Fabulya Andrea
Előbeszéd Árpás Károly versköteteihez
Tanárként már sokszor összehozott minket az élet.
Az első katedrán kívüli találkozásunk azonban rendhagyó, mert csak én találkoztam vele, ő velem akkor még nem. Egy fotón, Zentai Tóth Béla képén áll a kerekes kútnak dőlve, Szenttamáson, a Gion-emlékház avatásán. És mélyen tűnődik. A kút és az ember – magamban ezt a címet adtam a képnek, és csak később tudtam meg, egy kiállítás alkalmával, hogy a kép címe: A tudás kútja, Árpás Tanár Úr. Személyes találkozásaink és közös munkáink, beszélgetéseink aztán formálták bennem ezt a portrét, mint a kútmélyi csöndben zsémbelő kavicsot, mely minden kannamerítésre megrezdül, csiszolódik egy láthatatlan, leheletvékony vonalkányit. Legutóbb két verskötetről beszélgettünk a Somogyi Könyvtárban – A beszélgetés teljes terjedelmében megtekinthető a youtube-on.
Mindkét könyv 2013 novemberében jelent meg, a Hungarovox Kiadó gondozásában: egy haiku-sorozat és egy gyűjteményes verskötet. Borzongoló címmel az előbbi, Harang és kereszt címmel az utóbbi.
Amikor megkérdeztem a költőt a borzongolás jelentéséről, azt felelte: a sándorfalvi citerás jusson eszünkbe, aki hallja a saját muzsikáját, aztán a bőrén még érzi is a citera rezgését, bár a hang már elszállt. Hasonlatos ez a kép ahhoz, amelyet a haiku-műfaj nagy művelője és elméletírója, Basó vetett papírra: „a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang… Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban”. Ezek a haikuk is rezgést kiváltani születtek, azért, hogy olvasójuk lelkében tovább borzongjon a szó jelentése, üzenete.
A haiku szigorú tömörséget követel, magába zárja a gondolatsűrítményt, melyet az olvasónak kell árnyalnia, kibontania, gyakran írásjelekkel is ellátnia aszerint, hogy mit old ki magának az eszenciából. A forma fegyelme a tartalom szabadságát adja, de soha nem a tartalom sekélyességét. A kötet elején olvasható Előbeszéd a szerző köteteinek szinte megszokott, már elvárt része: az olvasónak címzett, tömör, ám alapos műfajelméleti és történeti bevezető. A borzongoló egyik vezérmotívumának a démoszthenészi kavicsot tekinthetjük, mint az érlelődés és önfejlesztés, csiszolgatás legékesebb példáját. Másik – ezzel szorosan összefüggő – fő szervezőelvének talán a személyes időt, szubjektív időbe ágyazottságot gondolnám: ahogy kopik Démoszthenész kavicsa, úgy válik Démoszthenész beszéde egyre tisztábbá (Meditációk című ciklus).
És a világban munkálkodó objektív idő is nyomot hagy: nemcsak személyes síkon, hanem a természeti térben is (Évszakok című ciklus). Izgalmas olvasmány számomra ez a haiku-kötet, nemcsak a tömörség okán. Izgalmasak az útjai, ahogy eljut, és ezzel eljuttat egy-egy téma megragadásához. A költő felvállaltan kutat, kísérletez, bizonytalankodik, egy tárgyhoz többször vissza-visszatér, más szemszöget keres, változtat a hangsúlyokon. Tudatosan elhatárolódik a bizonyosságoktól, mindig kérdez vagy körüljár egy állítást.
A szerző szívesen beenged – sőt, invitál is – alkotói műhelyébe: megmutatja az útkeresés ágbogas vonalait. Ilyen például a Birkózás a témával című költemény, amely a michelangelói alkotói tétel irodalmi megfeleltetése: elképzelni a szobrot a durván vágott márványtömbben, majd lefaragni a fölösleget, kiszabadítva azt, ami mindig is ott rejlett. Így születhet a haiku is: kiválik a nyelvből, mint tömör márványszobor.
A másik kötet, a Harang és kereszt olyan, mint egy lírai önéletrajz: tizenöt éves kori zsenge az első vers, végül sok izgalmas, kísérletező és hagyomány- ill. formatisztelő költemény után a kötet zárlatában jelenkori, testamentumos versek jönnek.
A Harang és kereszt más utat jár és járat be az olvasóval, mint a haiku-könyv. Egyfelől szellemi kalandozás a versforma világában, másfelől lírai önvallomás. Ami ennek a kettősségnek egy harmadik távlatot nyit: az illusztrációk képi világa. Brzózka Marek és Szántó Cecília grafikái önmagukban is megálló művészi alkotások, elevenségük elragadja a szemlélőt. A versek tükrében a képek dinamikája az olvasónak ténylegesen a befogadóvá válás lehetőségét nyújtja: a vonal a versív része lesz. Olykor pedig – komplementerként — mintha a vers válna a kép mozaikjává.
Árpás Károly költőként is épp oly alázatos a forma iránt, mint tanárként. Az illusztrációk a forma egyik vonulatát képezik. A másik vonulat a versforma, a metrum íve. Több izgalmas szöveg tűnhet így fel az olvasónak. Az epigramma szemléltetése című költemény disztichonjai a Mikulás-várás hagyományának gyökereit mutatják be szép, veretes formában. A Berzsenyi-Horatius szapphói strófáján elzengő Szószedet egy panegiriszhez vagy a második lányának születésekor írott villoni ballada is a forma iránti elkötelezettség ékes példája.
A bibliai hagyomány motívumkincse átszövi a kötetet. Ott a Mária-hármasoltár emblematikus helyszíneivel (Betlehem, Golgota, Názáret). A létbizonytalanságában életéért és hitéért reszkető „háromkirályok egyike”, akinek alakjában persze fölsejlik a 21. század formálta esendő, egzisztenciálisan és ontologikusan is súlyosan veszélyeztetett emberi lényeg. Ott a vámos és a farizeus: a Lukácsnál található példázatnak itt csak a bűnbánóan alázatos szereplője szólal meg, zaklatott konfesszió formájú monológban. De ott van Tamás is, a hitetlen, hinni akaró:
„hittelen hiteltelen a szavam
hiába tehát birkózni velük
a hihetetlen megragadása
nem lehetséges a hitetlennek”
(C.R.E.D.O., részlet)
És ott van Jónás, a bibliai-babitsi próféta, aki istenét és Ninivéjét keresi: sem hitét tehát, sem életfeladatát nem leli immár, keres, kétségbeesetten kiált az embert eltipró történelemkerék alá temetve:
„Micsoda Jónás vagyok én
Kinek a Jónása
Hol az én Ninivém”
(Párbeszéd veletek, részlet)
A kötet Előbeszéde – csakúgy, mint az előbb – segít a megértésben: ezek a versek a hívás (harang), a jelkép és példa (kereszt) ihletésében születtek. Találkozások, újra-felismerések lehetőségeit rejtik magukban.
Olvasd szeretettel, nyíltszívű Olvasó!
Fabulya Andrea a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium tanára, versmondó.