Itt maradni A Szegedi Írók Társaságának antológiája
A napokban jelenik meg a Szegedi Írók Társasága (Hungarovox Kiadóval közösen kiadott) Itt maradni című antológiája. A kötet szerzői mind a Szegedi Írók Társaságának tagjai, ám a Társaság nem minden tagja szerepel az antológiában, amelynek anyagát a szerkesztésre felkért Farkas Gábor irodalomtörténész válogatta össze a tagoknak az elmúlt néhány évben, irodalmi folyóiratokban már publikált alkotásainak javából.
Az antológia szerzői: Arany-Tóth Katalin, Árpás Károly, Bátyi Zoltán, Bene Zoltán, Csontos Márta, Diószegi Szabó Pál, Fehér József, Hajdú Róbert, Horváth Dezső, Horváth István, Janáky Marianna, Jámborné Balog Tünde, Kaiser László, Kecsmár Szilvia, Marton Árpád, Pintér Lajos, Simai Mihály, Tarnai László, Veszelka Attila
Itt maradni – Előszó
Mitől lehet funkcionális és esztétikai értéke egy mai regionális kortárs antológiának? Nos, a két elv – funkcionalitás és esztétikum – sosem volt még ennyire távol egymástól az irodalomban, tágabb értelemben a művészetekben, mint most. A vers, a kispróza, az esszé néhány évtizede még olyan szerepet töltött be a mindennapokban, ami az alkotás esztétikai értékén túl funkcionalitással is bírt, vagyis a befogadói szempontok nem merültek ki csupán a – természetesen nagyon fontos, de önmagában elégtelen – katarzis valamiféle átélésében. Szerző és olvasó összekacsinthatott a műben: igen, ez így van, ezzel az író valamire rávilágított, ami szükséges, de a rendszer nem akarja megvilágítani. Ilyen súlyú és érvényű volt akkoriban az Ötágú síp, a határon túli magyar irodalom antológiája, vagy a Kilencek fellépése.
Ma nem tudjuk egyformán látni 1919-et, Trianont, Horthy szerepét, 1956-ot, vagy Kádárt. Nem tudjuk, és nem is kell. De kellenek a konszenzusok, a közös nevezők, a megegyezések, a történelmi/társadalmi valóság nemzeti minimumának megállapítása. Mert: az értelmiség, szűkebben a magyar irodalmi szakma csoportjainak nézete, látásmódja eltérhet például Horthy személyét, vagy 1956-ot illetően, de egy biztos – tanárként, íróként tapasztalatból tudom –, a mai magyar diákság nagy részének semmilyen látásmódja sincs e dolgokat – hozzá teszem: az esztétikai értékítéletet – illetően. Ezen még túlléphetünk, de ami még szomorúbb, hogy a szüleiknek sem. Éppen ezért valljuk be: amíg az irodalom, a szakma sajog az ellenpontoktól, a társadalom hatalmas sebességgel tart a nihilizmusba.
Nos, ha valamiért, azért érdemes antológiában összegyűjteni kortárs – egy régióhoz, egy város vonzásához köthető – szerzők alkotásait, hogy adott időintervallumban látleletet adjanak minderről. Látleletet arról, mennyire devalválódott a család, mint közösség szerepe napjainkban (Kaiser László: A konfliktuskezeléstől az elvált apákig), arról, hogy hol „tart” a ma ifjúságának tetemes része, hogy „Zene-vihar. Lobogó lángok. / Megbabonázott legények, lányok / tört akarattal, szédülve járják...” (Simai Mihály: Bálványok bálja), hogy a szerző összekacsintva olvasójával keserűen állapítsa meg: „mit látsz nem a való csak / egy képernyőn túli világ” (Horváth István: szűrt-reál).
Az antológia Szegedhez köthető/kötődő költők és írók 2013 és 2015 között írt, és többnyire országos illetőségű irodalmi folyóiratokban publikált írásait tartalmazza. A szerzők egyike sem kezdő, ezért a szerkesztés alapvetése nem az alkotói tehetség, a birtokban lévő művészi technika meglétének szűrője volt, hanem egyértelműen az esztétikai értéken túli társadalmi funkcionalitás, vagyis a mű üzenetének szükségszerű volta a ma emberének. Hiszen lehet arról vitatkoznia az irodalmi szakma jeles képviselőinek, hogy mennyire szerepe a modern irodalomnak a játék, és mennyire a tükör, a példázatosság, egy biztos, egyik szerep sem létezhet a másik kettő nélkül egy olyan alkotásban, amely – nem csak irodalmár, írótárs és recenzens – olvasót akar magának.
Farkas Gábor, a kötet szerkesztője