Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Somi Éva
Retus nélkül
Závada Pál: Természetes fény (Magvető Kiadó, 2014) című regényéről
 

b1245994.jpg

Szerencsés hely ez a Tótkomlós! Van egy híres szülötte,  Závada Pál, aki az ismeretlenségből kiemelte és elhelyezte az irodalomtörténeti térképen ezt a máig  vegyes lakosságú Békés megyei települést. De Závada Pál is szerencsés, mert szülőfaluja, annak története, lakossága, családi fotóalbumai, digitális archívuma igazi kincsesbányát jelentenek mind a szociológusi, mind az írói énje számára.  Új könyvében is jórészt T. (Tótkomlós) a helyszín, a szereplők pedig zömmel tótkomlósiak.
Feltűnő a szerző érdeklődése a fotográfia és annak művelői: a fotográfusok iránt. Például Buchbinder Miki A Jadviga párnájában és A fényképész utókorában, az Idegen testünkben meg  Weiner Janka fényképészműterme kap fontos szerepet. A Természetes fény szereplői közül a Weiszek profiként, Semetka Pista pedig amatőrként fényképezi végig azokat az éveket, melyek itt most „természetes fényben”megmutatkoznak. Fotókat Závada a Kulákprésben alkalmazott először, illusztratív jelleggel. Új regényében más, fontosabb szerepet szán a fényképeknek.
Weisz Dávid tető- és oldalfalablakos napfényműterme  egyedülálló és híres volt T.-ben a negyvenes évek elején, mert a természetes szórt fénnyel bevilágított műteremben jobb minőségű képek készültek, mint bárhol máshol. Szabadtéri felvételei valamint képkidolgozásai is jobbak voltak, így méltán szerzett megbecsülést a településen. A fotózásban így az ő képei képviselik a természetest, az igazat, szemben a korabeli műtermi képek beállított, retusált  mesterkéltségével, azaz hamisságával.
Závada Pál  új, történelmi – szociografikus regényével nem kisebb célt tűzött maga elé, mint Weisz fényképész: reális képet adni a második világháborúról, előzményeiről és következményeiről, arról, hogy mi miért és hogyan történt T.-ben ezekben az évtizedekben. Általánosítva: Magyarországon. Íróként ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy Magyarország  végre szembe tudjon nézni a múltjával, mert ez a mai napig nem történt meg. A múlt feldolgozatlansága ugyanis óhatatlanul együtt jár annak meghamisításával, aminek a következményeit nemcsak hogy ismerjük, de benne élünk. A regényben elhelyezett több tucat fotó is ezt az írói célt szolgálja. A szerző arra volt kíváncsi, nyilatkozott is erről a Magyar Narancsban, hogy a doku-műfajok elemeiként, naplókkal, levelekkel cikkekkel együtt ezek a fotók „ hogyan járulhatnak hozzá annak az újfajta irodalmi nyelvnek a kiépítéséhez, amelyre épp ennek a regénynek van szüksége”, és hogy a fényképek „ezúttal ne a tényeket igazolják, hanem a kitaláció elemei legyenek, hiszen vállaltan helyezem őket fiktív kontextusba.”
A kerettörténet szerint a mű szociológus-riporter elbeszélője a 90-es években két helyen kutatja a múltat. Interjút készít, megfigyel, kérdez.
Az egyik helyszín a galántai járás (Szlovákia) M. nevű faluja, ahol felkeresi  Semetka Jánost, T. egykori bíróját és lányát, Máriát. A fogadtatás nem éppen szívélyes és zökkenőmentes, ám egyszer csak előkerülnek a gondosan őrzött ládák, dobozok, tele levelekkel, fényképekkel, tárgyakkal. Emlékekkel. A múlt rekvizitumaival. Történetekkel.
A másik helyszín Újszeged, szintén a 90-es évek elején, interjúalanya pedig  Sebes István, aki T.-ből  1958-ban költözött ide, és szintén sokat tud azokról az évekről.
Rajtuk kívül számos más szereplő  is megszólal; beszélnek a fényképek, a levelek, az újságcikkek is. Ezekből a más-más nézőpontokból előadott vagy megírt történetekből bontakoznak ki epikus lassúsággal a harmincas-negyvenes évekről szóló nagyobb elbeszélések, hogy majd az olvasó fejében álljanak  össze egységes narratívává. Az elbeszélés dinamikáját jellemzően az adja, hogy pl. Semetka István alhadnagy elmond egy sztorit, de ugyanezt megismerjük a legénye, Sógor Miska előadásában is, majd mindkettőt pontosítja, kiigazítja  rendszerint a „mi elbeszélőnk”is. Így az olvasónak módja van mindezt mérlegelni, és valamiképpen közelebb jutni az igazsághoz, de legalábbis elgondolkodni a miérteken. Így van ez a fényképekkel is: hol és mikor készültek, ki vagy mi látható rajta – ez a legtöbbször vita tárgya. Néha egymásnak ellentmondó elképzelések, máskor éppen a helyesbítések, pontosítások viszik tovább a cselekmény menetét, amit a „mi elbeszélőnk” próbál egybeszerkeszteni.
Nincs tehát abszolút főszereplő, 623 oldalon egyéni és családi sorsok bontakoznak ki, fonódnak össze, ezekből áll össze a nagy, közös történet: emberek, települések, az ország történelme a harmincas-negyvenes években. Hogyan kezdődnek a nyugtalanító események a harmincas években; mit jelent T.-ben a bécsi döntés; hogyan kezdődik a zsidóüldözés; hogyan történhetett meg az, hogy Békéscsabáról 4000 embert deportáltak; mikor kezdik elvinni  T.-ből is a fiúkat katonának, és azok hogyan sodródnak bele a szörnyűséges vérontásba.  Gyilkolnak, ha kell; tisztogatnak, ha az a parancs. Hogyan lehetséges, hogy a szörnyűségek, amelyeknek olykor tanúi, máskor meg éppen az elkövetői, megszokottá, mindennapossá válnak számukra: úgy, hogy a  végrehajtandó feladatra koncentrálnak, azt akarják teljesíteni, nem mérlegelik tetteik morális súlyát. Hogyan térnek haza a túlélők, mikor vége a háborúnak: az elcsigázott, végsőkig legyengült katonák közül sokan az otthonuktól pár kilométerre halnak meg a zsúfolt vagonokban.  Otthonuk sem ugyanaz már, mint amit otthagytak, felfordult a világ, megváltozott minden. Bejönnek az oroszok, az új rendszerben átrendeződnek a viszonyok, új emberek kerülnek hatalomra, és felerősödik ismét a nacionalizmus. A politika által kiötlött és végrehajtott lakosságcsere nem oldott meg semmit, inkább újabb feszültségeket generált.
Leginkább mégis  a Semetka családot ismerhetjük meg: az idősebb Semetka tizenkét éven át jó bírója volt a szlovákok és magyarok lakta T.-nek, de az új rendszer új urai megveretik, megalázzák. Nem tud megmaradni T.-ben, ezért a lakosságcsere programban, 1946-ban beteg feleségével és lányával áttelepült  Csehszlovákiába. Ott viszont soha nem tudott meggyökeresedni, honvágy kínozta. Az interjú idején már 97 éves, lánya, Mari gondozza. Mindketten az emlékeikből élnek. A fiatalabb Semetka, István otthon maradt, hiszen éppen házasodni készült a kitelepüléskor. Ő végigszolgálta  a második világháborút, sikerült megszöknie, majd T.-be hazatérve próbálta a helyét megtalálni és családot alapítani. Elveszi  Karkus Rózsit, akihez a frontról  leveleket, tábori lapokat ír. Nagy családi veszekedés után, mert nem kapta ki a jussát, a nevét is levetette: Sebes Istvánnak hívják ezután. 1956-ban azonban az új hatalom emberei elfogták, megverték és hat évre börtönbe zárták, majd kitiltották T-ből. 1958-ban Újszegeden telepedett le. Csak a könyv végén derül ki, hogy Sebes István azonos Semetka Istvánnal, az egyik legfontosabb elbeszélővel. Egykori legénye, Sógor Miska szintén gyakori megszólaló.
A Weisz-család sorsában a tragédiájukhoz vezető folyamatot is végigkövethetjük.  A szülők Auschwitzban pusztulnak el, fiukra, Jakabra, aki újságíró és fényképész, munkaszolgálat vár, de ő ott is fényképez és rendületlenül tudósítja lapját, persze ezek fiktív tudósítások. Több-kevesebb  ideig Szarvason is  bujkál, ahol szerelem szövődik közte és bújtatója, Suta Klári között, de végül Ausztriában hal meg egy munkatáborban. Rokonságából a Schön-család kivándorol Izraelbe. Testvére, Judit, szarvasi barátnőjének köszönhetően megmenekül a deportálástól, de családja elvesztésén túl még azt is el kell szenvednie, hogy megerőszakolják. Az ötvenes években rendeződött az élete, egy fotón a férjével látható, amint táncolnak.
A Koleszár-családból főleg a testvérpár: Éva és Matyi áll az elbeszélő figyelmének középpontjában. Matyiból főhadnagy lesz, katonaként sok rettenetes dolgot művel, de maga is kioszt olyan parancsokat, amelyeket nem feltétlenül kellett volna. Ezeket nem írja meg menyasszonyának, Ágoston Annának, mert nem akarja a szörnyű valósággal szembesíteni, vagy éppen saját tetteivel kiábrándítani. Kapcsolatukat illetően is hazudik, hiszen még bevonulása előtt Weisz Juci szeretője lesz. Az ő tisztiszolgája, Káplár Gyuszi, civilben tanár, szintén gyakran fontos elbeszélője az eseményeknek. Koleszár Matyi hősi halált halt, húga, Éva pedig erőszak áldozata lesz, barátnőjével, Weisz Jucival együtt.
De az egymásba fonódó sorsoknál, történeteknél  is érdekesebbek és prózapoétikai szempontból fontosabbak a különböző elbeszélői nézőpontok és azok ütközései.  Gyakran egymásnak ellentmondó elképzelések, helyesbítések, pontosítások visznek közelebb  ugyanahhoz az eseményhez,  melyet  több nézőpontból , különböző elbeszélőktől, levelekből, naplókból, tudósításokból, fotókból ismerhet meg az olvasó.  Mivel ezek minden átmenet, jelzés nélkül következnek, az olvasónak igencsak résen kell lennie. Cserében viszont közelebb jut apái, nagyapái, dédapái korához, és talán más szemmel látja a sajátját is.
Rengeteg jó könyv jelenik meg napjainkban, de kevesebb olyan, ami igazán fontos. A Természetes fény fontos könyv: írói eszközeivel hozzájárul ahhoz, hogy tisztábban lássuk a XX. század második nagy világégését, pusztítását.
Orbán Ottó ezt kérdezte a Ballada a nagy modernekről című versében: „Mit hagyott ránk e gyalázatos század, / a tömeggyilkos, mocskos huszadik?” Závada Pál könyve  segít választ adni a kérdésre.
 
 
 

somi_jo.jpg

Somi Éva 1951-ben született egy Békés megyei kis faluban, Mezőgyánban. Magyar-orosz szakos tanári diplomáját 1974-ben szerezte a JATE-n. Nyugdíjba vonulásáig tanított, több iskolában is. Tanári pályáját végigkísérte az írás-újságírás. Publikációi különböző lapokban és folyóiratokban jelentek és jelennek meg. Több irodalmi társaságnak is tagja. Oktatási segédkönyveit sokan használják országszerte. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2004-ben Toldy-díjjal jutalmazta. Két felnőtt gyermeke van.