Piros pipacs a vágy
Juhos-Kiss János versei
A Mezőség szülötte, onnan érkezett közénk, ahonnan az én örmény-magyar őseim is tovább származtak, ebbe a „kicsi” országba. Nagyapám a szomszéd faluban volt jegyző, apám abban a gimnáziumban érettségizett, ahol diákéveiben Juhos-Kiss János is megfordult. Szék – Vasasszentiván – Szamosújvár. Akik ebből a világból jönnek, hozzák magukkal a vágyat, hogy természetközeli életet élhessenek. Erdők, virágok között, egészséges környezetben folytassák életüket. És ha az Isten olyan adottságokkal is felruházta őket, amelyek képessé teszik, hogy versformájú alkotásokat hozzanak létre, akkor abban a versben a szenvedély és a hazai táj elszakíthatatlan szeretete mellé társítják életük teljes folyamatában ezt a „tündérkertet” felidéző, továbbéltető vágyakozást. Juhos-Kiss János versei azzal fogtak meg, ahogy minden szenvedélyes felkiáltása mellé valamilyen természeti elemet odatársít. Fantáziája telítve a virágok, növények, fák titokzatos életére való hivatkozásokkal.
Szinte hihetetlen: nemcsak verseiben, de az általa itt, a fővárosban, a Wekerle telepen létrehozott környezetében is új életre kelti az otthoni világát. Amit valaha el kellett hagynia, azt idevarázsolja maga köré. Családja életét csakis ebben a környezetben tudja elképzelni. A szenvedély, amely feleségéhez az iparművészhez köti, csakis ebben a természetes környezetben lelheti meg természetes éltető sugárzását. És itt, ebben az általa maga köré varázsolt kis „kert-Magyarországban” neveli szeretetben, okos oktatásban kisfiát. Amit ő szülőföldjétől kapott, ami versei emlékezetében mögötte megelevenedik, az legyen természetes környezete ennek a felnövekvő kicsi gyermeknek is.
Olyan indulat feszíti ezeket a verseket, amelyek minden mozzanatukban visszaemlékeznek a felnövelő otthoni vidékre. De csakis azért, hogy ne csak ő éljen minden pillanatában az általa elhagyott vidéken, hanem családja, itt felnövő fiacskája is magába szívhassa azt a természetes meleget, amit valaha ő kapott a széki tájban, a Mezőség világában.
Miért figyelmeztetem olvasóit e versek okos olvasására? Mert olyan üzenetet hoz magával szerzőjük, amelyre mindnyájunknak szükségünk lenne. Természetes egyensúly, szenvedélyes kapcsolattartás, utódnevelés. Amit mindennapjainkban egyszerűen úgy mondhatunk: egészséges család. Ennek a képe rajzolódik meg feszes szövegeiben, harsogó kurjantásaiban. És ez úgy épül elénk, hogy közben a régi otthoni táj sugározza azt az erőt, amely ennek a kicsi családnak az egyensúlyban tartásához szükséges. Értékeket hozott emlékezetében, és ezeket az értékeket ide plántálta, a nagyváros kellős közepébe.
Örüljünk, hogy nem veszett bele a városi forgatagba, hanem éppen hogy egy boldog, példázatos családot nyújt át mindnyájunknak, okulásul. Szövegeit ez élteti. Ha olvassuk, örüljünk vele együtt, hogy ez a csoda-család megvalósulhatott itt, a mi mai környezetünkben.
Kabdebó Lóránt
professor emeritus
Juhos-Kiss János
Félárbocra eresztett hitünk
a
nap
színes
szuronyai
szíven szúrtak
elhagytak tengerek
!
!
!
vagyunk mint szétrágott hajótestben a szú
megalázva feszengünk a vaksötétben
a valószerűtlen szubsztanciákban
robbanunk s elsüllyedünk
mint a Viribus Unitis*
zászlóshajónk
* Viribus Unitis (Egyesült Erővel), az Osztrák–Magyar Monarchia császári és királyi flotta zászlóshajója. l918. okt. 31–én a többi hajóval együtt Horthy Miklós átadta a Zágrábban székelő szlovén–horvát–szerb nemzeti tanácsot képviselő küldöttségének, akik nem tudták megnevezni, hogy ki legyen a flotta új parancsnoka. Horthy Vukovicsot ajánlotta, aki horvát származású volt. „Fél ötkor – írja Horthy emlékirataiban – ütött aztán boldog életem legszomorúbb órája. Megjelentem a Viribus Unitis fedélzetén, ahol a hajó egész személyzete vigyázva állt.” „Abban a pillanatban, amikor parancsnoki zászlóm ereszkedni kezdett, összes hajóink bevonták lobogóikat, azt a lobogót, amelyet ellenség előtt sohasem vontak be megadás jeléül. Velem együtt a tisztek túlnyomó része elhagyta a hajókat, hogy másnap reggel hazafelé induljanak” A kikötőzár felett senki sem őrködött, így az éj leple alatt két olasz időzített aknát helyezett el a Viribus Unitis víz alatti részén. Az olaszokat elfogták, Vukovics a flotta új parancsnoka nyomban elrendelte a hajó egész személyzetének partra szállítását. „Ő maga pedig a parancsnoki hídra ment, és a bekövetkezett robbanás után a zászlóshajóval együtt merült el a mélybe. Tisztelet emlékének!” (Horthy Miklós Emlékirataim 112. oldal – Európa História 1990)
Össze kell fognunk
Ha nem fogunk össze: nem vagyunk!
Vesztünk végzetébe rohanunk!
Meztelenül csókolózhatunk,
Honoluluig nyargalhatunk!
Ezer éven át aggódtunk,
ezerszáz évekig harcoltunk!
Urukban nem maradhattunk,
Hazánkból kirohanhatunk?
A világ szertelen ROMBOL,
szívünkben szeretet LÁNGOL!
Kocsányos tölgyként dacolunk,
tépett virágként kihajtunk!
Ha nem fogunk össze: nem vagyunk!
Végzetes vesztünkbe rohanunk!
Meztelenül csókolózhatunk,
Honoluluig nyargalhatunk!
Budapest, 2014. március 27-én
Az idővel szüntelen viaskodunk
Az idővel szüntelen viaskodunk.
Tudjuk, érezzük, hogy alul maradunk.
Por s hamu marad utánunk – fetrenghetünk!
Az urnánkba bele tesznek – bekerülünk?
A Dunába már el sem szórhatnak,
Otthon meg sem őrizhetnek!
Az idővel szüntelen viaskodunk.
A földi frontokon béke nem honol!
A krisztusi szeretet szívünkig hatol.
Arcunk halvány almalevél fonákja.
Életünk nyárfalevél pergése-forgása,
Ezüstösen fénylő, apró rezdülése,
A rossz szellemek elüldözése,
A jó szellemek megidézése.
Az idővel szüntelen viaskodunk.
Kulcsoljuk jól össze két kezünket,
s legalább egy őszinte, roppant nagy
sóhajtással tartsuk oda mindkét arcunkat
az éles szeleknek! Emeljük fel jól fejünket,
hogy érezzük ráncaink bársony-belesimulását
a kisimult természet tavaszi szépségébe!
Szétvetett lábakkal lezuhanhatunk
A selymesen felágaskodó fűbe!
A felhők százezreit nézegetve,
a gyorsan gomolygókat irigyelve,
a viaskodókat kicsit megsegítve,
de visszafordítani egyet sem lehet!
Egy hangyát badarság szeretni.
Egy embert lehet-e jó útra terelni?
Egy fűszálat lehet-e visszagörbíteni?
Egy mini-rózsát újra megnöveszteni?
Kiért, kikért, miért viaskodunk,
ha nem az idővel szüntelen?
Végül úgyis összeesünk!
Kimosva összemegyünk,
a világ pedig egyre tágul!
Az örök élet folyóvízéről
és fájáról hihettünk
volna eleget.
Budapest, 2012. május 14-én
Juhos-Kiss János 1959. január 12-én született a mezőségi Széken. 1964-ben szüleivel együtt Szamosújvárra költözött. 1978-ban érettségizett, majd tizenhat hónap katonaság után hét évig műasztalosként dolgozott a szamosújvári faipari kombinátban, míg orvosi műhiba következményeként le nem százalékolták. 1988 tavaszán orvosi kezelésre érkezett Magyarországra, azonnal felvételizett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola történelem szakára, melyet 1992-ben végzett el. Jelenleg történelemtanárként dolgozik, tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Megjelent két verseskötete, négy prózakötete és egy CD-kiadványa, melyen Galán Géza színművész előadásában hangzanak el művei.