Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fabulya Andrea
„Sziasztok! Boldog vagyok.”
Fekete Vince: Piros autó lábnyomai a hóban (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008) című verseskötetéről
 

piros.jpg

Kedves naplóm, szerinted hol és mikor kezdődik egy kirándulás? Még otthon, a pakoláskor, vagy csak akkor, amikor odaértem, kipakolok hátizsákot, bőröndöt, és  kedves naplóm, megállapíthatom – természetesen szomszéd bácsi módjára (104. oldal) –, hogy milyen is ott az idő? Hol kezdődik, kedves naplóm, az utazás önmagamba, kisgyerekbe, aprólétbe? Ha Fekete Vince verskönyvét olvasom, hol az a titok, amitől elhiszem: átváltozunk, gyermek vagyunk mi mind, egy gyermek, az a kislány, aki mesél… Hol a határ? Amikor még itt? Vagy amikor már ott? Hol a fordulat a még-ből a már-ba és vissza? Ablakot nyitó, ajtót táró szél: huzat a határon, kedves naplóm! Megforgat engem, gyanútlan, mit sem sejtő olvasót, és sutty! Átlendít felnőttből gyerekbe. Kirándultat. Drasztikus húzás ez. Lélekcunami. Hatalmas hullám: megérkezünk, szemünkbe néz a gyermek, és mi magunk is ott vagyunk, vele vagy benne, de általa. Kíméletlen határátlépés. Átzuhanás inkább.
Kedves naplóm, tudod, itt van mindjárt a négyéves kisfiam, aki megbabonázva lesi a képeket a könyvben. Az illusztrációk megrajzolják neki a maguk önfeledt gyermekvilágát, a versfolyam szépen ívelt medre körül ott hömpölyög ez a felhőkből előhabzó képmese is. Egy kiragadott példa: amikor a Mert tényleg… című verset olvasom (14. oldal), az ebben rejlő íz, zamat, az élet fanyar humora teljességében megjelenik számomra, meglep és megnevettet, lenyűgöz – maradjunk az írásom elején felkínálkozó kirándulási képnél, ha megengeded, kedves naplóm, tehát: mint kiránduláskor az avatatlan fülűekben hirtelen komoly riadalmat keltő, légen átzakatoló cserebogár. A könyv alcíme (Versek felnőtteknek és gyerekeknek) sejteti, hogy nemcsak nekem van itt kódolt üzenet, hanem a gyermekemnek is, ezért megmutatom neki, amit én látok. Ő úgy értelmezi a verset, hogy lám, a fiatal bácsinak sem kell aludnia, mégis tud fontos dolgokról dönteni. Tehát nyugodtan szabotálhatjuk legalább a délutáni alvást. A következő pillanatban azonban már máson kalandozik a gyermeki tekintet: Mezey Ildikó rajzán, az álomszerűen előgomolygó felhőcskék közötti két emberalakon. A lap égi sarkán az elszánt, tiszta tekintetű, pirospozsgás arcú fiatalembernek nyakkendő-libbenése is a reményteli optimizmus földtől való elrugaszkodásra képes erejét jelzi. A lap földi csücskében pedig első megdöbbenésében égnek emelkedő kalapban és égnek álló hajjal az idősebb ember, akinek a vállán egyetlen kék vonallal megírt, sárga tollú madár kucorog. A szövegvilág önmagábani teljességét, valószerű humorát a gravitációt is elhagyó, könnyed rajzvilág szinte gyengéd érzékenységgel árnyalja, sőt (mint pecsét az útlevélen, ha már kirándulunk, kedves naplóm): hitelesíti.
Mesét olvasunk, kedves naplóm, versmesét, naplómesét, valóságmesét, embermesét, melyet egy kislány álmodik. Azt az időt is megálmodja, amikor ő még nem élt (Mielőtt még megszülettem…, című egység). Itt feltárul a szülők szerelme, a korántsem felhőtlen előzmények sora azonban már gyermeki szemmel ábrázolódik, nem kell félnünk a fájdalomtól, kedves naplóm: pont annyira fáj, hogy egy gyermek el tudja viselni – tehát nagyon. De életszerűségében és hitelességében mégis meghatóan emberséges a bizalom, ahogy a két embersors múltját is vállaló közös jövőt formáz: setesuta, esendő, bizonytalan emberi döntésekben világít a szeretet ereje. A gyermek jelenében életre keltett, lejegyzett felnőtt múltból csak a lényeg, a legfontosabb marad meg: a családtörténet előttről kibontakozó előző kapcsolatok, tényleges és plátói ragaszkodások, elválások, majd a nagyszülők beavatása, a lánykérés eseményei és az esküvő.
A Megszületek című egység a világra jövetel eseményeinek rögzítése, a „megszülető ház”-ba érkezéstől, a szülésen, születésen, a kisdedkor csodálatos tanulási folyamatain keresztül (amelyekben mindenki tanul, fölnőtt és újszülött egyaránt: egymást) sorjáznak itt a versek. A gyermeki szem a fölnőtt világot sosem teljes tárgyilagossággal látja, láttatja, bár a tényszerűség mindig kiemelten fontos. Mégis a lényegkiemelés eszközével (ami meghatározó egy gyereknek: mit hangsúlyoz egy eseménysorból, mert épp az ragad meg emlékezetében, és az foglalkoztatja) eltolódik a világértelmezés. Ez a jóságosan tiszta, józan világlátás sosem a teljes eseménysor megragadására törekszik, hiszen gyermeki mivolta távol tartja a beszélőt a globális értelmezésektől, hanem számára fontos részletek kiemelésével vetít rá az egész cselekményre, pl. születéskor a nőgyógyász mondatai (A doktor bácsi, 25. oldal).
Ugyanez a gyönyörűségesen torz tükör fest hiteles gyermekképet (épp természetszerűen önkényes kiemelései, torzításai okán) a Bartók Vackor Óvoda és A suli című ciklusokban. A testvér születése (Ma reggel hiába, 50. oldal), az emberi magatartásminták másolása, követése (Igazából jó…, 47. oldal; Leginkább babást…, 51. oldal), az olykori természetes lázadás ellenük (Ha megharagszom…, 49.oldal) a fejlődés lépcsőfokait tárja elénk.
A testvér, a másik gyerekember mondatainak krónikája A tesóm mondja című fejezet. Itt a naplóíró kislány hallgat és lejegyez, az általa tanulságosnak vélt gondolatokat rögzíti, mint például (75. oldal):
 
Mit nem szabad?
 
Tulajdonképpen semmit
sem szabad, amit
szeretnénk.
 
A Kedves naplóm című egység újabb fejlődési szakasz: egyre több titokra derül fény a felnőttek világából (A jó az…, 94.oldal), ezáltal a gyermeki tükör is egyre veszít bájos torzításaiból, folyamatosan tisztul a látásmód, helyre tolódnak az arányok, élesedik és pontosabbá válik a kép (Hogy mit nem szeretnek?, 98. oldal). Ez azt is magával hozza, hogy szülei párbeszédeiből is egyre többet felfog a hallgató gyermek, a viták és keserű ténymegállapítások egyre világosabban érthetőek (Ma sírtam, 99. oldal).
A piros autó lábnyomai a hóban című utolsó egység a végtelenségből a végesbe érkezteti a naplóíró gyermeket és olvasóját. Pontos körvonalakat nyernek nemcsak a dolgok (Estefelé, 105. oldal), hanem az események (Lenni jó…, 108. oldal), sőt olykor már a mögöttük rejlő okok is (Autónk lábnyomai, 115.oldal). Rákérdezés formában megjelenik az elmúlás tudata, az egyszeriségben rejlő felismerésben megvillan a folytatódás igénye (Ugye hogy meg…, 116.oldal).
A végességre eszmélés, a határfelismerés  zárja be a naplót. Ami nem ér véget: a derű. A természetes fény ciklikussága, a nap-hold egység háborítatlan harmóniája, amelyet a gyerekember pontosan tud, érez, ért:
Sziasztok
 
Sziasztok, pajtások,
szia, te Nap. Sziasztok,
éjszakák és nappalok.
Szia, fény, szia, sötétség.
Szia, te átláthatatlan
óriás kékség.
  Mert van eleje mindennek,
van közepe, és kell
legyen vége.
A pont azt jelenti,
hogy vége.
 
Szia, te napló,
becsuktalak.
 
Eddig a vers, eddig a könyv, kedves naplóm. De a határátlépés? A kirándulás? Az még csak most kezdődik… Becsuktalak, kedves naplóm, hogy jó olvasód módjára újra meg újra kinyithassalak…
 
 
 

fa.jpg

Fabulya Andrea tanár, versmondó.