Kiss László
A vers parancsa!
Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, s ez annak sikerül, akinek varázsereje van. A költő tehát táltos, vajákos, bűbájos – írja József Attila!
De hát mire való a költészet? Semmire! Mindenre!
Semmire, mert a költészet önmagáért való szépség!
Mindenre, mert a költészet a teljes egész!
Mit jelent, mit jelenthet manapság a költészet: van e létjogosultsága, miért mondanak verset, ha mondanak, sokan vagy kevesen. Játékos gyermek, értelmében, érzelmeiben éppen csak nyiladozó, vagy kibomlott erősszívű fiatal, középkorú felnőtt, melegszívű, unokáiknak múltat mesélő, öregnek aligha nevezhető szépkorú, miért tanul verset?
Hogy feltárja legbensőbb érzését, kitárja önmagát.
Ők a vers szeretői, hallgatói, akik meghallják a verset, az élet szavát, a gondolat, az érzelem rezdüléseit s tudják a költői üzenetet.
Felelőségük is óriási, ha a változtasd meg a világot gyönyörű etikus parancsra gondolunk, akkor joggal merülhet föl bennünk: vajon mit tettünk: tettünk-e eleget: tanítottunk-e erkölcsöt, szebb életet, szorgalmat, szeretetet: segítettünk-e a másikon: tettünk-e valamit, segítettünk-e megérteni a Himnusz fájdalmas sóhaját és keserves imáját egy szebb jövőért, mely messzebbre mutat, mint az a halvány remény mit Herder-jóslat tagadásaként kívánni merészelünk meg- és fennmaradásunkért.
Adtunk e eleget: megtanítottuk e a társadalmat a szép magyar beszédre: megtettünk-e mindent, a nyelvet, tudatot és nemzetet romboló nyegleség, pongyolaság és pontatlanság, a majdhogynem lehetetlennek tűnő mameluk- bólogatás és azonosulás ellen: lázadtunk-e a klipszerű, a gondolatot szégyenítő látásmód ellen: mondtuk-e bárkinek is, hogy vigyázzon a simulékony nyelvre, mert ha az nem hordoz erkölcsöt és tartást, pusztítóbb lehet mint, a legsötétebb gazság: segítettük-e kellő hatékonysággal a nem-beszélőket, adtunk e segítséget számukra, hogy megtanulják a kimondott szó bűvöletét, megváltoztató hatását, bíztattuk-e arra mindazokat, akik ebben hittek, hogy higgyenek továbbra is benne, mert amiben hisznek az az igazán fontos, s nemcsak önmaguknak, hanem sokunknak.
Mondtuk e gyerekeinknek Ti őrzitek a jövőt, nem azt, amelyik a közös jólétbe szeretne emelni egy nemzetet, hanem azt, amely olyan közösséget ad, amelyben megérted a másikat.
És tudod, hogy ez a tied, mert anyád emlőin szívtad magadba, vagy talán még korábban, mikor a rejtelmes nemlét előtti állapotban a gének által közvetített örökölt nyelvet, éneklést és szerelmet megtanultad melynek kimondásakor nem az eszedre, értelmedre hallgatsz, hanem szíved diktálta érzelmeidre, génjeidre: mondtad e fiadnak, hogy nyelvünkben és költészetünkben Balassi, Zrínyi, Petőfi, Ady hazaszeretetének fanatikus megszólalásai élnek tovább, mondtad e barátodnak, tanítványodnak, szerelmednek, hogy Csokonai, József Attila, Radnóti bűvös szavait ismételed, mikor kedvesed fülébe suttogod a boldogító, bódító szavakat, azokat a szavakat amelyek segítenek és gátolnak: hogy megértesd magadat, hogy elhitesd gondolataidat, hogy érvényt szerezz igazadnak, elfogadtasd azt, amiben hiszel, vagy hited szerint az az igaz amit kimondasz, még ha tudod azt is, hogy a kimondott szó kevés, csak a költő képes olyan tömörséggel, átadással, érzékenységgel, kegyetlen őszinteséggel megfogalmazni a világot, amire csak az évszázadok hite által igazgyönggyé nemesedett ima képes: a legszentebb versek egyike, szólhat bármilyen nyelven, hívhatja istenét égből, földből, fákból, vagy...
...vagy az ember önmagából.
Kiss László népművelő, versmondó, a Magyar Versmondók Egyesületének és a Latinovits Alapítványnak elnöke, a Magyar Színjátékos Szövetség alapító elnöke, a Versmondó című folyóirat főszerkesztője. Többek között Radnóti-, Bessenyei György- és Csokonai-díjas.