Kaiser László
Kosztolányi Dezső
Az írás szinte minden ágában alkotott. Ritkán moralizált; a papír fölé hajolt s dolgozott. Mámorosan. „Boldog vagyok, hogy írok és írhatok” – vallotta. Életművének terjedelme és hatása a Nyugat első nemzedékének a tagjai közül csupán Adyéval, Móriczéval, Babitséval mérhető.
1885. március 29-én született Szabadkán. Az egykor nemesi Kosztolányi és a polgári Brenner család sarja az itteni gimnázium tanulója lesz, ahol édesapja tanár, majd igazgató. A fiatal költő ekkor már írogat, az önképzőkör szorgalmas tagja, sőt tizenhat esztendős korában megjelenik első verse a Budapesti Naplóban. Szegeden érettségizik végül, mivel kizárják a szabadkai gimnáziumból. Az ok: nem fogadja el az egyik tanárának az ítéletét, aki dolgozatában a vélt magyartalanságot igazítja helyre.
A kitűnő eredménnyel letett érettségi után a tanári pályát választja. A pesti egyetemre iratkozik be, magyar-német szakra. Részegült lelkesedéssel fedezi föl a „zajnak, tudásnak” városát. Az egyetemen tagja a legendás Négyesy-szemináriumnak, itt ismerkedik meg Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Oláh Gáborral és másokkal. Szándékuk, hogy létrehozzák a modern magyar irodalmat. Kosztolányi jól tudja: az irodalmat lehetetlen csupán az irodalomból kiindulva megújítani. Ezért foglalkozik filozófiával, szociológiával, pszichológiával is, talán ezért végez két szemesztert a bécsi egyetemen. Rengeteget olvas, ekkor rakja le a sokat emlegetett műveltségének alapjait. Nagy hatással van rá Schopenhauer és Nietzsche, kedveli Ibsent, a költők közül Baudelaire, Rilke és Oscar Wilde áll hozzá legközelebb.
Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi Szegeden
Az egyetemet nem fejezi be, újságíró lesz és marad élete végéig. Pályája során szinte minden jelentős és kevésbé jelentős lapnak dolgozik. (Budapesti Napló, Nyugat, A Hét, Élet, Új Idők, Világ, Pesti Hírlap stb.) Újságírói működése alatt lírája és epikája között az átmeneti művek lenyűgöző mennyiségét alkotja úgy, hogy selejt nincs közöttük. Kosztolányi nyilván nem volt olyan biztos ítéletű, mint Ady, voltak tévedései (a legnagyobb éppen Ady esetében), de olcsóságot alig fedezhetünk fel nála. Pedig mindent írt: esszét, cikket, tanulmányt, riportot, útirajzot, önvallomást. Nem volt, ami nem érdekelte volna: a művészettől a magyar nyelv védelmén át az élet legapróbb rezdüléséig.
1907-ben jelenik meg a Négy fal között című verseskötete. Irodalmi utánérzések és modern elemek keverednek a költeményekben. Ady így ír a kötetről és Kosztolányiról: „Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat… Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy meg tudom-e magam értetni: ő irodalmi író.” Valóban, Kosztolányi akkor még szinte kizárólag irodalmi író volt, de a későbbiek folyamán, ahogy az élmény és a történelmi szorítás mélyítette, bővítette, gazdagította világát és művészetét: változott. A remekművek akkor születtek, amikor a szigorú esztéta képes megfogalmazni az „emberi dokumentumot”. Amikor – például – a saját testi-lelki szenvedéseiről ír. Mert van-e emberibb a szenvedő embernél?
Az „embert-érlelő életpróbák” hiánya – ahogy Kiss Ferenc, Kosztolányi szakavatott értője jegyzi meg találóan – adja, hogy a korai kötetekben (Boszorkányos esték, novellák 1908; Őszi koncert; Kártya, versek 1911; Beteg lelkek, novellák 1912; Mágia, versek 1912) minden értékük mellett sok a műviség, affektáltság. A korszak legjobb műve: A szegény kisgyermek panaszai (1910). A költő az eltűnt gyermekkort idézi vissza bámulatos verselési technikával, egységes stílusban, mely a parnasszisták, a szimbolizmus és impresszionizmus vívmányait hordozza. 1913-ban jelenik meg a Modern költők című műfordításkötet. Már ebből kiviláglik: Kosztolányi a Nyugat, egyben a magyar irodalom egyik legkitűnőbb fordítója. Amit sokan hibájául róttak föl, erény: átkölti, átfogalmazza a verset, képes – éppen a nyelvi hatások eszközeivel – elérni, hogy a vers magyarul szebben hangozzék, mint az eredeti.
Ebben az esztendőben Kosztolányi megnősül, feleségül veszi Halmos Ilona színésznőt, aki Görög Ilona néven novellákat ír. Úgy tetszik, az egyre ismertebb és híresebb író révbe ér, a bohém évek után a polgári kényelem ideje következik, a lelki békéé. Ám nemsokára kitör a háború. S Kosztolányi pillanatnyi megingás után a „világ katasztrófájáról” beszél. Persze szó sincs harcos, háborúellenes művészről. Hanem arról: Kosztolányi eddig játszott a szenvedés gondolatával, most látja a szenvedést, ő is szenved és fél. Ráadásul anyagi gondokkal küszködik; öccse és unokatestvére, a tragikus sorsú, morfinista író Csáth Géza (eredeti neve Brenner József) a frontra kerül. Bajait, feszültségeit csak oldja, de nem szünteti meg fia, Ádám születése 1915-ben. Mindezek ellenére a háború alatt több kötete jelenik meg (Bűbájosok, novellák 1916; Mák, versek 1916; Tinta, rajzok 1916; Káin, novellák 1918).
Az őszirózsás forradalmat Kosztolányi vállalja: tagja a Vörösmarty Akadémiának. A Tanácsköztársaságtól azonban elhatárolja magát. Talán a diktatúrát ítélte el, talán az alkotó szabadságot féltette. 1919 őszén egy kurzuslap, az Új Nemzedék munkatársa lesz, s itt a Pardon rovatot szerkeszti. „Ő nem volt kitartó lélek, sem erős” – jellemzi Kosztolányit barátja, Füst Milán. ez is szerepet játszhatott a furcsa és megalázó helyzet létrejöttében. S a tényen mit sem változtat, hogy Kosztolányit támadták ekkor jobbról is, balról is, s hogy – állítólag – a legnagyobb viharokat kavaró cikkeket nem ő írta, bár a neve ott szerepelt.
Rövid idő után megválik az Új Nemzedéktől, és prózaíróként, regényeinek egy részében végzi el az elkerülhetetlen számvetést. Regényírói munkásságának első állomása a Rossz orvos (1921). Egy házaspár tudat alatt okozója fiuk halálának. „Pszichológiai szellemesség, amelynek nincs aranyfedezete” – foglalja össze túlzó kritikával a lényeget Németh László. Néró, a véres költő (1922) központi problémája a torz hatalom és a művészet, illetve álművészet viszonya. A Pacsirta (1924) részint a vidéki kispolgári élet kritikája, részint egy freudi tétel kibontása: a szülőkből kiszakad az igazság: teher számukra a csúnya vénlányuk, Pacsirta. Az Aranysárkány (1925) témája: az értékes tanár vergődése silány emberek között. Az Édes Anna (1926) – miként Kosztolányi nemzedéktársai érezték – a jóvátétel regénye. A középosztály hibáit tárja föl az író, s a modern lélektan eszközeivel indokolja és ábrázolja a cselédlány szörnyű tettét. A húszas években a regények mellett Kosztolányinak két verseskötete jelenik meg. A bús férfi panaszai (1924) lírai helyzetjelentés a férfikor múltjáról és jelenéről. A Meztelenül című kötet (1928) nem témájában újszerű, hanem formájában: a játékos rímek mestere szabadverseket ír.
1929-ben A Toll nevű újság fölkéri Kosztolányit, mondjon véleményt Ady Endre költészetéről. S Kosztolányi Az írástudatlanok árulása című pamfletjében támadja Adyt, kritizálja verseit. Nagyot tévedett. A tévedés oka kettős. Egyrészt alkat viaskodott alkattal. Másrészt Kosztolányi a valóban eltúlzott Ady-kultuszt joggal pellengérezte ki ugyan, de ettől Ady költészetének értéke nem csökkenhet.
A harmincas években publikálja Kosztolányi legjobb, végsőkig csiszolt novelláit (Kulcs; Kínai kancsó; Tengerszem stb.). 1933-ban jelenik meg az Esti Kornél, az emberi és magatartásbeli ambivalencia remeke.
1930-ban a Magyar PEN Club elnökévé választják. A tisztséget 1932-ig tölti be: más ízlésű írók (Herczeg Ferenc, Császár Elemér) nyomására kénytelen lemondani.
Utolsó verseskönyve, a Számadás (1935) a szenvedés és a búcsú kötete. A számadásé. Kosztolányi költészetének és a magyar irodalomnak páratlan gyöngyszemei találhatók a könyvben (Száz sor a testi szenvedésről; Könyörgés az itt maradókhoz; Halotti beszéd; Hajnali részegség). A költő ekkor már súlyos beteg. Talán sejti, talán tudja azt, ami az orvosok számára bizonyosság: szájában a daganat rosszindulatú.
A sorstól és a fogyó élettől még egy utolsó, nagy ajándékot kap: a szerelmet. 1935 júniusában ismerkedik meg Radákovich Máriával. Hogy a kapcsolat nem futó kaland volt, a Szeptemberi áhitat bizonyítja, irodalmunk egyik legszebb szerelmes verse. De az elkerülhetetlent a szerelem sem tudja megakadályozni. Műtétek, besugárzások váltják egymást az utolsó időszakban. Még megéri utolsó kötetének, a Tengerszem című novellásgyűjteménynek a megjelenését. Utolsó hónapjait a János Kórházban tölti. Megnémul. Rövidebb, jóval rövidebb, de legalább annyira fájdalmas Kosztolányi beszélgetőfüzete, mint Babitsé. „Apám, segíts meghalni” – írja. De néha humora, iróniája átüt a komor valóságon. „Gézcsókom” – jegyzi meg.
1936. november 3-án hal meg. A nekrológok, majd a Nyugat emlékszámában megjelent írások sejtetik, ami ma már egyértelmű: Kosztolányi minden tévedése ellenére morális lény volt. És morális lény volt akkor is, ha ő magát az esztéta emberének tartotta. Mindig erkölcsi tett, de bizonyos korokban különösen az: a szépség igézetében élni. S ezzel tiltakozni minden manipuláció ellen. Kosztolányi seregnyi fiatal írót, költőt segített, támogatott. Talán legmelegebben József Attilát. Nem véletlenül, ahogy az sem véletlen, amit József Attila írt Kosztolányi halála után: „Testvérünk voltál és lettél apánk.”
