Nagy Edit
Próba-élet és nézhető is
Gondolatkísérlet az ottliki Rr modell működéséről,
Néző-Szereplő-amalgámlét ürügyén
„A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek – hogy újra látod, megint hallod ugyanazt. Az előszörrel nincsenek meg igazán.”[1]
Az Rr modell titkát, misztériumát kísérlem meg az ingyen mozi metafora segítségével nagyító alá venni, új összefüggések révén láttatni. Az ingyen mozi metafora meghatározó eleme Ottlik Géza regényvilágának. Tudjuk: életünk próba élet, egyszer eljátszható kísérlet, ugyanakkor visszanézhető, elemezhető, ismételhető is. Életünknek egyszerre vagyunk nézői és szereplői, vagyis – Ottlik kifejezését használva – Néző-Szereplő-amalgámként[2] élünk. A velünk történtek visszanézhetőségével adatik meg annak lehetősége, hogy értelmezzük, magyarázzuk is az átélteket, így hát folyamatosan ismételünk, s a megtörténteket az újabb élmények, események után átértelmezzük, pontosítjuk, másként látjuk és láttatjuk. Hasonlóképpen keletkezik a regény is, az ottliki regényteremtés olyan valóság-modellezési kísérlet, melyben a szerző újabb és újabb modellt illeszt a - hosszú hallgatásban megszült, így lelkében-tudatában már valamiféle kép-egészként jelen lévő – regény előtti teremtményre. Az író modellek segítségével kísérli meg ezt a képies-vizuális létezőt transzformálni, mások számára is befogadhatóvá tenni, leírni. A képből szöveg lesz, a szöveggé-alakítás folyamatában formálódó regény szükségképpen lezárhatatlan, nyitott, s a modellezések, pontosítások sokaságának elvégzése után is az marad. A két létszféra ugyanis nem feleltethető meg tökéletesen egymásnak. A regény előtti vizuális teremtmény és az írással közölni tudott regényvilág között mindig marad valami ’léthiány’, az utóbbi rovására. Milyen modelleket használnak a regényírók? Az írást szövő legfontosabb elem – ahogy ez Ottlik Regényről tartott előadásából[3] kiolvasható –, az Rr modell. Erről azt is megtudjuk, hogy működése nem igazán racionalizálható. Jelenlétére, regényt-teremtő erejére, inkább csak ráérezni képes az olvasó. Ez már az író lelke[4]. Ottlik úgy véli, e modell szervező hatása nélkül igazi regény, jó regény nem képzelhető el.
Írásomban nem térek ki részletesen az Ottlik által leírt elemi modellek ismertetésére, elemzésére, inkább modellezése alapgondolatával foglalkozom. A regényt működtető, regényt teremtő Ottliki modellek matematikai struktúrák bővüléséhez, növekedéséhez hasonlóan épülnek egymásra, s így – a sokféle valóság-láttatás együtt kell a regényteremtéshez. Ezért kell,hogy legyen, vagy legalábbis általában van a regényekben: közmegegyezés szerinti, általános – és egyben felszínes, üres – láttatásmód, ezt jelöli R1 modellként. Ugyancsak kell,vagy legalábbis általában van a regényekben főszereplő(k) szerinti láttatása a világnak, ezt jelöli R0 modellként. És persze kell,vagy legalábbis általában van a regényekben távoli nézet, mondjuk: Isten szemszögéből való láttatás, ezt jelöli R2 modellként. Mindehhez kell még valami plusz: az író lelke szerinti valóság-láttatás, ezt jelöli Rr modellként.
Tanulmányom első, terjedelmesebb – „Nem jók a szavak” című – részében, Ottlik Géza A regényről című előadására fogok hivatkozni, amely előadásban Ottlik – Arany János balladáját is segítségül híva – érzékeltette: a jó költő, a jó író a rendelkezésére álló eszköztárat nem a megszokott módon használja, felrúgja a rendet, és éppen így képes elmondani a nehezen mondhatót, képes érzékeltetni azt is, ami szavakkal csak nagyon nehezen közölhető[5]. E részben – miután az ottliki modellezés alapgondolatait érintem – röviden említést teszek egy magyar irodalmár-filozófusról, Palágyi Menyhértről, aki szintén a rend felrúgásában látta, ahogy ő fogalmazott: a művészi ábrázolás legmélyebb titkát[6]. A tér-idő teóriát konstruáló Palágyi szerint, a jó írók, költők, művészek sikeresek abban, amiben a legtöbb ember idétlen-gondolkodásúnak bizonyul: a tér és az idő egységének láttatásában, és ezt éppen egy bizonyosfajta rend felrúgásával érik el az alkotók.
Írásom rövid, második – A jó festő másként lát? című – részében Kovács Ilona kognitív-pszichológus Mindentudás Egyetemén tartott – Mennyi ész kell a látáshoz? című – előadásának egyik, a témámhoz illeszkedő gondolatával foglalkozom. Ezzel a – két látvány egy fejben – gondolattal, szereplőségünk és nézőségünk mai tudományok szerinti leképezhetőségét próbálom demonstrálni. Az előadásból kiderül, hogy a jó festő sem a rációra hallgat, ő is eltekint az értelem kínálta ábrázolásmódtól, amennyiben az általa lényegesnek tartottakat sikeresebben tudja másként – az értelem zárójelbe tétele mellett – ábrázolni. Kovács Ilona megállapításai után Ottlik Géza Karácsonyi néma című novellájában rejlő felborított rend segítségével közelítek az Rr- modellhez, és az ingyen mozi metaforához.
Befejezésként pedig – az Önmagam ikre vagyok című részben – a tanulmányom alcímében is szerepeltetett Néző-Szereplő-amalgám kifejezésre kérdezek rá. Néző-Szereplő-amalgámok vagyunk. Hogyan értelmezhető ez a szokatlan szókapcsolat? Válasz-kísérletemmel az ottliki Rr modellnek – vagyis: az író lelkének – filozofikus voltát szeretném érzékeltetni.
Ottlik Géza (1912-1990)
I. „Nem jók a szavak.”[7]
Ottlik Géza, A regényről című esszéjében fontos megjegyzést tett a nyelv értelmezéséről-használatáról. Szerinte a grammatika megsértése, vagyis:
„a mondattan, igeragozás szabályainak áthágása vagy a szórend felrúgása […] érzelmi hőfokot, indulatot tud közvetíteni [...]. Ez a sérelem, ez a »visszaélés a nyelvvel« a költészet kiindulópontja.”[9]
S bár, ahogy Wittgenstein elhíresült kijelentésével egyetértve írja „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni [...].”[10] mégis – miként a Körkérdés Jézusról című írásában megjegyezte, a hallgatás mélyén sértetlenül őrződnek az ép, teljes tartalmak, amelyeket a nyelv részjelentésekre bont.[11] A felbontás eredménye azonban csonkaság, szürkeség, hamis értelmezés lesz. Az író mégis képes csodát művelni, ugyanis:
„Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.”[12]
A rend felborítása kizökkenti/kizökkentheti az embert a mindennapok egyhangúságából, érzelmeket válthat ki belőle, reflektálásra késztetheti, vagyis arra, hogy újragondolja, ismételje, hogy hogyan is történtek az események, hiszen, mint tudjuk: „A dolgok másodszorra kezdődnek. Az előszörrel nincsenek meg igazán.” És persze a rend felborítása megnyugtathat, a szűkölő félelem helyére némi világosságot csempészhet, és a teljes sötétségből, az érthetetlen világból valamit megértethet. Szeredy Dani találmánya is ezt eredményezte. S még mielőtt idézném a Szeredy sámánkodásáról szóló megjegyzést az Iskolából, fontos kiemelnem, hogy a regényben itt található az ingyen mozi metafora előzménye, vagy első, még rejtett megfogalmazása is:
„Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. […] Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte a szemünk láttára szakadt le lelkünkről a gonosz nyomása. Pedig Szeredy sosem humorizált, sosem parodizált, sőt, a lehető legszabatosabban, a valósághoz teljesen hűen foglalta szavakba a történteket. Talán éppen az volt a titka, hogy a teljes és hű valóságot mondta el. […] Szeredy Dani elmesélte, hogyan is történt, s a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált.”[13]
Vajon Szeredy kilépett a szereplőségből, és nézőként közvetítette a megszelídíteni akart kellemetlen eseményeket? Vagy inkább, valamiféle átmeneti viszonyulásról lehet szó? Amennyiben a Szeredy-féle eljátszásban az utánzáson van a hangsúly, akkor itt mimetikus reprezentációról beszélhetünk, amelyhez – Merlin Donald kognitív-pszichológus, kommunikációkutató szerint –: „a gesztusok, arckifejezések, testtartás, de a zajok, és hangok ismétlése is hozzátartozik”[14] Donald – Nyíri Kristóf szerint – az Origins of the Modern Mind – Az emberi gondolkodás eredete című könyvében a mimetikus kultúra-hipotézisét valójában a nyelv-előtti intelligencia magyarázatára alkalmazta. „A mimézis [Donald leírásában] valamely esemény vagy viszony szimbolikus célzatú megismétlése, vagy újraábrázolása. […] a reprezentációnak ez a szintje még ma is szerepet játszik, sőt éppenséggel alapvető.”[15]
Valóban, a mimézis szerepet játszik ma is, Ottlik regényében Szeredy is használja, s már ez a Szeredy-féle utánzás, kezdetleges ismétlés is nézővé teszi az esemény résztvevőit, megnyugtató, rendteremtő hatása van, és némi világosságot teremt. Az eljátszás már ismétlés. Sőt: eredményesebb, jobb ismétlés, mint csaka szavakra, a nyelv eszközkészletére, a kétértékű logikára támaszkodó ismétlés, hiszen: „Szeredy sosem humorizált, sosem parodizált [és mégis:] a teljes és hű valóságot mondta el.”[16]
Szeredy vajákolása az adott létszint meghaladását eredményezte, a gályarabság-létből kiemelkedve ráláttak helyzetükre, a(z először még) nehezen elviselt, rosszként megélt szituációra. Szeredy az utánzással kizökkentette társait a tompultság, vagy akár a szűkölő félelem állapotából, ezzel felborította a megszokott rendet, szerepváltásra ösztönözte nézőit, hallgatóit. Az eljátszás már modellezési-kísérlet, amelynek következtében elkezdődött az események értelmezése, és máris nagyobb világosság lett. Másodszor/másként rálátva a zűrzavarra, akár érthetővé is válhatnak az addig érthetetlen események, vagy legalábbis tompul a világ vadidegensége[17].Ottlik regényvilágában a szereplők pontosítási igényében éppen ez mutatkozik meg: újra elmondva, új közelítéssel, új ismeretek beépítésével magyarázva, mássá válik, folyamatosan alakul, gazdagszik a valamiként-már-elmondott regény-valóság. Az újabb és újabb pontosítás-kísérletben egyre árnyaltabb leírást adó eszközöket, modelleket használnak a szereplők, használ a regényíró. Milyen modellekről van szó?
Modellezés Ottlik R-jeivel
– „[…] az ingyen mozi és te, aki nézed: nem egy helyen vagytok.”[18]
Nem jók a szavak. És mégis: a valóság zűrzavarából némi világosságra törekvő ember megkísérli az általa megközelített világ leképezését szavak segítségével, nyelv segítségével. A leképezéshez modelleket használ az író, a nyelv, a szavak használatával működő modelleket. A regényírónak ezek az eszközei. Hasznos eszközök, hiszen segítségükkel olykor sikerül azt a lényegeset – az érzést – közvetítenie az olvasó felé, amelyet szavakkal csak nagyon nehezen lehet elmondani.Hiába van meg az elmondandó, mint kép, az még hallgatásba burkolt meglét, csak az egyes ember birtokolja. A hallgatás megtörésével tudja az író mások számára is elérhetővé tenni a megteremtett belső kép-egészét. Miután a szerzőben már megvan a teljes egész elmondanivaló valamiféle érzetként(?), megtöri a csendet, és elkezdi a transzformálást, a képies meglétet átülteti a szóbeliség-fogalmiság világába, kezdi a kép-egész, érzet-egész lebontását, a bekezdések, mondatok, szavak formálását, a különböző nyelvi szerkezetek, regény-modellek kipróbálását, működtetését, kezdi a csaknem lehetetlen vállalkozást, az elbeszélést, a regényírást:
„Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokban. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg.”[19]
A hosszú, nagy hallgatásairól, s viszonylag kevés publikációjáról ismert Ottlik Géza – nem hagyományos értelemben véve ugyan, de – grafomán író. Nagy, teremtő hallgatásai után szöszmötöl[20] az írással: töröl, újraír, pontosít… A hosszú hallgatás(ok) alatt megteremtett képies-regény, regény előtti ’kép-regény’ szöveggé transzformálása hasonló módon követi egymást a regényalkotás során, mint ahogy az emberi kommunikáció történetében is érvényes: „Az emberek elsőbben képekben gondolkodnak, s csak azután elvont szavakban.”[21]
Visszatérve a kérdésre: hogyan tudja a nehezen mondhatót elmondani az író, ha nem jók a szavak, ha a nyelv sémái korlátozzák, regulázzák az elmondás módját. Sőt – Ottlik utal arra, hogy a világot modellezve, a nyelvhasználattal teremtett leképezések még önállósodni is képesek:
„[…] összefüggést, rendet, mintát keresünk a valóságról készített jeleink, leképzéseink óriási gyűjteményében. S ugyanúgy, ha a képeink közt meglelt vagy megteremtett kapcsolatok, vonatkozások, meg az ezekből összeálló minták megfelelnek a valóság mintáinak, akkor elfogadjuk a modellt átmeneti használatra, mintegy munkahipotézisként, de a valósággal azonosítani akkor is csak a struktúráját lehet. A nyelv nagyon hajlamos rá, hogy ezt a kényes különbséget elfelejtse.”[22]
És ha ez a kényes különbség elfelejtődik, akkor születnek bizonyos markáns filozófiai problémák, mint születtek Platón ideái is. E megjegyzés tanúsítja, hogy Ottlik rálát arra, hogy a filozófiai problémák születésének hátterében gyakran nyelvi problémák, kommunikációs problémák[23] találhatók. Regényvilágában sokféleképpen jeleníti meg a nyelvhasználat problematikusságát, a kommunikáció nehézségeit.
Ottlik az írást létezésünk formai megragadásának mondja, ezt a formai megragadást a regényíró a nyelvi modellek egymásra-egymásba épülő szövevényével végzi. Az író a valóság modellezése során rugalmasan alkalmazza a nyelvtant, esetleg felrúgja a szabályokat is.Erről ír Ottlik A regényről című munkájában. Matematikai struktúrák bővülésére utalva teszi érthetővé a modellek működését, működtetését. A változó, mindig keletkezésben lévő világ leképezéséhez nincs készen található eszköz, eszközrendszer. Az is változik, az is folytonos keletkezésben van. Ottlik szerint feloldhatatlan ellentmondások keletkeznek, ha egy részleges valóságmodellel akarunk elboldogulni a világban, világ-leírásban. Ezeket az ellentmondásokat úgy lehet kezelni-feloldani, ahogyan a matematikusok teszik, „[…] egy új dimenzió, szabadságfok, hozzácsatolásával […]”[24]
„A matematika kész azonnal bővíteni önmaga alaprajzát, kerettervét, ha valami felmerül, ami nem fér bele eddigi alkotmányába vagy hallgatólagosan munkahipotézisként használt öndefiníciójába. Mert szabadságát, teljes elfogulatlanságát soha nem adta fel, soha nem kötelezte el magát azzal, hogy determinálja korlátait, meghatározza mibenlétét. S ahogy a művészet, matematika, meg talán a fizika, filozófia, a regény is jól teszi, ha megőrzi magát nyitott, létrejövő mivoltában.”[25]
Hogyan őrizheti meg a regény ezt az Ottlik-elvárta nyitottságot? Ahogy írásom bevezető részében már említettem: a kép-egész regénnyé transzformálása végtelen folyamat. A pontosítások eredményeként születő regény-állapotok, annak ellenére sem érik el, nem érhetik el a tökéletes átültetettség állapotát, hogy a leképezés eszközei – az egyre alkalmasabb, gazdagabb nyelvi modellek – szintén alakulóban, folyamatos teremtődésben vannak. A Buda írása befejezhetetlen munka, Ottlik egészen haláláig dolgozott nagyregényén. Ahogy a szerzőt, úgy regényének szereplőjét is foglalkoztatja a modellezés mikéntje - Bébé megkísérli elmondani ennek lényegét:
„Néző vagy az ingyen moziban. Aztán belekerülsz ideiglenes látogatónak. Jó, fogadjuk el. Aztán tapasztalatokat gyűjtesz és rendezel, hogy kiismerd magad benne. Vannak szemlélhető mintáid, rápróbálgatod őket az újabb és újabb tapasztalataidra. Például a mozivászonra ráillesztesz egyet a geometriáid közül. Amit látsz, azt kétféle módon, jobbra-balra, vagy lefelé-fölfelé tudod szándékosan változtatni. Ezt jól kikísérletezted, tehát a világ síkban fekszik, elhiheti neked mindenki. De jön egy harmadik féle változtatási lehetőség: azt tapasztalod, hogy a képet lehet nagyobbítani és visszakisebbíteni, mintegy előre-hátra elmozdulással. A világ tehát térben fekszik. A térmértanod is beválik, nem egy kísérletezés után. Nagyszerű. Tehát ilyen a világ. Kiismered magad, és nem mész neki a falnak. De egyelőre még óvatos vagy […]. Mert még nem felejtetted el, hogy ez csak a te elképzelésed a világról, a legfeljebb csak erősen valószínűsíthető feltevésed. Nem biztos, hogy tényleg ilyen. És biztos sosem lesz: nem lehet, mert az ingyen mozi és te, aki nézed: nem egy helyen vagytok.”[26]
Kettős szereposztású létünk egyik súlyos következményét fogalmazta meg Ottlik a bekezdés utolsó, filozofikus megjegyzésében: a cselekvő és a cselekvésre reflektálni is tudó ember létének paradox voltát érinti benne. És persze a megszerzett ismeretekhez viszonyuló kételkedő álláspont, amelyből Ottlik levezeti megállapítását, az is filozófuslelkű íróra vall.
’Családi hasonlóság’ – Palágyi Menyhért a művészek titkáról
A nézőből született, reflektáló, és a reflexiója eredményét közölni-közvetíteni próbáló író – a sikeres közvetítés érdekében – visszaélést követ el a nyelvvel. E visszaéléshez hasonló jelenségről írt korábban – az értelem, az emberi gondolkodás tévútra vezető jelenségeit érintve – egy alig ismert magyar filozófus, Palágyi Menyhért (1859-1924). Palágyi az idő és a tér, időbeliség és térbeliség viszonyát, filozófiai kérdéskörét tanulmányozva jutott arra a gondolatra, amely rokona az írói nyelvhasználatról tett ottliki megjegyzésnek. Kettejük látásmódjának, láttatás-módjának hasonlósága miatt érdemes említést tenni Palágyi Menyhért gondolatairól. Palágyi matematikát és fizikát tanult az egyetemen, majd – a filozófia művelése mellett – irodalmárként folyóiratot szerkesztett, irodalmi kritikákat, esszéket, monográfiákat[27] írt. Az irodalom, a filozófia, és a természettudományok mellett, a képzőművészet[28] is foglalkoztatta. Ám fő témája – csaknem egész életében – egy filozófiai téma volt: a tér és az idő kérdéskörét[29] tanulmányozta. Úgy vélte, „a tér és az idő egymástól olyan elválaszthatatlanok, miként a szövet kereszt és hosszanti szálai.”[30] A tér és az idő egységének elvét tekintette a természettudományok alaptörvényének. Palágyi válaszolni akart arra a kérdésre, hogy egyáltalán miért is kezelik oly sokan elkülönítetten az időbeliséget és a térbeliséget, s hogy miért okoz nagy nehézséget – elsősorban persze a filozófusoknak – az, hogy elbánjanak az idő-kérdéssel, miközben a tér, a térbeliség sajátosságainak feltárásával elboldogulnak. Palágyi az értelmünknek, pontosabban a tagolt beszédnek, fogalmi gondolkodásnak tulajdonította a tér és az idő szétválasztásának okát. A gondolkodás szülte hiba megszüntetése céljából azt javasolta, hogy dialektikus látásmóddal kíséreljük meg az időt téri, a teret pedig idői szerepbe helyezve láttatni[31]. Egymás hátterében kellene megmutatni az időt, és a teret, vagyis a megszokott, egyoldalú szemléletmód helyett - a tér és az idő szerepcseréjére koncentrálva – sajátos ’kettőslátással’ érzékelni azonosságukat és másságukat. Bár a legtöbb ember nem képes szimmetrikus viszonyt látni az idő, időbeliség és a tér, térbeliség között, vannak, akik jól elbánnak ezzel az egymásba hurkolódással: költők, írók éppen azzal képesek nagy hatást kiváltani, hogy „az egymásután valót, mint egymás mellettit tüntetik föl”[32] és persze az egymásmellettiséget egymásutániságban szemléltetik. Vagyis: a térbeliséget időbeliségként, az időbeliséget pedig térbeliségként képesek ábrázolni, így – bár felrúgják a megszokott ábrázolásmód rendjét, másféle rend, új ábrázolásmód, új modell segítségével többet tudnak láttatni a valóság relációiból. Éppen ezzel képesek még a tér és az idő egységének elvét is sejtetni. Palágyi ezt a sejtetést nevezte a művészi ábrázolás legmélyebb titkának[33]. Az írók, költők számára a lényeges összefüggések ábrázolására, vagy legalábbis sejtetésére kiválóan alkalmas eljárásmód lehet a rend felrúgása, így az alkotóelemek közötti szerepcsere is. Persze nem csupán irodalmárok alkalmazta eljárásmód ez, bárki használhatja, de kevesen teszik. A kreatív elmék, az érzékeny művészek gyakran sikeresek a többoldalú láttatásban, a szerepcserék használatában.
A művészek az intuíció eszközeivel, így a képies gondolkodással is jobban bánnak, mint a fogalmi gondolkodással, a racionalitás eszköztárával.
II. A jó festő másként lát?
Mint tudjuk, Ottlik csaknem minden írásában szerepeltet művészt, művészeket - írót, költőt, festőt, zenészt. Regényvilágában az író és a festő – Medve és Bébé – látás-, és láttatás-módja segítségével modelleződik a világ, teremtődik a szereplők világa, és persze a regény is. Az írás és a festés az ottliki regényvilágban ikertevékenységek, egymás hátteréből előbújó, egymást feltételező, egymás hatását kiemelő, egységet alkotó elemek, Ottlik Rr modelljének nagy hatású iker-eszközei közül valók. Bébé is furcsa módon fest, ő is felborítja a rendet. Amit le akar festeni – többnyire egy érzés – abban nagyon sok mindennek benne kell lennie. De hogyan lehetséges mindazt belefesteni egy képbe, amit az érzés megjelenítése igényelne? Hogyan fest egy jó festő?
Kovács Ilona, kognitív-pszichológus Mennyi ész kell a látáshoz? című – a Mindentudás Egyetemén 2006 októberében tartott – előadása után, a feltett közönség-kérdések között elhangzott egy szokatlan kérdés: A jó festő másként fest, mint az átlagember tenné/teszi. Vajon a jó festő jobban lát, mint a festeni nem tudók? Vagy mást lát, mint a többi ember? Mielőtt ismertetném Kovács Ilonának az ottliki gondolattal összecsengő válaszát, néhány – az ingyen mozi metafora értelmezéskísérletéhez illeszthető – megjegyzést kiemelnék az előadásából. Szó esett benne, a két látvány egy fejben gondolatról. Az emberi agyban két látópálya van, az akció-pálya, és a percepciós pálya. Az akció-pálya a cselekedetek koordinálásában segít. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a látópálya a szereplőként megjelenő ember elboldogulását segíti, a másik, a percepciós pálya pedig, amelyről tudni kell, hogy ez a specifikusan emberi látópálya, ha az Ottliki világhoz illesztetten nevezzük el, akár a néző látópályájának is mondható. A percepciós pálya teszi lehetővé a dolgok, emberek, helyzetek felismerését, beazonosítását, az emlékezést segítő mintázatok kialakítását. A két pálya, akár egymásnak ellentmondó jelentéstartalmakat is közvetíthet ugyanarról a jelenségről, ezért lehet egyszerre – ahogy Kovács Ilona fogalmazta: két látvány egy fejben. Előadásából megtudjuk, hogy:
„Az akció-pálya az ősibb, ezzel sok-sok ősünk rendelkezett. […Ez] felelős azért, hogy ne menjünk neki dolgoknak vagy meg tudjunk ragadni valamit. […Ez] a rendszer rendelkezik a környezet olyan pontos téri leképezésével, melynek középpontjában mi vagyunk, s a tárgyak tőlünk való távolsága a legfontosabb információ.”[34]
Ezzel szemben a másik látópálya a specifikusan emberre jellemző tudást tárolja. E rendszert – idézem Kovács Ilonát:
„a tárgyak maradandó tulajdonságainak felismerése és emlékezeti tárolása, a nyelvvel, az emberi kommunikáció aspektusaival való összeköttetés jellemzi. [Ha e pálya…] működése sérül, akkor előfordulhat, hogy nem ismerjük meg legjobb barátunkat. Az akció-rendszer működésének ritkán vagyunk tudatában, míg a percepció-rendszer hozza létre azt, amit […] látványként élünk át.”[35]
Kovács Ilonának az említett közönség-kérdésre adott válaszából megtudható, hogy a jó festő másként lát, a jó festő is visszalép: az értelem révén szerzett információ helyett alacsonyabb információ-feldolgozottsággal bíró szinten dolgozik. Ahogy a jó író, aki a nyelvet rendetlen módon használja, felborítja a nyelv logikáját, szabályait, a jó festő ugyanezt teszi a maga területén, a maga eszközkészletével. Például: túlzottan árnyékol, akár kétszínűre is festheti az emberi arc két oldalát. Míg az emberek többsége, az értelemre hallgatva inkább eltüntetné az eltéréseket, levonná a látványból az árnyékokat, addig a jó festő – Kovács Ilona szerint – nem enged értelme ilyen irányú késztetésének, és felborítja a rendet. Ráadásul: a jó festő olyan ősi mintákat alkalmaz, amelyek az agy számára jutalmat hordoznak. A színek harmóniájával, a téri elhelyezés szimmetriájával, önhasonló alakzatok ismétlődésével kellemes hatást kelt a nézőben. Mivel a természet csaknem mindenütt önhasonló alakzatokat mutat, így önhasonló alakzatokat tartalmazó közegben jobban érezzük magunkat. Mint tudjuk, az alakuló, keletkező, gazdagodó, egyre szövevényesebbé váló ottliki-labirintusvilág is ilyen. Talán ezért lehet regényt olvasva is otthonosság-élményt kiváltó tapasztalatunk? Az ottliki Rr modell működésének egyik következménye: ismétlésvariációk, amelyek hatásaként megélhető a valami keletkezik[36]élménye. A már megtörtént eseményekre mindig másként és másként rálátva, másféle modellek segítségével is megvilágítva, más elbeszélő történeteként megismerve, új esemény tudásának utólagos rávetítése után átértékelve – teremtődik meg az otthonosság-élmény, az önhasonló élményelem-variációkkal telt ottliki-világban. Olvasás közben is különböző szintekre kerülünk, információéhesen belemerülhetünk az olvasásba, majd raktározunk, értékelünk, viszonyulunk az olvasottakhoz. Így is lehetünk néző-szereplő-amalgámok. Szereplőként éljük a kísérleti életet, mindig az adott pillanatban, csak a jelenben. Ám nézőként képesek vagyunk ismételni, újrajátszani, értelmezni a megtörténteket, az olvasottakat. A múltban is járunk és a jövőt is előre látjuk. Nézőként az ember – Nietzsche kifejezését használva – ígéretet tenni képes lényként[37] élhet, míg szereplőként a pillanat mindenkori foglya[38] marad. Rab-lét és szabad-lét szinterei együtt vannak jelen életünkben, egymás hátteréből bújnak elő mindenkor: Néző-Szereplő-amalgámok vagyunk.
Szintén az Ottliki Rr-modell hatásos eszköze, az elemzésemben már többször is érintett szintváltás. Egymás hátteréből tűnnek elő az ikrek, iker-szerepek, olykor egészen szokatlan – és persze nagyon hatásos, és gondolatébresztő – módon. Egy szokatlan szintváltást tartalmazó, látással kapcsolatos Ottlik-novella, a Karácsonyi néma című írás, amelyben a szereplő oly módon is szintet válthat akár, hogy átmegy egy másik Ottlik-írásba: a karácsonyi némának elnevezett vak koldus ’átlép’ a Minden megvan vak zongoristájának szerepébe. Az ottliki regényvilágon belül a szereplők is barangolhatnak. A karácsonyi néma az eredeti helyén is felrúgja a szerepét. Kiderül róla, hogy nem süketnéma. Csak munkanapokon, amikor dolgozik, akkor játsza ezt a szerepet, ünnepnapokon azonban, ’természetesen’, megszabadul a munka nyűgjétől, a templomban ő is énekli a zsoltárokat. A karácsonyi néma karácsonykor nem néma, mert akkor nem dolgozik. Valódi fogyatékát, vakságát, munka közben eltitkolja. Munkájául a süketnéma koldus szerepét választotta, amelyből - ahogy mások is teszik - kiléphet, amikor nem dolgozik. Önérzetes koldus, aki nagy szabadság-igénnyel, méltósággal viseli vakságát. Talán nem akar szánalmat ébreszteni meglévő fogyatékossága miatt.
Befejezésként, kiemelném a mindenütt felbukkanó ikerségeket, kettősségeket, amelyek Ottlik Géza írásaiban olyan markánsan jelen vannak, hogy az Rr modell meghatározó elemeként is említhetők. Regényvilágában a teljes és hű valóságot elmondani törekvő szereplői, az eseményeket mesélve, újra és újra pontosítják az elmondottakat. Pontosításaik során, iker-nézőpontok pulzálásával halad előre történetmesélésük, s megterem a valami keletkezik élménye. Képek és szavak, festő és író, néző és szereplő, időbeliség és térbeliség – csupán néhány elem-pár azon ikerjelenségek közül, amelyek ismétlődően jelen vannak, szerves kapcsolatot tartanak fenn egymással, újra és újra egymás hátteréből bújnak elő, pulzálnak. Ikerségek egymásba átmenete, alakváltása szövi át az írásokat, élteti, teszi keletkezővé, gyarapodó világgá, egyre teljesebb világgá Ottlik alkotás-egészét. Az egyik legjelentősebb ikerség az ingyen mozi metaforához köthető.
Néző-Szereplő-amalgámok vagyunk. Miért nem Szereplő-Néző-amalgámok? Van ennek egyáltalán valami jelentősége? Bizonyára van. Kísérletet teszek a válaszadásra, bár úgy vélem, nem racionális választás Ottlik részéről a nézői szerep előtérbe állítása, hanem az író költői-filozofikus költői lelkének választása. A racionális választás – a kognitív-pszichológiához illeszkedő választás inkább a Szereplő-Néző-amalgámok vagyunk címkézés volna.[40] Mégis: az emberre specifikusan jellemző létmód és látásmód a nagyobb szabadságfokú nézői-létmódhoz illeszthető. Medve – a tízezer lelkű ember – megfogalmazása szerint, éppen a nézői oldalunkkal kapcsolódunk a többi emberhez:
„[…] össze vagyunk kötözve, s még csak nem is azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt.”[41]
Nézői létünk a nagyobbik részünk, ám ez a – másokkal összekötő, önmagunkra és másokra, az egész világra reflektáló – részünk, egyben a szabadságunkat lehetővé tevő részünk is:
„Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független nézői voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk […]. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.”[42]
Visszatérve Nietzsche említett gondolatára, és ezen gondolat segítségével értelmezve az ingyen mozi metaforát: szereplőként az ember determinált lény, a pillanatban él, nem emlékszik múltra, és nem tervez jövőt. Vadidegen világban él, és persze mindent csak egyszer él meg, csak először. Ám a dolgok az előszörrel nincsenek meg igazán. Az ember, mint néző, a múltat, jelent, és a jövőt egyszerre is birtokolhatja, így ígéretet tenni képes lényként[43] is megjelenhet a világban, szabad lényként, és persze egyúttal felelős lényként is. Ottlik többnyire csak a néző szabadságát emeli ki, ám ha a tízezer lelkű emberre gondolunk, aki össze van kötve – nagyobbik részével – a többiekkel, akkor mégis egyértelmű, hogy a néző felelős lény, nem csak kívülálló, szemlélődő. És újra a pulzálás jelensége tűnik elő, egy másik, Szereplő-Néző-amalgámságunkat árnyaló megjegyzésben:
„Medve azon az őszön, a szökése után, amikor visszajött az ingoványra épült, csak feltételesen létező világba, mint Néző-Szereplő-amalgám, azt mondja, csináljuk tovább az ingyen-mozit. […] Hát csináld tovább, Bébé, de ne felejtsd el, hogy csak látogató vagy itt, néző. Ám ahhoz, hogy bármit csinálj, építs, teremts itt, hogy élj, ezt el kell felejtened. És ha elfelejted, ha nem őrzöd meg a kezdetedet, a kívülállásodat, utolér majd mindenféle istencsapása.”[44]
Kettős szereposztású, paradox emberlétünk gyökerei társas állat mivoltunkban rejlenek. Néző-Szereplő-amalgámok vagyunk.
|
Emléktábla a budapesti Krisztinavárosban, az Attila út 45. számú ház falán, ahol Ottlik Géza 1958-tól haláláig élt
|
|
JEGYZETEK
[1] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 297.
[2] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 20-21.
[3] Ottlik Géza 1965-ben Bécsben egy irodalmár-konferencián tartott előadást – A regényről címmel –, ám csak 1979-ben, utólagos megjegyzéseivel ellátva publikálta In: OTTLIK Géza: A regényről, Próza, Magvető Kiadó, Bp., 1980.
[4] Az Rr modellről a Dickens-regények sajátosságait, ’lényegét’ közelítve írta: „Micsoda ez a dickensi Rr modell? Ez már marad az író titka. Vagy mondhatnánk: ez már az író lelke. Dickens víziója, látomása a világról, belső univerzuma, létének kohéziója, gammasugárzása, atommagja, kozmosza – mondhatnánk, lapáttal hányva a szavakat olyasmi köré, amiről nem tudunk beszélni.” In: OTTLIK Géza: Próza, Magvető, Bp., 1980, 196.
[5] Íróként, a nyelv művészeként rácsodálkozik eszközére, a nyelvre: „Érdemes volna végiggondolni, mi módon tudunk pusztán az írott szóval olyasmit is közölni, amit a nyelv nem tartalmaz.” In: OTTLIK Géza: A regényről, In: Próza, Magvető Kiadó, Bp., 1980, 199-200.
[6] PALÁGYI Menyhért: A tér és az idő új elmélete In: Athenaeum, 1901, 636.
[7] „Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.” In: OTTLIK Géza: Iskola a határon, Magvető, Bp., 1959, 174.
[8] OTTLIK Géza: A regényről In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 201.
[9] Uo.
[10] OTTLIK Géza: Körkérdés Jézusról In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 216.
[11] OTTLIK Géza: Körkérdés Jézusról In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 216-17.
[12] OTTLIK Géza: Körkérdés Jézusról In: Próza, Magvető Kiadó, Bp., 1980, 216-17.
[13] OTTLIK Géza: Iskola a határon, Magvető, Bp., 1959, 16.
[14] Idézi: NYÍRI Kristóf: Hagyomány és képi gondolkodás In: http://www.hunfi.hu/nyiri/Hagyomany_es_kepi_gondolkodas.pdf [2010. 01. 11.]
[15] Uo.
[16] OTTLIK Géza: Iskola a határon, Magvető, Bp., 1959, 16.
[17] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 20.
[18] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 88.
[19] OTTLIK Géza: A regényről In: Próza, Magvető Kiadó, Bp., 1980, 186
[20] Éppen úgy szöszmötöl az írással, mint Bébé a festéssel: „Anyám azzal kezdte, hogy én egy lassú, piszmogó, pepecselő, szöszmötölő ember vagyok. Azt gondolta, hogy nekem jobb, gazdagabb, szebb, ha egész életemben kedvemre szöszmötölhetek, akár sikerületlen festőművészként, mint hogyha mégoly sikeres bankár vagy miniszter lesz belőlem, akinek egész életében soha nem telik igazán mulatsága, semmiben.” In: OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 332-333.
[21] NYÍRI Kristóf: A 21. század filozófiája felé In: Filozófia az ezredfordulón, szerk. Nyíri Kristóf, Áron Kiadó, Bp., 2000, 389.
[22] OTTLIK Géza: A regényről In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 190.
[23] Nyíri Kristóf – Karl Popper gondolatait továbbgondolva, pontosítva – írja: „[…] a filozófia a tudományban, a politikában stb. fölmerülő fogalmi problémák, vagyis végső soron kommunikációs problémák megoldásával foglalkozik […] In: NYÍRI Kristóf: Túl az iskolafilozófiákon, Magyar Tudomány, 2002/3 In: http://epa.oszk.hu/00700/00775/00040/265-274.html [2010. 01. 11.]
[24] OTTLIK Géza: A regényről In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 191.
[25] Uo.
[26] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 88.
[27] Monográfiái közül kiemelném Madách Imre életével és művészetével foglalkozó alkotását In: PALÁGYI Menyhért: Madách Imre élete és költészete, Atheneum, Bp.,1900.
[28] Ld. pl.: Székely Bertalan festészetéről írott monográfiáját In: PALÁGYI Menyhért: Székely Bertalan és a festészet esztétikája, Eggenberger, Bp., 1910.
[29] Ld. erről részletesebben In: NAGY Edit: Áramló tér és álló idő – gubancokkal, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2003.
[30] Ld.: PALÁGYI Menyhért recenzióját Posch Jenő időkönyveiről: Az idő elmélete I.-II. In: Magyar Kritika, 1898, 15, 250.
[31] PALÁGYI Menyhért: A szemlélet törvénye In: Jelenkor, 1896, 36, 636.
[32] Uo.
[33] Uo. Palágyi Menyhért tér-idő teóriájával foglalkozó írásom, Kitekintés. Idétlenség helyett sejtetés című fejezetében, Palágyi ezen gondolatának megjelenítésére példákat kerestem Ottlik Géza és Milan Kundera műveiben In: Nagy Edit: Áramló tér és álló idő – gubancokkal, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2003, 144-192.
[34] Kovács Ilona: Mennyi ész kell a látáshoz? (Kovács Ilona előadásának letölthető írásos változata) In: http://www.mindentudas.hu/kovacsilona/20061010kovacs.html [2010. 01. 11.]
[35] Uo.
[36] A „Valami keletkezik.” az Rr modellt tömören összefoglaló jelszó, kulcsmondat. A többi modell kulcsmondatát is megadja esszéjében Ottlik. A konvencionális valóságmodell, az R1 kulcsmondata: „Az van, amit valóságnak nevezünk”. A szolipszista-ízű R0 modellé: „Én vagyok.” A csillagtávlatú (Isteni?) nézet, az R2 jelszava: „Valami van.” Ld.: OTTLIK Géza: A regényről In: Próza, Magvető, Bp., 1980, 193-195.
[37] Ld.: NIETZSCHE, F.: A bűn, a rossz lelkiismeret és társaik In: N. F.: A morál genealógiája,Ford., Romhányi Török Gábor, Holnap Kiadó, Bp., 1996, 59.
[38] In: NIETZSCHE, F.: A történelem hasznáról és káráról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 29-31.
[39] SZABÓ Magda: Adalék az Ottlikiászhoz: Ludány In: Ottlik (Emlékkönyv), szerk.: Kelecsényi László, Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1996, 441.
[40] Ld.: 33-as, 34-es lábjegyzettel jelölt, Kovács Ilona előadásából idézett gondolatokat.
[41]OTTLIK Géza, Iskola a határon, Magvető, Bp., 1959, 437.
[42] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 20.
[43] NIETZSCHE, F.: A bűn, a rossz lelkiismeret és társaik In: N. F.: A morál genealógiája, ford.: Romhányi Török Gábor, Holnap Kiadó, Bp., 1996, 59.
[44] OTTLIK Géza: Buda, Európa Könyvkiadó, Bp., 1997, 20-21.
Nagy Edit Szegeden él. A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE BTK-n szerzett diplomát. 1993-ban doktorált filozófiából a szegedi JATÉ-n, 2001-ben védte meg PhD-értekezését a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetének Modern Filozófiai Doktori Iskolájában. 1983-1988 között a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskola, 1988-tól a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola oktatója. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Alkalmazott Társadalomismereti Tanszékének egyetemi docense. Fő kutatási területe az idő filozófiatörténete és az etikatörténet.