Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Somi Éva

Sors vagy sorstalanság?

Vaszilij Grosszman: Élet és sors című regényéről (fordította Soproni András, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.)

 

eletessors.jpgAz Élet és sors monumentális történelmi regény, méltán nevezik a XX. század Háború és békéjének. Szerzője, Vaszilij Grosszman  nem élhette meg  az ötvenes években írt , 1960-ban befejezett könyvének a nyolcvanas évektől máig tartó sikerét, hiszen 1964-ben meghalt (1905-ben született). Azt azonban még megérte, hogy mihelyt „illetékes elvtárs”, a párt főideológusa elolvasta, azonnal be is tiltotta – azzal, hogy maximum 200 év múlva jelenhetne  csak meg, mert még a Doktor Zsivágónál is veszélyesebb. Az ominózus mondat 1961-ben hangzott el. Szerencsére nem kellett 200 esztendőt várni, a nyolcvanas években Nyugaton és a Szovjetunióban is megjelent a regény. Hozzánk 2012-ben érkezett el. (Mindezekről bővebben olvashatunk és magáról Grosszmanról is sokkal többet megtudhatunk Hetényi  Zsuzsa utószavából.)

Grosszman előtt  bevallottan is ott lebegett példaként Tolsztoj tetralógiája. Túl a klasszikus nagyregény műfaji jellemzőin, a témaválasztásban is van hasonlóság. Mindkét író egy-egy valóságos történelmi eseményt, a nemzet szempontjából sorsdöntő, győztes csatát ábrázol, rengeteg szereplőt mozgatva mindkét oldalon, változatos helyszíneken. Tolsztoj az 1812-es borogyinói ütközetet, amelyben a Kutuzov vezette orosz hadsereg legyőzte az addig legyőzhetetlennek hitt Napóleon seregét, Grosszman pedig az 1942/43-es sztálingrádi csatát, amikor az oroszok Csujkov tábornok irányításával legyőzték a Paulus vezette német hadtestet.

Mindkét írónak voltak katonai/hadi tapasztalatai, ezért is hiteles az ábrázolásuk. Tolsztoj ugyan nem a borogyinói ütközetben vett részt – 1828-ban született –, hanem a krími háborúban, katonatisztként Szevasztopol védelmében (1854), Grosszman pedig haditudósítóként végig ott volt a második világháború eseményeinek sűrűjében. Az eposzi nagyságú küzdelmek közepette azonban mindkét író emberi sorsokat, összekapcsolódó családtörténeteket, rajtuk keresztül általános emberi problémákat, dilemmákat, eszméket is bemutat, azaz széles társadalmi tablót kapunk. Persze, különbségek is bőven akadnak, már csak az eltérő korok, írói habitusok miatt is.

Grosszman pályáját bányászelbeszélésekkel kezdte (vegyészmérnökként a Don-medencében dolgozott), majd szocialista-realista  történelmi regényt írt Sztyepan Kolcsugin címmel. Élete, sorsa, pályája a második világháború kitörésekor  vett merőben más irányt, mivel haditudósítóként mindvégig a harcoló csapatokkal volt, egészen Berlin bevételéig. Világnézete is megváltozott: pártos szovjet íróból a valóságábrázolás iránt elkötelezett íróvá vált. A második világháború bőséges irodalmi alapanyagot szolgáltatott számára. A hiteles történelmi eseményeket emberek, családok  életén keresztül mutatja be, teret hagyva filozófiai és morális kérdéseknek, elmélkedéseknek is, mert úgy véli, a világháborúnak mélyebb,  önmagán túlmutató értelme, jelentősége  van. Haditudósítóként nemcsak beszámolt a látottakról, hanem szemtanúja volt olyan jeleneteknek is, amelyekről akkor csak jegyzeteket készített, nem lett belőlük újságcikk, ahogy bizonyos interjúiból sem. Később ezeknek jó hasznát vette könyvének írásakor.

Az igaz ügyért  (1952) címmel születik meg e témában az első, nagy vitát kiváltó, magyarul meg nem jelent regénye, melyben  a Saposnyikov-családot állítja az elbeszélés középpontjába.

Az Élet és sorsban  is fontos szerep jut a Saposnyikovoknak: a négy, már felnőtt gyermekből főleg kettőnek: Ljudmilának és Zsenyának, valamint az ő családjaiknak, kapcsolataiknak.

Ljudmila alakja halványabb, első házasságából származó fiának elvesztése után többé már nem a régi, bár új családja megértő vele. Erőteljesebben megrajzolt figura a férje, Viktor Strum  atomfizikus, aki munkatársaival együtt azoknak a tudósoknak  a képviselője, akiket a sztálini rendszer életben hagyott, ám életük továbbra is egy hajszálon függ. Strumék még viszonylag szerencsések, mert ugyan evakuálták őket Kazanyba, de később a saját lakásukba térhettek vissza. Nem egyedül őket telepítették ki, hanem az egész intézetet, viszont a tudósok az evakuációban is megkapták a munkájukhoz szükséges eszközöket, berendezéseket. Viszonylag jobb ellátásban részesültek, dolgozhattak is, az őket körülvevő kinti és benti légkör azonban megkeserítette az életüket. Strum, aki az egyik vezető tudós, gyakran nyilvánít véleményt és jelentős szakmai eredményt is elkönyvelhet. Moszkvába visszatérve azonban nem az elismerés vár rá, ellenkezőleg: kollégái irigysége, kicsinyessége, besúgásai miatt már-már kizárják az intézetből. Sztálin telefonja után azonban minden megváltozik. Akik eddig kiközösítették, most keresik a barátságát, szakmai sikere tetőpontján még egy új szerelem is boldogítja.

A másik Saposnyikov-lány, Zsenya egy szerelmi háromszög részese. Férjét, Krimovot, a Vörös Hadesereg komisszárját elhagyja egy másik férfiért, Novikov ezredesért, aki Sztálingrádnál egy harckocsizó hadtestet vezet. Később, amikor Krimov alaptalan vádak miatt a Lubjankára kerül, ahol kegyetlenül megkínozzák, végül a kolimai lágerbe száműzik, Zsenya visszatér hozzá, vele megy a gulagra is. (Nem ez az egyetlen Dosztojevszkij-allúzió.)

Egy másik szereplő, az öreg bolsevik Mosztovszkoj még a német hadifogolytáborban is kitart a párt mellett, bár egy pillanatra meginog, amikor Liss SS-tiszt kihallgatás közben hajmeresztő gondolatokat mond el neki, a fogolynak. Az SS-tiszt szerint több bennük a közös, mint a különbség, s arról is elmélkedik, hogy mennyi hasonlóság van a „két nagy forradalmár”-ban Hitlerben és Sztálinban, és rendszerükben: a fasizmusban és a kommunizmusban. Mosztovszkoj provokációnak véli Liss szavait, érdemben nem válaszol, de nem ezért végzik ki később. Liss szavai összecsengenek azzal, amit Krimov cellatársa fejteget a regény vége felé: „ A láger mintegy hiperbolikus, felnagyított tükörképe a szögesdróton kívüli világnak. De a valóság a drótkerítés két oldalán nem ellentéte egymásnak, hanem a szimmetria törvényeit követi”. Egy másik jelenetben ugyanez a Liss, Eichmannal találkozva, döbbenten ismerkedik a koncentrációs táborok kivégzőkamráival és a működési mechanizmusukkal, de tudomásul veszi szükségességüket.

Lehetetlen röviden ismertetni vagy tömören összefoglalni, miről is szól a mozaikos szerkesztésű könyv.  A  mozgalmas  és a statikus jelenetek dinamikus váltakozása közben számtalan filozofikus, morális kérdés vetődik fel, vagy a szereplők, vagy a narrátor nézőpontjából. Egy jellemző példa a jó fogalmáról való elmélkedés, mely azzal a konklúzióval ér véget, hogy nem érdemes hinni az általános jóban, csak a „köznapi, emberi jóság” létezik: „Ilyen az öregasszony jósága, aki egy darab kenyeret visz ki a fogolynak, a katona jósága, aki a kulacsából megitatja az ellenség sebesültjét, ilyen a fiatal jósága, aki megszánja az öreget, a paraszt jósága, aki a szénapajtában elrejti az öreg zsidót” – fejtegeti a szerző, majd további példákat sorol fel, saját tapasztalatai alapján. Hazugság helyett az igazság, szolgaság helyett a szabadság szószólója – lehetett volna a szovjet diktatúrában, ha a hatvanas években megjelenhetett volna a könyve. Ez az értékpreferencia azonban ma is aktuális.

Hogy a címadást is jobban értsük, nézzük meg az egyik szereplő, a német Kaltluft példáját! Kaltluft eredetileg apja családi gazdaságát szerette volna továbbvinni, az élete, sorsa mégis úgy alakult, hogy a katonai ranglétrán egész a  Sonderkommando parancsnokává emelkedett. Ennek kapcsán Grosszman azt állítja, saját akarat nélkül ez nem lett volna lehetséges. Egész pontosan így fogalmaz: „ A sors vezeti az embert, de az ember azért megy, mert menni akar, és szabadságában áll, hogy ne akarjon.” Vagyis mindig van  választási lehetőség, még a diktatúrában is. Grosszman itt egy nagy filozófiai problémát, a szabad akarat kérdését feszeget. Az utószót író Hetényi Zsuzsa teljes joggal állítja párhuzamba a regényt e ponton is  Kertész Imre Sorstalanságával. Legalább ennyire fontos észrevenni az írói célok és módszerek, részben a tematika hasonlóságát Závada Pál Természetes fény című, nemrég megjelent, ugyancsak nagyszabású regényével. 

A változatos helyszínek (pl. Moszkva, Kazany, Ufa, Kujbisev, Berdicsev, kalmük sztyeppe, német koncentrációs tábor, gulag), a front és a hátország mellett Sztálingrád a legfontosabb színtér. A csata több mozzanatát is ábrázolja az író, a szemtanú hitelességével, valós és fiktív szereplőkkel. Egyaránt objektív ábrázolásra törekszik azonban itt is: nem festi feketére a németeket, a Paulus vezette 6. hadsereget, és nem idealizálja a Csujkov vezette oroszokat sem. Akármelyik oldal lendült támadásba, iszonyú veszteséget könyvelhetett el a másik. Tény, hogy a 199 napig tartó hadművelet a XX. század történelmében a legvéresebb ütközet volt, csaknem kétmillió áldozattal. Az oroszok győztek ugyan, de a sztálini diktatúrában éltek továbbra is, míg a németeknél a háborús vereség után az újjáépítés, számvetés, gyarapodás korszaka kezdődött.

Grosszman írói hitvallása szerint a múltról egyedül az irodalom adhat hű és teljes képet, a történelemkönyvek csak az események vázát képesek megőrizni, a többi kihull az emberi emlékezetből; a múlt meghamisítható, átírható. A képzőművészeti alkotások sem tudják megragadni a lényeget.  Csak az irodalom képes a maga teljességében, dinamizmusában és hitelesen bemutatni a múltat,  egy  történelmi eseményt – hirdeti Grosszman. Könyvével ezt a tételt bizonyítja is.

 

 

somi_jo.jpg

Somi Éva 1951-ben született egy Békés megyei kis faluban, Mezőgyánban. Magyar-orosz szakos tanári diplomáját 1974-ben szerezte a JATE-n. Nyugdíjba vonulásáig tanított, több iskolában is. Tanári pályáját végigkísérte az írás-újságírás. Publikációi különböző lapokban és folyóiratokban jelentek és jelennek meg. Több irodalmi társaságnak is tagja. Oktatási segédkönyveit sokan használják országszerte. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2004-ben Toldy-díjjal jutalmazta. Két felnőtt gyermeke van.