Németh István Péter
Kihullt lapok a novemberi olvasónaplómból: A doboz
Csernák Árpád új könyvéről
Csernák Árpád: A doboz. Stádium Kiadó, 2014.
Postán jött az a míves, szinte elzeviri méretű könyvecske, ami aztán Ádventre egészen kupán csapott és szíven ütött. Födelére – s a belső lapjaira – Orosz István grafikáiból válogatott a Stádium kiadó. Csernák Árpád A doboz című széppróza-füzéréről beszélek, amely ha nem kapott volna ilyen komoly könyvészeti szépségű korpuszt, azt is gondolhattam volna, hogy legmezítelenebb lelkülettel csak hozzám írott perszonális levél barátokról-munkatársakról. Ettől van, hogy e regény szerzőjének ugyancsak nehéz és lehetetlennek tűnő föladat lehetett e helyzetben teljesíteni az örök parancsolatot megtartani, teljesíteni: amit szívünkbe rejtünk, mégiscsak a világnak tárjuk ki azt. De hogyan? S mennyire lehet? Tudjuk, ha az angyalok nyelvén tudnánk, még úgy is kevés lehetne az igyekezetünk.
Csernák Árpád nem nevezi meg regényének főhősét, az idős és beteg írót, másikuknak, a még tolókocsiba is csak néhány órát kibíró női szereplőnek pedig a keresztnevét árulja csak el: Ríka. A két szenvedő ember metsző élességgel figyeli a körötte folyó élet dolgait, észlelésük hiperérzékeny, s nem csupán a külvilág ingerei, benyomásai foglalkoztatják őket, de a testi fájdalmaik is folyamatosan jelzik, hogy létezésük mélyén sem történik kevesebb, ahogy Rilke is tudta: ott belül kezdődik csak minden igazán. Lásd: „…hogy nem BENT-e az a KINT is” (56. oldal).
A két világba való átjárást az egyén, az egyedüli példány meggyötört egzisztálása jelenti, mégpedig szenvedéseik csúcsáról eleven létrák ők a föld és az ég, az anyagi és a szellemi világ között. Csernák Árpád férfi hőse az emberiség legkiválóbb gondolkodóit veszi például, bátran szembenézve a végső kérdésekkel is élete peremén, „Isten szakadékos terein”. Platontól Szókratészen át a keresztneveiken szólított géniuszokat, mint közelállókat Dosztojevszkijt, Kafkát és József Attilát. (A Balázsolást író Babits ilyen bizalmas a csak keresztnevükön szólítandó szentekkel, ahogy Csernák Árpád regényhőse a maga védőszentjeivel: Franz-cal és Attilával.) Az idős írót Kárpáti Kamil A doboz-ról szóló ismertetőjében emígy jellemzi: Odúnyi szobában, családjától elkülönülve, élete utóján és betegségektől gyötörve egy végső mutatványra készül összegyűjtött könyveinek lépcsőzetén. A szekrény magasában megpillantott dobozt csak úgy érheti el, ha saját életművének, írói munkásságának fizikai megtestesülését összehordva álló hétig piramisszerű állványzatot, hatalmas létrát készít a padlótól a mennyezet felé. Kárpáti Kamil e jelképben Szókratész lépcsőjére ismer, ami egészen Istenig visz. S a másik értelmezése úgy szól, hogy ez a könyvekből fölépített alkotmány azonosítható Karinthy Cirkusz című novellájának művészsors-szimbolikájával is, amikor a pálya végén az asztalokból, székekből, létrákból emelt építmény tetején végre eljátszhatja az alkotó azt az egyetlen dallamot, amit mindig is akart.
Csernák Árpád nagybeteg íróhőséről már negyven éve lemondtak az orvosok, ám ő minden emberésszel megfogalmazott gyászos diagnózis dacára él, mint Kosztolányi Dezső Moviszter Miklós nevű doktora. Talán éppen azért, mert túlélt már valamit, ami alig hihető volt: „…mindez a testét és lelkét tönkretevő börtönévek következménye.”
Csernák Árpád az 1956-os nemzedék legjobbjainak (minden még nem hulltanak el) állít itt szépírói emléket, azoknak az értékembereknek, akik kevesen vannak, tán egymagukban is – ne feledjük a regény hősének magányát –, de élnek, s lám, hatnak az eszményeikkel. Az eszmények közül a legtriviálisabbak is élettiszteletükről, a közönybe pillanatra sem süllyedő méltóságukról vallanak. Szép példa erre, hogy a Teremtésből egy eleven nyest léptei vagy egy halott madár tetemének látványa is a mindenség működésének nagyobb összefüggéseire figyelmeztetik a jóbi kínokat kiálló szenvedőt. Kiderül, hogy már édesapja is méltánytalanságok sorát szenvedte el az emberek között, s ahelyett, hogy a sebzettsége folytán deklasszálódott volna a társadalomból, megnemesedve került ki a borzalmak közül: „Amióta hazatért a GULAG-ból, szűkszavú lett, gyakran sápadt, de mindig nyugodt és meglepően derűs, mint aki azóta jobban meg tudja becsülni a legapróbb dolgokat is, és nem izgatja magát olyan események miatt, amelyek nemcsak rajta múlnak.”
Apa és fia sorsának ábrázolását és az irodalmi lexikonok szócikkeit majd egybevethetik az érdeklődők, kiderül, kivel és kikkel azonosítható a regényfigura? (Nem az apát viszik el az ávósok, bár menne már velük, hanem a fiatal fiát.) Becsüljük-e eléggé az élettényt, hogy még megkérdezhető az ember és az író, akiről a regényhős mintázódott? S figyeljük csak, már újra, a prózába emelt, annak tükrében szereplő embertípust. A két – addig egymásról igazán talán tudomást sem vevő – nemzedék katartikus összetalálkozását a megalázó helyzetben. (Gyurkovics Tibor szerint ilyenkor születik, áll össze a jellem.) A GULAG-ot megjárt apa tulajdonképpen Epiktétosz sztoikus bölcsességével és belenyugvásával járt-kelt a világban, s az idáig vezető, magasabb rendű tudás vár a fiára. Akit a regényben aztán öreg és beteg íróként látunk, s így nem csupán a saját életét éli a szemünk előtt, de édesapjáét, sőt mindazokét, akik az ógörögök óta a történelem drámáinak színpadára kényszerültek, és szenvedésben, megaláztatásban volt részük, gyakorta mindenféle katarzis nélküli végzetben.
A görög drámák prekeresztény történeteivel rokon az apa és a fiú életének 1956 őszén játszódó fejezete. Az utcai harcok során az apa fegyverrel is fia védelmére kel, rálő mindenkire, aki a fiát lőné. Életét kész adni, hogy fia életét megmentse, akár minden helyettes halott.
A 10. fejezetben találkozunk Ríkával. „Ő nem egy „egyszerű kerekes székes”, hanem izomsorvadásos beteg kisgyermek kora óta… Közben – valóban – a legnagyobb támaszom, mert az agya, a lelke, a szíve kivételesen egészséges, és három ember munkáját képes elvégezni…”
Ríka betegségének kialakulásának nem tudunk olyan kórelőzményéről vagy kiváltó okáról, miképpen az idős író esetében. Mindkettő könyves ember, a férfi is, a nő is, értékek létrehozói, maguk is értékemberek. A férfi hőst a történelem tette beteggé, Ríka a szenvedést már magától a létezéstől, a létbe vetettségétől, azzal együtt kapta. Az elbeszélő égbekiáltó igazságtalanságnak tartja, s csak akkor zökkenne vissza rendes menetébe a megváltatlan földi lét, ha a gyógyulásáért való, nem lankadó imádkozása meghallgattatna. S bekövetkezne a csoda. Mint a Bethesda tónál, amikor az angyal kavarta vízből egészségesen, s már a saját lábán lép ki a lány: „Szégyellem magam, de újra és újra sírnom kell. El akarok felejteni mindent… Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Talán a jelen…! Talán a jövő…! Uram, tégy csodát! Ríkának hinnie kell abban, hogy meggyógyul! Tudjon újra járni! Istenem, segítsd!”
Ríka szeret is csodák közelében lenni. Környezetében képzőművészeti alkotásokat tart. A regény narratívája megengedi, hogy név szerint is megismerjük az alkotókat, milyen kompozíciókból merít is erőt a mikrokozmoszában Ríka. (Mészöly Miklós regényeiben találkozhatunk valóságos festményeket vagy metszeteket leíró sorokkal.) Csikós András, a hódmezővásárhelyi festő Tanya című képét szinte magunk előtt látjuk. Nem a szigetországi Turner, nem a dunántúli Egry, de az alföldi mester is teremt itt finom párába burkolt égi ragyogást és földi vöröses-barnás rögvalóságot. Ríka nemzedékéhez tartozik Csikóson kívül Gera Katalin is, kinek színezett terrakotta szobra nem csupán a gyógyulásra, de majd az akkori szép testtartásra is felkészíti. A műalkotások az elveszítettet, de visszakapható éden küldöttei, hírhozói. (Nota bene: az „angyal” név is hírhozót jelent.)
Bármerre lapozzunk is Csernák Árpád könyvébe, a szellem hirnökei néznek vissza ránk. A regényhősök vitatkozhatnak is velük, Ottlik Budája óta tudjuk, hogy még Petőfivel is lehet olykor, s ez a fajta perlekedés csak javunkra való. Jákob is birkózott az angyallal azért, hogy áldja meg legalább. Mérget ivó bölcs, Nietzsche, Cioran, Örkény, Borges… A filológiai utalások közül a legközvetlenebb mégis az 1956-os költőnemzedék tagjaiból Béri Géza Medve című költeményére mutat. Nem Ottlik hőséről, Medve Gáborról van szó, hanem valóban egy erdei vad modern fabulájáról a 28. fejezetben. Csernák Árpádnak, nem csupán mint írónak, hanem mint embernek (és versmondó színésznek is) karakteréhez adhat kulcsot ez a költemény. Béri Medve-versét – Ríka biztatására – elmondja az erdélyi Medve-tónál… Az epizódnyi vallomás jelképértékű pikareszk-töredék a modern kor vergődő, kifáradó emberéhez érkező enyhületről, amit a kegyelem előlegének is felfoghatnánk olykor. A Medve-tó vizének felhajtó ereje nem hagyja a testet alámerülni. A költő-író-színész miután elmondta a Béri-verset, megadva magát akár a végső bizalomnak is – az elemek közt lebeg. „Medve! Üvölts! Ne járd tovább! „Nem idézi tovább Csernák Árpád a verset, hiszen tudja már, hogy van tovább. Ahogy Illyés is tudta: Főbe lőhetnek, ha tetszik, / Mi ott volt, égbe menekszik. Béri Medvéjében is e drasztikus vég szerepel, de hol van a halál fullánkja, amikor „meglátod, végül nyugtot ád / egy puskadörrenés…”
A gyimesi vidék és Velence örök kulisszái, a horvát tengerparti városka csupa olyan kultúr- és lelki táj, amely cáfolja a halálos logikát: „aki hisz, a teljességet akarja, az életet akarja, nem a halált, nem a pusztulást.” Ríka messze az egészségtől is ennek a világtudatnak az épségét közvetíti: „Egyik nap alig mozog, és jól megy a fölállás, másnap úszik, tornászik, és alig lehet talpra állítani… Nem lehet kiszámítani, az egészben nincs semmi logika, semmi következetesség… ez az ami nekem őrjítő… Neki nem.” Az emberi számításnak, vagyis a logikánk csődjének a bevallása igenis minden reménynek a kezdete. Nem kell meghaladni azt, amire kevés az emberi képesség. Minden angyal erősebb nálunk. Hiába birkóznánk velük. Tán még késünk, fegyverünk is mindhiába lenne. Játszva ringathatna a leggyöngébbiknek is a tenyere, mint a Holt tenger vagy a könnycseppnyi Medve-tó. De meg kell küzdenünk adott helyzetben velük. A Biblia biztosan így írja. Tehát valahogy mégiscsak méltónak kell lennünk az áldásukra a leges legelesettebb állapotunkban is. Biztosabbat aligha lehet mondani, hiszen a mű utolsó sorából is a következő csendül ki: „…az örök élet nem emberi elhatározás kérdése, és nincsen benne semmi logika…”
Csernák Árpád regénye e minden logika nélkül megkapható kegyelemről igen tudatosan megkomponált írásmű. A címében szereplő doboz több helyütt felbukkan (szerepel benne például egy svéd családi gyufaskatulya is): az idős és beteg író könyveiből várat épít, hogy elérhesse, kinyithassa és meglássa a titkát. A doboz tartalma és az angyalszárnyak feltételezik egymás. Csernák iniciáléjában öt haiku van, mielőtt belefogna a prózájának első fejezetébe. Annak negyedik darabjának második sorában „fény villan a szárnyon”. Kés éle is villanhat akár ott (4. oldal). És valóban: az ötvenes években, még a forradalom kitörése előtt az egyik karácsonyra a könyv mellé rugósbicskát is kap édesapjától, aki tudott fia támadójáról, a pribéktanoncról mint bukott angyalról. Az író sohse használta amúgy e szúró- és vágóeszközt (44. oldal). A 100. oldalon nyílik ki a doboz. S akár egy filmben, az elbeszélő késlelteti a tartalmának megpillantását. A 111. oldalon a magasból a mélybe zuhan az író. A dobozból a földre hull a rugósbicska. Közben szállnak a papírlapok is, mintha angyalszárnyak. (Angyal és kés egy szín alatt a regényben még a 99. oldalon is.)
Véreznek az angyalok. Véreznek az emberek. (Parlamentünk előtti sortűz mint egyetemes kultúrbotrány az 57. oldalon.) Vérzik egy hattyú is a horvát-magyar határon. Az már a lélek madara.
Nagy Gáspár most bizonnyal megörülne a postámnak, híradásomnak (mindig írtunk egymásnak), hogy a közelgő karácsony előtt katartikus oldalakat olvasok. Talán még oda is kanyarítaná a képeslapra: „Akinek már nincs több titka, / becsukódni, mint a bicska…”
Németh István Péter magyar nyelv és irodalom szakos előadó, könyvtáros tanár, irodalomtörténész és költő 1960-ban született Tapolcán. Iskoláit szülővárosában (a mai Bárdos Lajos Általános Iskola falai között), majd Pápán (a Türr István Gimnáziumban) végezte, egyetemi diplomáját pedig az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte magyar-könyvtár szakon Eötvös Collegistaként. A Debreceni Agrártudományi Egyetem hallgatója is volt, másoddiplomáját humán-menedzser szakon szerezte. 1985-től 1992-ig a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban tanított. 1993-tól, a vörösberényi és balatonboglári Balaton Akadémia megnyitása óta az intézmény munkatársa volt 2000 májusáig. A füredi gimnáziumban könyvtáros tanár egy újabb tanévre, majd 2001 augusztusától 2003 januárjáig a zánkai Egry József Idegenforgalmi Szakközépiskola, később a Szász Márton Szakiskola tanára Diszelben. Ma a tapolcai Városi Könyvtárban, az Iskolamúzeumban dolgozik. Valamennyi munkahelyén vagy kollégiumi szállásán szakköröket és önképzőköröket vezetett. Tanított műalkotáselemzést, filozófiát, filmesztétikát és társadalomismeretet is, szakszerű órahelyettesítésként minősültek zenetörténeti órái is. Komplex esztétikával foglalkozik, tanításai során ama testvérmúzsákat, a társművészeteket együtt is megismertette diákjaival. Diákotthonokban már pályakezdése óta vállalt felügyeletet. Az 1990-es évek első felében a Megyei Pedagógiai Intézet Megyei pedagógiai Körkép című folyóiratánál tagja a szerkesztőbizottságnak. Tudományos ismeretterjesztői előadásai nem csupán Veszprém megyére korlátozódnak. Járt többek között Görögországban, Olaszországban, Németországban, valamint az összes környező országban.