Németh Péter Mikola
„A tékozló fiú”…k
Juhász Gyula 130. és József Attila 108. születésnapjára
„Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus. Amikor elment, áldozatául esett tér és idő játékának, és csupán, amikor hazatért, értette meg végül, hogy a szabadság, amit keresett, vagy mindenütt jelen van – vagy sehol sincsen jelen.” – olvashatjuk Egy XX. századi lírikus naplójában, akit Pilinszky Jánosnak hívnak.
Juhász Gyula A tékozló fiú című versében így ír a címszereplőről, aki Ő maga:
Véres a lábam. Tüske marta.
Hajam zilált. Künn járt viharba.
Szemem vörös. Villámba nézett.
Szívem törött. Megvert az élet.
Az ajkamat száz csók égette.
A lelkemet száz pók mérgezte.
Atyám, te jó, öreg, te áldott,
Fiad vagyok, a visszapártolt.
Juhász Gyula, Dr. Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos, Vertán Endre, Móra Ferenc és Réti Ödön 1924-ben
(A fotó forrása a Somogyi-könyvtár helyismereti gyűjteménye)
Igen, Pilinszky szerint is így van, hogy ti., „Valamennyien tékozló fiúk vagyunk, azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.” Bárhol is tartsunk életünk hullámhosszán, mindahányan a boldogulásunkat, a szabadságunkat keressük itt, ezen a platóni árnyékvilágon. De mégis, mi az a titokzatos sóvár vágy, potencia, ami Szabadság névvel illetik? A költők a megmondhatói, hogy valami nagyon erős életérzés, intuitív állapot, oldhatatlan szomjúság, a vágyalmaink közül való, amit olykor hiába óhajtunk, hívunk, keresünk egy egész élet kevés ahhoz, hogy rátaláljunk. Máskor meg „csak” pillanatokra lehetünk részesei, amit máris kiterjeszteni, állandósítani szeretnénk. Kortársunk, Utassy József szerint a „Szabadság az emberiség abszolút nulla foka”. Értsük ezt úgy, hogy a szabadság matematikailag kifejezhetetlen? Igen, merészeljük így is érteni. Ám, ha geometriailag mégis kifejezhető, megrajzolható, akkor pedig szükségszerűen fel kell ismernünk, hogy a szabadság: Tér és Idő keresztjének, a függőlegesnek és vízszintesnek metszéspontjában van elrejtve, ami a négy égtáj irányába mutat. S a szabadság a gömbkereszt origójában, szívében fészkel, amit nekünk magunknak, az Isten képmására teremtett lelkeknek kell az ihletettség pillanatában, a versírás, a teremtés folyamatában, mámorában, katartikus erővel, szívünk kalitkájából kiszabadítanunk, létre mentenünk.
Kő Pál Szárnykészítője a XX. század létszimbólumaként kalitkába zárva kuporog, s egy életen át a remélt szabadságára készült, ám mindhiába. Hogyan is fohászkodott József Attila: „Levegőt!” – „Jöjj el szabadságság! Te szülj nekem rendet / jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat”. Játékos emberekként születtünk mi mindannyian, ide, erre a földre. És a szabadság, a mi szabadságunk is, csak a szeretetben teljesedhet ki. Jól tudta ezt Juhász Gyula, aki József Attila első kötetét a Szépség Koldusát, próféciával, így ajánlotta az olvasóknak: „Emberek, magyarok, íme, a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!”Igen-igen, az „Isten kegyelméből való költők”, a „tovább játszó felnőtt gyermekek”, a homo ludensek természetes vágya, ideája, hogy „Szépség, Jóság és Igazság” szegedi, vagy épp váci harangszóra, ám táncot járva felszabadultan, ha lehet délidőben, egy cipőben kaptathassa a püspöki urbs, az európai barokk város lelkeket egyengető macskaköveit. Meg kell vallani, hogy a magyar történelem elmúlt évszázadaiban ez a szenthármasság, ez az idea, csak a legritkább esetben valósulhatott meg a mindegy-szürke cementporos, gerince-tört Naszály alatt. Talán ilyen lehetett a Damjanich vezette 1849. április 10-i „Győztes Váci Csata” a szabadságunkért, a függetlenségünkért vívott harcban, amikor valósággá válthatott ez az emberien isteni óhaj városunkban is: az jóság + igazság + szépség együttállásának csodája. Vagy abban az állapotban, amilyet Juhász Gyulaidéz meg, egyik XIX. századvégi, ifjúsága tétova boldogságában írott, múló, melankolikus, ám idősebb korára felejthetetlen benyomássá érlelődött versében, címe Régi opálos alkonyat. Hallgassuk csak, rá fogunk ismerni a mai Vácra is:
Mentünk az estbe, kispapok...
dómnak tornya égbe vágott,
Aranyos volt a bús torony,
Melyet derűs fény koronázott.
Néztük, mi boldog hallgatók,
Mi fehér oltári virágok.
A kereszt fénylett, hallgatott.
Mentünk az estbe, kispapok...
(…)
Ó most is int a múlt ködében
Aranypárásan a torony,
Járván élet nagy erdejében,
Mint Dante jára egykoron.
Ó régi tornyom, régi fényem,
Be megfogyott fény és torony
S járunk bús alvajáróképen
Idegenül, múltak ködében.
Milyen elégikusan távoli és szomorú ez a költemény. Épp most olvasom a Magyar Nemzet vasárnapi számában Thékes István, a Szegeden ma is élő unokaöcs visszaemlékezését. Ő arról beszél, hogy a nagybácsi, Juhász Gyula számára minden születésnap drámai eseményt jelentett, mert az lett tépelődéseinek legfőbb okozója, attól félt, és szorongott leginkább, hogy nem lesz képes maradandót alkotni, nem lesz belőle halhatatlan költő. Hogy tévedett? Ma már tudható. De az az emberi tartás, alázat és kétely, ami a költő betegesen érzékeny lelkében munkált egy életen át, valójában az tette hitelessé élete művét, a verseit. És az most is, ebben a „szent káoszban”, amiben élni kényszerülünk a harmadik évezred előterében téblábolva, az bizony ma is érvényes, példaértékű. Egy hangszer voltam című hatsorosában így vallja meg szorongásainak legfőbb forrását:
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek csillagok.
„Poéta non fit, sed nascitur!” Igen, születetten ihletett költő volt Juhász Gyula, mindenféle aggodalmai ellenére. És, persze, túlontúl szenzibilis, a mély érzésű metafizikusok, az oda-átban gondolkodók, a transzcendensben élők között a helye. A halál rokona volt Ő is, ahogy Ady Endre, a „psyche poetico genialis”-ok közé tartozón, mint Komjáthy Jenő: A gondolatok a halálról költője; Gulácsy Lajos naconxypáni lovag; Csontváry Kosztka Tivadar a napút festője; József Attila a szárnyszegetlen kerub; Karinthy Gábor a fájdalomherceg, és mások. Akiknek pszichés működése az ún. „normális” emberekétől lélektanilag mind a mai napig, szinte ismeretlen okok miatt, bizonyos értelemben eltért. Ez a különbözőség, többek között abban a talányos és tragikus életútban, reményben és reménytelenségben mutatkozott meg leginkább, amely Juhász Gyula és József Attila életútját egyként az öngyilkosságba vezette.
József Attila írja 1937. április 5-én: Meghalt Juhász Gyula – „Mit mondjak most? / Hogy ég veled? / Hogy rég megölt a képzelet? / Még nő szép szakállad s hajad. / Fölmondjuk sok szép versedet”. – Igen, elsőként ezt itt, mert a Fejfádra szántad:
Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő,
Átkozott, áldott.
Juhász Gyula élt 54 évet és két napot. József Attilának a krisztusi kor, a 32 esztendő épp, hogy megadatott. Az örökkéva(l)lóság fényeskedjen Nekik. Ámen.
Vác, 2013. április 11.
Németh Péter Mikola 1953-ban született Miskolc-Diósgyőrben, 1972 óta Vácott él. Az ELTE BTK filozófia szakán diplomázik. Első verseskötete 1986-ban jelenik meg. 1988-tól a váci Madách Kör elnöke, 1989-től az EKSZPANZIÓ Nemzetközi Kortárs Művészeti Társulás alkotó-rendezője, 1991 és 1993 között a Katedrális című bölcsészeti lap főszerkesztője, a Szent István Király – Alapítvány az Ipoly Mente Kultúrkörért alapítója (1993), 1999-től az Ipoly Eurorégió Határon Átnyúló Együttműködés magyarországi titkára; 2005-től a visegrádi országok eurorégiói konzultatív tanácsa kulturális bizottságának elnöke. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Madách Irodalmi Társaságnak.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Hősök nélkültől az Elnémulásig (In memoriam Hubay Miklós)