öllé hasadva márvány –
tövist izzad nyelére kés –,
hitet hazudni hasztalan:
Fedni, pokolból haszna van,
hárombélű köpeny kevés.
Ez a vers Czipott mai olvasata Hieronymus Bosch világáról, amelyet már szinte túlszárnyal a mindennapok Walpurgis-éj lidércnyomása. Szoktatva vagyunk hozzá, talán már nem is észleljük, ezért lehet fontos Czipott intése mindnyájunk számára.
Grál
Csak szemöldökrántásnyi lét.
Csak míg átvészelt tegnapok
elmédbe hitálják termő halál
egyetlen, mondhatlan nevét.
Csak csöndszilánk, tétova,
visszábalátó tekintetedben.
Csak már rendezhetlen,
örökkönörök váltókra
ráalvadt vérjegyed.
Csak holnapok
választóvize.
Ez hát
a Grál.
Benned
gyökérző
időtlen álom.
Utálatkristályon
szétbomló szivárvány.
Szomjúság végső menedéke.
Ez a többértelmű képvers olyan titokzatos, mint Czipott György majd mindegyik írása. A csak bennünk, a csak lelkületünkben létező krisztusi kehely képére rákopírozódik a homokóra képe is, így zengeti ki időtlen álmunkat a költő.
Óperenciában
Öngúzsban ülnek törpeagyúak
terülő piszkuk melegében,
egyként és intézményesen is
tudják, hogyan lopja meg őket
zápot lehelő hitvány hatalom,
meg mind, ki közigazgat.
Szórják az átkot, akinek nincs
de méginkább arra, kinek van,
kárhozat csak őket karaszolja,
nincs is csak sorsukra dagályzik –
ülepükre feszülten lám foszlik a condra.
Öngúzsban ülnek a törpeagyúak,
törölgetik arcuk magosba sercintett
alázáporló köpetektől, mert hisz'
mind aki fönt!…, mert hisz' a kormány!…
Nem adnak immár senki szavára,
sanda paprikajancsi ki tenni akar.
Terülő piszkuk langy melegében
isznak sorssáelegyült lőrét, seritalt
és csontos öklökkel hadonásznak
ha nem gyöngyözik már a pohár.
Minden jó úgy rossz, amint van!,
bárhogy is – ők húznak rövidebbet.
Körbezsizsegve ünnepelik, ki
nyakukra hágva tör hatalomba,
s bárha törpesereglést rendre lenéz,
rivallgva hirdetik törpevezérnek.
Így dagonyáznak törpeagyúak
míg áll a világ, s egy nap azon túl.
Még egy sistergő vádbeszéd az új Czipott-kötetből.
Organikus vadászidény
kicsoda látja meg
keleti szél leomlását,
ki mesél legendát
minden abortált életről?
csillag alá fölfeszítettek
tegnapokat, akárha denevért,
vérünkön részes gyáva hajtók!
viola műlapátra söprögetjük
vacsorás asztalról lemorzsállt
zsolozsmás hitvallásainkat,
feslett hímű nászkeszkenővel
fölitatjuk szemünk sarkából
vízzé lett vérünk.
kicsoda látja meg
fogvillantó nevetésben
a fenevadat?
kicsoda hallja meg
nyugati szél leomlását
és dohbűzös varjúdögök alól
széncinke aprószentsikolyát?
surrogó seregélyraj járőröz,
koszlott felhőkből szakítanak
menyegzői gyászfátylat.
fölöttük kutyacsillag –
pergő időhomok.
alattam hó.
Nem véletlen hagytam végére a kötet címadó versét, amely emblematikusan tárja fel, szinte szájbarágó módon szembesít minket a kérdéssel: „kicsoda látja meg / fogvillantó nevetésben / a fenevadat?”
Az Organikus vadászidény opuszait olvasva mindvégig az motoszkált az agyamban, a szerző szisztematikusan kérdez rá újra és újra, más-más aspektusokból, hogy van-e még bennünk, emberekben elegendő életösztön ahhoz, hogy szembefordulhassunk a közelgő végzettel. Czipott mintha saját lelkületén át tesztelné egyedekre lebontva már ki-ki saját bőrén érzi-e, hogy ebben a mai haláltáncban, ebben az organikus vadászidényben előbb-utóbb mindnyájan levadásztatunk. Sejtjük-e már, hogy az élősködők által az emberiség megvezettetett és pusztulásra ítéltetett tömegéhez tartozunk?
Azt meg én teszem hozzá, hogy Czipott versbeszédei azon túl, hogy megrendítőek, azon túl különös esztétikai objektumok, a világ és önmagunk megismerésének eszközei. Sejtései, megállapításai előbb-utóbb beigazolódnak mindnyájunk számára, akár tetszik, akár nem.
