Emlék-töredékek Tarnai Lászlóról
Először Halász Mici ment el, azután néhány hete Nikolényi Pista, most pedig Tarnai Laci következett a sorban. Lassan összeáll már egy égi szerkesztőség: a felsoroltakkal és Hernádiné Katika titkárnő-gépírónő és örökös szerkesztőségi úrhölggyel, akit ugyan életében nem szólított így „sönki”. Lajos urat, a gépkocsivezetőt se feledjem! Igaz, ők csak néhányan az általam ismertek közül a hajdani-hajdani Reggeli (azaz lila) Délvilág újságíró csapatából, a DM és a Csongrád Megyei Hírlap médiamunkásaiból... De elment rég közülük Czakó János festő/újságíró, Petri Csathó Feri, a költő, akik ugyancsak ezeknél a lapoknál dolgoztak. De nem is kutakodok tovább a hajdaniak után az emlékezetemben, mert a teljes névsor összeállítása számomra olyan lenne, mint puszta kézzel halat fogni élő vízben...
Tarnai Laci egy időben a Petőfi Népe szerkesztőségi titkára volt, Nikol pedig engem kért meg, mint akkoriban hetente Kecskemétre járó „vándortanítót”, beszéljem meg vele a hazatérését. Talán bizalmatlan volt, de először kitérő választ adott, végül azonban elfogadta a meghívást, és a Csongrád Megyei Hírlaphoz, a későbbi „lilához” jött szerkesztőnek. Történt pedig mindez a ’80-as évek végén. Akkor jött haza Tarnai Laci Szegedre.
Akkoriban már én is firkáltam a Nikolnak, akit a rendszerváltás előtt valamivel áthívtak a Délmagyartól főszerkesztőnek a megyei laphoz. Nem sokkal ezt követően, a Horn-kormány hatalomra kerülésekor, mint korábban az egyetemtől, attól az újságtól is kirúgtak, ahol addig meghúztam magam. Akkor, mintegy két év időtartamra, afféle örökös külsősként, beóvakodtam a „lilához”. Azért csak annyi időre, mert két év elteltével a tulaj eladta az újságot (stílszerűen) a konkurenciának, s nekünk, slapaj lapcsinálóknak nem egészen két órán belül el kellett hagynunk a Sajtóház sokat látott falait… Aznap Tarnai Laci volt a szerkesztő, aki még kiküldött volna engem Újszegedre egy sajttájra, de az a riport már örökre elmaradt.
Tarnai különben szigorú lapszerkesztő volt. Azokban az időkben – számítógép híján – még vonalzóval, egy nagy, kockás papíron precízen megjelölte egy-egy cikk lehetséges terjedelmét, és beillesztette majdani helyére. A főszerk, Nikol visszatérő kérdésével bombázta a déli értekezleteken kollégáit, mint ezt Tarnai később is rendszeresen emlegette. A kérdés így hangzott: akkor mi lesz a lapban? Eme sürgetés a déli verőben azért volt nyugtalanító, mert akkortájt még javában készültek a művek, vagy netán ígéret formájában leledztek, szerzőik és a szerkesztők által is várván a boldog beteljesülést. Így azután lapszerknek lenni nem volt egy idegnyugtató poszt, lévén ő volt az „illetékes” a másnapi szám elkészültében, ami borítékolhatón úgyis eltért a főszerk által előre megálmodottól. Ráadásul egy napilap eleven szövet, egyszer így, másszor úgy mutat, éveken keresztül készíteni mégis nagyobb izgalom, mint olvasni. Este 6-ra általában megvolt a lapszám váza, úgyhogy Laci, segédszerk kollégájával, Sz. Pista bával egy-egy nagyfröccs társaságában derűsen várták a késlekedő cikkek érkezését.
A „lila” Délvilág pénztelenség (más szóval tőkehiány) okozta halála után néhányan átkerültünk a Nikol által újra alapított Páholy című színházi folyóirathoz. Tarnai itt is dolgozott még, de azután kényszerűségből ettől is megvált. Alkalmi, de mind jobban szűkülő újságírói, szerkesztői munkákból élt, nyilván nagyon kis pénzből. Több korábbi kollégájához hasonlón szembekerült a mindennapi létezés gondjaival, amit nem élhetett meg könnyen, családi segítség nélkül bizonyosan nem. A szörnyű fölöslegesség-érzés nyilván nem segített, csak rontott a hangulatán. Még inkább zárkózott lett, utolsó éveiben a magányosság messziről ordított róla.
Tarnai – mint verseskönyveivel egyértelművé tette – költői lélek volt, bár erről is szemérmesen hallgatott. A megyei hírlap irodalmi rovatvezetője, Márok Tamás, emlékezetem szerint, ritkán közölt Tarnai-verset. Leginkább a Forrás, a Tiszatáj, a Tekintet, az Ezredvég adott teret költeményeinek.
Közel tíz verseskönyv, egy kisregény, két szociográgfia maradt utána. 1997-es, Segíts, égi király című kötetét lapozgatva szembeötlik, milyen sok írása foglalkozik a halállal. Talán mert olyan érzékeny lélek volt. És akárhogyan is, különös szín a kortárs szegedi palettán.
Búcsúzóul álljon itt kettő a Segíts, égi király versei közül:
Tudomásul veszem
Nincs hangulatom
a világra
vagy a világnak nincs
hangulata rám
Tudomásul veszem
hogy nincs
szükségünk egymásra
Eszerint
minden további
erőfeszítés
változatlanul
hiába
Országért aggódó
Suki Béla emlékének
Kierkegaard Heidegger Hegel
fegyverbarátja voltál
Elkülönültél velük
hogy az igazságról valóságról jóról szoljál
A katedráról pálcáddal lezavartak
A Gulyás adott kockásabroszos menedéket
szelíd cigánylegények vigasztaltak
szívbemarkoló hegedűszóval köszönted
Válladra tette kezét a kaszás
koccintottál vele barátsággal
országért aggódó szíved megérezte
holnap újra fölkeres
jön érte viszi világvégre
Tráser László