Fabulya Andrea
Székelyföld a Tisza mentén
Impressziók egy látogatásról
Eljöttek hát hozzánk, a mi otthonos, alföldes- síkságos, nagy egű, széles vidékünkre Erdélyország szépséges hegyeiből, erdeiből a költők, hogy meséljenek! Meséljenek, beszélgessünk, nevessünk sokat, jó bort igyunk, figyelmezőn hallgassunk, tanuljunk, olvassunk, együtt legyünk hű magyar és igaz európai módjára, ahogy ezt mi már Janus Pannonius óta tudjuk: dicsőség a költőnek, dicsőség Pannóniának! Ahogy jó Balassinkkal együtt kortyoljuk zamatát! Ahogy Zrínyi Miklós megélte, amikor hadat vezetett, ahogy Mikes Kelemen is megüzente édes nénjének, ahogy Csokonai féltette az ananászt a dudvától! Ahogy Berzsenyi kívánt sokaság helyett nemzetet, ahogy Kölcsey és Vörösmarty félve vizionálta, ahogy Petőfi megharcolta, ahogy Arany meggyászolta! Ahogy Ady ostorozta ugaros táját, ahogy Babits és Kosztolányi őrizte rengeteges szépségű nyelvét, ahogy József Attila fehérnek nevezte, de európainak akarta tudni polgárait, ahogy Radnóti féltette holtában is, kabátzsebében is szavát! Ahogy Nagy László csodafiú-szarvasa körbehordozta ékes agancsain fényét, ahogy Pilinszky kérte neki a kegyelmet! És folytathatnánk még borzongással rátekintve mindarra a gyönyörűséges tájra, amit egyszerű szavakkal magyar költészetnek, még egyszerűbben magyar szónak hívunk és tudunk.
|
|
|
Itt voltak hát a legények, vitéz mód helytálltak, vagy pontosabb talán,ha azt írom: könnyűbúvárok módján megmerültek (most nem Kosztolányi szomorú, sarat merítő búvárjára gondolok, Esti Kornélra már inkább!), tejben-vajban-szeretetben. Hoztak magukkal ugyanezt, no meg sok dedikált saját könyvet, és alig várjuk, mikor jönnek már újra?! De mi a varázsuk, miért nem elég a vers, ha az is önmagáért beszél, sőt: a vers beszél igazán önmagáért… Eseményeket írjak? Abban mérhető a cselekedet, igen! Nem tudom pontosan visszaadni úgysem, ami az események mögött zajlott, mert a lényeg, persze, kifejezhetetlen… De élhető. Emlékezéssel. Felidézéssel. Tegyem hát!
Szentesen kezdődött a találkozó, 2014. szeptember 17-én. Két állomása volt ott vígságos utunknak, melyhez leginkább az ekhós szekér illett volna közlekedési eszközként: a Horváth Mihály Gimnázium koradélután és a Városi Könyvtár az esti órákban. (Pontos adatközléstől szándékosan tartózkodom, mert már elmúlt az esemény, és már nem annak van jelentősége, hogy 13 óra 30 perckor és 18 órakor kezdődött – bár ez így igaz –, hanem annak, hogy megtörténhetett és valóban megtörtént…)
Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld című folyóirat főszerkesztője és Fekete Vince költő, a folyóirat főszerkesztő-helyettese voltak a gimnázium vendégei. A szekszárdi születésű szegedi költő nevét viselő Baka István Irodalmi Kör tagjai mutatták be a költeményeket: Antal Anikó, Fabulya Andrea és Paulovics Tamás. Itt kéretik megállni egy pillanatra! Hadd írjam le a nevét még egyszer Paulovics Tamásnak, aki a kétnapos rendezvénysorozat szíve-lelke, kezdeményezője és fő organizátora: megálmodta és – anyagi áldozatokat sem sajnálva – meg is valósította ezt a különleges kultúrcsemegét jelentő programot.
A Horváth Mihály Gimnáziumban Paulovics Tamás előadásában meghallgathattuk Farkas Árpád versét Kányádi Sándornak: a hagyományteremtés jegyében, hiszen már több alkalommal elhangozhatott ez a mű a Székelyföld alkotói gárdája előtt Szentesen. Nem először, és nem utoljára vendégek ők itt, ezt hangsúlyozta is Paulovics Tamás: sőt, lassan már nem is vendégek, mert hazajönnek! Majd két verscsokor hangzott el, hogy aztán két beszélgetésben is lehessen részünk. Fekete Vince mágikus erejű versei közül bemutathattuk versmondó társaimmal a következőket: Füvekben, fákban… (Fabulya Andrea); Ki az, mi az (Antal Anikó); A szülőhely kartotékai. Egy nyelv (Paulovics Tamás); Látni, érezni… (Fabulya Andrea); Fohász (Antal Anikó); Nem engedni el a fohászt (Fabulya Andrea); Fennsík (Antal Anikó).
Lövétei Lázár László költeményei közül is nagy kedvvel csemegéztünk, mert utánozhatatlan zamata volt a szónak. Az eclogák közül Paulovics Tamás a kilencedikkel kezdte a bemutatást, majd Antal Anikó a negyedikkel folytatta, végül a párbeszédes Első eclogát Fabulya Andrea és Paulovics Tamás együtt olvasták fel, a közönség nagy örömére. A Requiescat című művet Antal Anikó, majd a Tíz parancsolatot Fabulya Andrea szólaltatta meg. A hallgatóság Szentesen igen nagy számban volt jelen a gimnáziumban és a könyvtárban is: öröm volt látni, mennyi irodalombarát él ebben a kis városban, amely ezáltal mégsem olyan kicsi, sőt…
A kérdező-moderátori szerepet a gimnáziumban Fabulya Andrea (ennek a cikknek az írója, maga is magyartanár Szegeden), a Baka-kör versmondója vállalta. A kérdések az alkotásra, annak technikai részleteire, életrajzi ihletettségre, költőelődökre vonatkoztak elsősorban. Érdekes élmény volt beszélgetnem mindkét alkotóval: Fekete Vincével magázódunk, ez különös ízt adott a diskurzusnak, mivel ő nagy mesélő, lendületes és szuggesztív társalkodó, minden mondatát jó hallgatni. Lövétei Lázár László melankóliájában pedig mindig ott bujkál a humor: akár intellektuális, akár vaskos legyen is az. Szerénynek, de határozottnak éreztem őt a beszélgetésben, épp ezáltal igen hitelesnek is. Finoman, rendkívül érzékenyen reagáltak mindketten –sokszor naivnak tűnő vagy felvállaltan is naiv – kérdéseimre. Érdekelt, hogyan alkotnak. Fekete először mindent kézzel ír, aztán viszi gépbe. Mivel imád sétálni, akkor születnek meg a versek magvai: séta közben, „lábbal” ír. Lövétei pedig „fejben” ír, olyannyira, hogy először ott kristályosodik a szöveg, és aztán kerül gépbe.
Érdekes volt a kedvelt műfajaikról is faggatni a poézis mestereit: Fekete Vince vallomásos nagyversei életrajzi ihletettségén őszintén eltűnődött, „hogy is van ez most, várjunk csak…” A gyerekversek írásában, a csodálatos Piros autó lábnyomai a hóban című kötet lírai hangú és / vagy humoros naplóverseiben pedig ott van a költő két gyermeke is, persze…
Lövéteit az eclogaírás természetéről faggattam. A hagyományhoz való viszonyáról. Jó volt hallgatni, ahogy a klasszikusokról gondolkodik: lehet velük vitázni, egyetérteni, feldolgozni és használni műveiket, meghaladni és követni őket – de a legjobb mindeközben összemosolyogni velük.
A könyvtárban részben másképp zajlott a műsor: Markó Béla költőtárs is csatlakozott a beszélgetéshez. Itt a kíváncsi kérdező szerepét Bene Zoltán vállalta fel. Ez számomra azért jelentett személyesen is nagy élményt, mert Szeged város kiváló íróját hallgathattam kérdezni: ő mit emel ki, neki mi a fontos. És (a gondviselés sosem alszik, tehát:) egészen más volt az, mint nekem. Az iskolai két verscsokor megismétlése után Markó Béla versei is elhangzottak. Antal Anikó olvasta fel az Itthoni éjszaka, az Aggteleki példázat a szerelemről és a Lábjegyzet a Faust-hoz című alkotásokat, Paulovics Tamás a Leitmotiv és az Erdélyi utazások címűeket, Fabulya Andrea pedig két humoros-ironikus művet választott: az Ég és az Óperencia címűeket.
Bene Zoltán a beszélgetések során a szentesi Városi Könyvtárban és a szegedi Millenniumi Kávéházban is feltette a kérdést: mi a vers? A három költő három különböző, gyönyörű választ adott rá, majd lakonikus nyugalommal hozzátették, békésen összebólintva, körülbelül így: „Aztán meg mindegy is, mi mit mondunk, mert Kányádi Sándor már úgyis megmondta a kisiskolás gyereket idézve: A vers az, amit mondani kell!”
Bene Zoltán nagy hangsúlyt helyezett a beszélgetésben arra, hogy a közéletiségről is faggassa a poézis mestereit. Nemcsak a közismerten komoly politikai szerepvállalásáról is híres Markó Bélát (több évtizedig dolgozott politikusként, miniszterelnök-helyettesként is tevékenykedett a román kormányban, és jelenleg is fontos számára a polisz ügyeinek gondozása), hanem mindhárom költő véleményét meghallgathattuk. Szinte teljes volt az egyetértés abban, hogy akinek módja van artikulálni a véleményét a köz ügyeiben (és a költő, író ember hivatása okán is képesnek nyilváníttatott erre), annak ez csaknem kötelessége is, hiszen: ki fogalmazhat kulturált módon társadalomkritikát, ki vetethet észre szociális és politikai fiaskókat, ha nem épp az alkotó egyéniség? Babitsosan megegyeztek tehát a költők: „Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben.”
Bene Zotán számára – írói minőségében is – rendkívül fontos kérdés volt a nyelv állapota, rá is kérdezett mindhárom alkotótól, mit gondol erről. A nyelvromlást épp az alkotói nyelvhasználat igényessége is akadályozza, ez feladat is egyben, de a költők nem értékelték vészesnek az erodálódást. Ugyanakkor Markó Béla hangsúlyozta, hogy az igényes székely nyelvhasználat nem sztereotípia, hanem a valóság, és ennek megőrzésére tudatosan kell erőt, időt fordítani.
Minden helyszínen olvasgathatták is az érdeklődők a Székelyföld kulturális folyóiratot, betekintést nyerhettek némileg a műhelymunkába is. Bene Zoltán kérdésére, hogy miképp is kerülhet valaki a folyóiratba, korrekt volt a válasz: írni kell, sokat. Hogy látszódjon, körvonalazódjon a tehetség. Adassék, ami elkerülhetetlen, múljon, ami nem az. A Székelyföld rovatain tekintetünkkel átszánkázva, vagy cikkeibe, verseibe mélyedve, illusztrációit szemlélve is azonnal feltűnhet: igényes és sokrétű lapot tartunk kezünkben, amely hiteles kultúraképviseletet valósít meg.
A Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban Szegeden érdekes, kötetlenebb beszélgetés alakult ki, a felszabadultság és a mesélőkedv itt volt talán a legnagyobb – a diákok igaz örömére. Mivel magam is ebben az iskolában tanítok, ezért a rendezvény után néhány nappal kezdtek összegyűlni a tanulók visszajelzései a rendhagyó magyaróráról, melyen két osztálynyi diák vett részt, tehát tele volt a gimnáziumi könyvtár olvasóterme. Örömmel hallgattam a fiatalokat, akiket elragadott már a Bakák versmondása is, majd a költők (ketten voltak jelen: Lövétei Lázár László és Fekete Vince) megszólalásai még inkább. A Radnóti gimnáziumban némileg más verseket mondtunk: itt hangzott el Lövétei Egy mondat című költeménye, Fekete gyermekversei közül néhány és az Átok című nagyverse is, kifejezetten az ő – igen megtisztelő – kérésére.
A mindvégig tevékenyen jelenlévő Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke némi műhelymunka során segített az épp megszülető interpretációk csiszolásában, ilyen szempontból is igazán termékennyé téve a közös beszélgetéseket, borozgatásokat.
Külön szépségét adta a szentesi és a szegedi találkozásoknak néhány fontos emberi momentum, amelyek persze mindig önmagukon túlmutatva váltak irodalmi vagy épp zenei eseménnyé: nem azért, mert azok akartak lenni, hanem mert a pillanat tette-avatta őket azzá… Szentesen, a könyvtárban Mihály Béla és Nánási Orsolya fúvós hangszereken játszva örvendeztették meg a közönséget. Szegeden a Radnóti gimnáziumba és a Millenniumi Kávéházba is eljött Baka Tünde, Baka István költő özvegye. Az esti programon ott volt Veszelka Attila és Simai Mihály: Szeged város nagyra becsült, kiváló költői. És eljött közénk a székelyföldiek üdvözlésére mindannyiunk Mestere, Tanára, a most nyolcvan esztendős Ilia Mihály is, a Jóisten éltesse egészségben! Megjelenését a költők verssel, saját költeményeik elmondásával ünnepelték, a közönség pedig olykor könnyezve hallgatta.
Mindhárom költő igen jó felolvasó is, ezt bizonyítja, hogy saját költeményeiket meg is szólaltatták: Lövétei szabadon, könyv nélkül verselt, tehát úgy, ahogy ír, „fejből”, emellett igen szuggesztív versmondónak bizonyult. Fekete Vince sziporkázó mesélő, de saját verseinek visszafogott interpretátora, ez is izgalmas tapasztalat volt számunkra. Markó Béla két szöveget adott elő, szintén mesteri módon: a Csatolmányt és a Memorandum a 80 éves Ilia Mihálynak című költeményeket.
Milyen is volt ez a két nap, milyen is volt ott lenni, tenni-venni? Nem vagyok költő, nincs rá szavam. Pontosabban: fölöslegesen sok szavam van rá, ami végül a semmibe veszne.
Álljon itt néhány sor a leghivatottabbaktól:
Fekete Vince: Látni, érezni
Látni kell mindent. Megérinteni, érezni.
Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát,
a követ, a mesét ringató lombokat.
Zöldbársony mohapárnák, árokszerű
mélyedésekben puha levélsüppetegek,
ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet.
Lövétei Lázár László: Hunyt mesterem
(esszérészlet Arany Jánosról)
(…)
Fölhánytorgatták továbbá, hogy Arany, költő létére, gabonakereskedéssel is foglalkozott. Na és? (Balassi sem jókedvében járta „jó hamar lovakért” „Erdély földét...”) Nem bocsátották meg neki, hogy 200 holdföldbirtok ura is volt. Hogy versben kesergett az akadémiai lakás ügyében. Ésígytovább. Csupa ilyen fontos kérdés volt/van napirenden az irodalmi köztudatban.
De vajon tényleg annyira fontosak-e ezek a dolgok? Számomra igen. Például azóta, hogy megtudtam: a Goethe után szabadon című bájos kétsorosa („Pénzt, időt hogy vertem el, / Arra e kis könyv felel...”) annak apropóján született, hogy összekötötte „könyvbe” a 2-3 forintos cecheket egy-egy családi ebédről, én is megértőbben nézek a korábban annyira utált számláimra. Hiszen csak játszani kell egy kicsit! Még a végén kiderül, hogy nemcsak „félénk, ideges lélek”-ből állt ez az ember! Arany Juliska közölte levélben nagykőrösi barátnőjével, Pepikével, hogy édesapja a Margitszigeten ráírta nevét egy darab kőre. (…)
Markó Béla: Egy lehetséges ars poetica
Mocskosnak mocskos, tisztának meg tiszta,
mert kényre-kedvre kiforgatható,
nem lelhetsz benne gyógyszert kínjaidra,
isten vagy ördög eszköze a szó,
egyként szolgálja életed, halálod,
nem hagy el téged, sem hóhérodat,
segít, hogy elmondd legsajátabb álmod,
segít, hogy téged káromoljanak,
méz csurranása, varjak károgása,
anyád emlője, gyilkosod keze,
akármit elművelhetnek vele,
jó a szülésre, jó az elmúlásra,
pusztít, ha kell, és feltámaszt, ha kell...
Igaz lesz ő is, míg igaz leszel!
Ez mind meg is történt velünk, Szentesen és Szegeden. Éreztünk, ahogy Fekete Vince sugallja, mestereinkkel kacsintottunk össze, ahogy Lövétei Lázár László gondolja, és végül Markó Béla szavával élve: igazak voltunk, így együtt. Én így hiszem.
Szeged, 2014. október 2-3.
Fabulya Andrea tanár, versmondó.
Korábbi írásai a Szegedilapon: Sziasztok, boldog vagyok!; Nagyapáti Kukac Péter albumát lapozom; Széljegyzet Simai Mihály irodalmi estjéhez; Jó itt-hon!; Előbeszéd Árpás Károly versköteteihez