Czóbel Minka emlékezete V.
Hetedik Czóbel-ráhangoló
A Czóbel Minkát bemutató válogatásunkban ismét a költőnő legfontosabb témájából, szerelmi költészetéből szemelgetünk. Az itt következő vers és versrészlet bizonyítja Czóbel Minka túlfűtöttségét, emlékeinkben felidézi az Üvöltő szelek hősnőinek féktelen szenvedélyeit. De a czóbeli elfojtott szenvedélyek talán még merészebbek, intenzívebbek, pokolibbak, mint amilyeneket az angol írónő regényében élhettünk át. Az első példánk egy részlet verses drámájából. Nem hiszem, hogy sok olyan életrajzot bemutató művel találkoztak még az olvasók, amely a főhős fogantatásának leírásával indulna… A másik, teljes versről csak annyit, hogy Weöres Sándor csodálatos irodalmi szöveggyűjteményében (Három veréb hat szemmel) nemes egyszerűséggel „szadista rémfantáziának” nevezte…
Bene Kálmán
Czóbel Minka
Donna Juanna
I. LUBRIKA (részlet)
(Sziklás úton jő fel egy sötét menet, bársonnyal bevont koporsót hoznak. Magas nőalak megy utána, kékes-fekete, őszbe vegyült haja repül a forró szélben, égő sötét szeme mereven néz a koporsóra: Őrült Johanna kíséri férje holttestét Burgosból Granadába. […] Alkonyodik.)
Johanna
Itt tegyétek le, itt maradunk éjjel.
Nem bírok már az őrült szenvedéllyel,
Látni akarom, ismét-ismét látni,
Szép halott arcát újra megimádni.
[……………………..]
Egy barát (Nyugtatóan.)
Felséges asszonyom,
A virrasztás terhét, úgy gondolom,
Megosztjuk véled.
Johanna
Nem, – csak el, csak el!
[…………………]
Most menjetek! Csak messze-messze tőlem.
(A kíséret eltűnik a sziklák mögött. Johanna vércse-visítással borul a halottra.)
Te! te! te! el akarsz szökni előlem?
Hiába! most az egyszer úgy sem hagylak,
Megtartalak egész, egész magamnak.
Te szép! te mindenem e nagyvilágon,
Csak egyszer ölelj, mint nászéjszakánkon,
Csak egyszer még!
A halott (Felegyenesedik.)
Johanna
Uram segíts!
A halott
Mit rémülsz?
Hiszen hívtál! s most tőlem visszaszédülsz?
Johanna
Hát igaz? Visszaszállt imámra lelked?
A halott (Rettentően kacagva.)
Lelkem?! mi köze hozzád? mit ismerted?
Nem azt hívtad, – de minden mocskos vágyat,
Mely bennem rövid életemben támadt.
Jer drágám hozzám – itt a koporsóba
Pihenni! – milyen édes pásztoróra!
Johanna (Hátrál, két kezét maga elé tartva.)
Jaj, nem a koporsóba, hisz’ ez rémes!
Hagyjál, nem mehetek! –
A halott
Miért nem édes?
Nász-ágy, koporsó, hisz ez egy, nem látod?
Amottan, ha elhullatod virágod,
Gyümölcsöt, bár ha érlelhetsz belőle,
A koporsóé az már jó előre.
Jer, melegíts fel tested melegével!
Fázom! – – ha nem akarsz, mért ébresztél fel?
(Magához húzza Johannát, ki már nem ellenkezik. Egymás mellett pihennek egy őrült szerelmi ölelésben. A fáklyák nyugtalan fénye libeg-lobog felettük.)
A Donna Juanna című verses dráma önálló kötetként jelent meg 1900-ban, a Singer és Wolfner kiadásában Budapesten, Regényes költemény tíz jelenetben alcímmel. Később megjelent még a Boszorkánydalok címet viselő válogatáskötetben.
Virrasztó
Meghalt az ifjú apáca – –
Egy lázbeteg majom
Bejő a halottas szobába
Az ablakon.
Leül a fehér szűzi ágyra,
A halotthoz közel,
Lepleit össze-vissza hányja
Sovány-ujjú, forróan égő
Kezeivel.
Karját kinyújtja hosszan, hosszan –
Kezével játszana.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Lassan tolul be a szobába
Az éjszaka.
– – – – – – – – – – – – – –
Hajlik feléje, a sötétbe
Letépi fátyolát.
– – – – – – – – – – – – – –
Tömjénillat sűrűn megszállta
A kis szobát.
Bársony sötétből fel-felvillan –
S csukott szemén
Halott leánynak végigillan
Egy gyertyafény,
A majom vékony hosszú ujja
Lázforróságban ég,
Fogdossa félve a halott szűz
Jeges kezét.
Most hajlik hozzá hosszú-hosszú csókra,
Átöleli nyakát,
Csókolja lassan, ember módra
Kék ajakát.
Csókolja hosszan, önfeledten
Míg mind besiklanak
Halott leány kék ajakába
A fehér fényű, hegyes élű
Állatfogak.
A Virrasztó Az erdő hangja (1914) című kötetben, később a Századvég költői és a Boszorkánydalok című válogatásokban jelent meg.