„Nem tudok szót érteni azokkal, akik sohasem kételkednek.”
7 kérdés Veszelka Attilához
Veszelka Attila költő, író a Szegedi Írók Társaságának elnöke, a Szegedi Akadémiai Bizottság Szépírói Munkabizottságának titkára, Kölcsey-érmes. Néhány napja megjelent legújabb, nyolcadik verseskötete, az Amikor a hamvasztómester sírni kezd kapcsán kérdeztük.
SzegediLap: A társadalom marginalizált alakjai, köztük a temető kultikus figurái (sírásó, hamvasztómester stb.) meghatározó szerepet játszanak a kötetben. Hogyan kerültek éppen ők a látószögedbe és miért tartod jó költői „eszköz"-nek a szereplésüket?
Veszelka Attila: A sírásó, a boncmester, a hamvasztómester számomra nem marginalizált alakok, de ugyanolyan mesteremberek, mint például egy asztalos, egy marós vagy egy költő. Szerepeltetésüket a versekben nem költői eszköznek tekintem, de szeretném megmutatni, hogy ezeknek az embereknek is ugyanolyan hétköznapi gondolataik, vágyaik, érzéseik vannak, mint bármelyikünknek. Hogy a velük történtek furcsán hatnak az olvasóra, az azért van, mert ezekről az emberekről, miképpen a halálról, nem szokás beszélni. Tabukként kezeljük őket. Éppen ezért is tűnhet úgy, hogy meghatározó szerepet játszanak a könyvben (pedig a negyvenből csupán három versről van szó). Szokatlan a szerepeltetésük, ráadásul úgy, hogy igazándiból, ha figyelemmel olvassuk a róluk szóló verseket, végül mint emberek, szimpatikusakká válnak. Vagy humorossá, de semmiképpen sem félelmetessé.SzegediLap: Gyakori szereplői költeményeidnek különféle háziállatok, a helyszíneid többnyire a peremvilágot idézik. Meghatározó élményed a társadalmon-kívüliség, a kiszolgáltatottság?
Veszelka Attila: Inkább úgy fogalmaznék, hogy verseimnek gyakori szereplői: az állatok. Különösen a kutyámat, Jet skit, a szibériai huskyt szerepeltetem sokszor, kivel immáron tizenharmadik éve vagyunk igazi barátok. Apró rezdülésekből, pillantásokból értjük egymást. Csodálatos lény. Mióta őt ismerem, senki emberfiára nem mondom, bármily sötét tahó légyen is, hogy „állat”. Mert ezzel, úgy érzem, a kutyámat (tágabb értelemben az állatokat) sérteném meg. Egy állat sohasem tesz olyan elvetemült dolgokat, mint az ember. Visszatérve kérdésed második feléhez, igazat kell neked adnom abban, hogy sokat foglalkozom a kiszolgáltatottsággal, a társadalmon-kívüliséggel, csak nem a megszokott értelemben. Számomra mindenki kiszolgáltatott, társadalmon kívüli. Legyen az egy sikeres professzor, sportoló, orvos, egy sírásó, vagy egy kispolgári háziasszony – bárki. Az örökkévalóság szemszögéből (sub specie eternitatis) mindannyian kiszolgáltatottak, társadalmon-kívüliek vagyunk. Az ember már nem tartozik az állatvilághoz, de ugyanúgy elpusztul végül, mint az állatok. És a halállal minden máz, siker, rátartiság lefoszlik rólunk, és értelmüket vesztik a társadalom által favorizált „értékek”.
SzegediLap: A versek mintegy mozaik-kockákként működnek, egy-egy történetet, történet-elemet rögzítenek, s mintha ezek a részletek egésszé igyekeznének összeállni – a könyv vajon versbe oltott elbeszélés, anekdotázó líra, esetleg egy lírai én-regény szeleteivel van dolgunk, vagy teljesen rossz nyomon járok?
Veszelka Attila: A választ kicsit távolabbról indítanám. Mindig is megvolt bennem valamiféle kettősség. Úgy értem, nagyon szeretem azokat a verseket, amelyek nem csupán az értelmemre próbálnak hatni, de úgy idéznek fel bennem valamit, mint mondjuk a tiszta zene. Mint egy cím és program nélküli zenedarab. Éppen ezért kedvelem, példának okáért, Trakl és Rilke verseit. (Rilkénél itt kifejezetten a Duinói elégiákra gondolok.) És nagyon megfognak azok a poémák is, amelyek csak egy kissé vannak „elemelve” a földtől. Amelyek nagyon keményen a valóság talaján állnak, mégsem prózák. Oda meg vissza vagyok Bukowski verseiért, de éppen így Petri Csathó Ferenc érett költészetéért is. Kezdő poétaként pediglen úgy éreztem, választanom kell a két irányzat között, és én az előbbi utat választottam. Szavakkal olyan dolgokat kifejezni, amiket nem lehet. Én ezt a területet szavakon túli birodalomnak neveztem. (Jó példa erre nagyobbik lányommal egy akkoriban folytatott „beszélgetésem”: „Apa, olvasom a verseidet, de nem értem őket!” „Nem baj, kislányom, én sem”.) De egyre jobban beszivárogtak könyveimbe a konkrét versek. Harcoltam ellenük, mert úgy gondoltam, kialakult már a „hangom”, amin nem szabad változtatnom. Mert mit szólnak majd az irodalmi lapok, az olvasók, a barátok. Azután kezembe akadt egy könyv, teli Szu Tung-Po verseivel. Megfordult bennem a világ. Ez a kínai fickó (Szung-kori poéta, 1101-ben húnyt el) úgy írt, ahogyan mindig is szerettem volna, de nem mertem. Nem ömlengett, lírázott, csupán leírta a vele megtörténteket egyszerűen, sallangmentesen. Mégis kirajzolódik a verseiből a habitusa, és – nem mellékesen – erőteljes korrajzok is ezek a zengemények. Vettem hát egy nagy levegőt, kimásztam az elefántcsont toronyból (ha ugyan ott voltam valaha is egyáltalán), és nekiültem a kötetnek. Talán említenem sem kéne: a fentiek miatt lett a könyv mottója Alváró Mutis kolumbiai író árbocmesterének, Maqrollnak az egyik mondata: „Tagadj meg minden partot.” És hogy mi is jött létre mindebből? Mindháromnak, a versbe oltott elbeszélésnek, az anekdotázó lírának és a lírai én-regénynek valamiféle kevercse. Persze ez az én kis „szabadságharcom” nem jelenti azt, hogy feladtam volna a szavakon túli birodalmat, csupán megpróbálom ötvözni a két világot. Hogy milyen sikerrel, az majd kiderül. (Vagy nem.)SzegediLap: Több versben használsz erős kontrasztokat: emelkedett indulás után a leghétköznapibb végkifejletben találja magát az olvasó (például az Anyák napja című költeményben). Ez az alkatodból fakad, a költői hatás kívánja így, vagy egyéb megfontolások vezettek ehhez a megoldáshoz?
Veszelka Attila: „Gyárilag” vagyok ilyen, hogy minden élethelyzetnek azonnal észreveszem a fonákját is. Mondhatni: teljes mértékben dialektikusan gondolkodom. Ha nagyon vidám vagyok, azonnal tudom, meglesz a böjtje. És mindig meg is lesz. Tudom, hogy egy folyamatosan templomba, misékre járó ember is lehet végtelenül aljas, egy pogány ember pedig szent. A világnézetem is így működik. Nem tudok sémákban gonolkodni: ez fekete, emez fehér. Azt mondom: tudom, hogy nincs Isten, de hiszem, hogy van. Hadd idézzem József Attila két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” A verseimben fellelhető kontrasztok tehát nem a költői hatás kedvéért vannak ott, mégis erős benyomást tesznek azokra, akik sémákban gondolkodnak. Akiknek természetellenes az, ha egy hamvasztómesternek mély érzelmei vannak. Akiknek természetes az, hogy az anyákról anyák napja közeledtével csak magasztosan lehet gondolkodni. Nem tudok szót érteni azokkal, akik sohasem kételkednek. Akik nem kérdőjeleznek meg mindent. Akik úgy érzik, megtalálták a bölcsek kövét. És, akiknek nincsen humoruk. A humor, a nevetés képességét az ember egyik legfontosabb tulajdonságának tartom. A humor segít hozzá bennünket ahhoz, hogy bölcs derűvel szemléljük az életet. Kiváltképp azokat becsülöm, akik magukon tudnak a legnagyobbat nevetni. Akinek nincs humorérzéke, sohasem fogja megérteni a verseimet, illetve: sohasem fog megérteni engem. „Akinek nincsen humorérzéke, egyéb aljasságokra is képes.” – mondotta Karinthy.
SzegediLap: Hány év termése ez a 40 vers?
Veszelka Attila: A negyven vers fél év termése. Látszólag. Ha nagyot akarnék mondani, akkor meg azt mondanám: az egész eddigi életem kellett ahhoz, hogy meg tudjam írni őket. Azután van benne négy vagy öt vers, amiket már régebben megírtam, de nem voltam megelégedve velük. Most – igaz, újrakomponálva – bekerültek a könyvbe. Ez is egyik eléggé el nem ítélhető tulajdonságom, hogy miután elkészültem valamivel, hamarosan rájövök, hogy az csapni valóan rossz. Persze, általában akkor történik ez, amikor már megjelent, és nem tudom kijavítani. Amúgy, legszívesebben az összes eddig megjelent versemet – kevés kivétellel – újraírnám. Mindennek ellenére úgy gondolom, aki nem elégedetlen önmagával folyamatosan, annak vége.
SzegediLap: Kötet-szerte nem ritkák a visszautalások a kamasz- és fiatalkorodra, egyéb emlékidézésekkel is lépten-nyomon találkozunk – egyfajta számvetésnek, számadásnak szántad a könyvet?
Veszelka Attila: Az emlékek nagyon fontosak. Azokból élünk, azokból gazdálkodunk. Úgy tartják, a legfontosabb dolgok már ifjú korunkban megtörténnek velünk. A többi már csak hab a tortán. Ez a könyv nem számadás, bár annak tűnhet, talán azért, mert íve van, kerek, lezárt egész. Elindul a tavaszból, megérkezik a télbe. Elindul a gyermekkorból, megérkezik az érett felnőttkorba. A visszautalások, emlékidézések pedig azért olyan gyakoriak benne, mert Cioran útmutatását követve írtam, aki azt mondotta volt: „Egy író forrásai saját szégyenei. Aki ezeket nem találja meg önmagában, az egész életében plágiumírásra kárhoztatott.” Én felkutattam most életem szégyeneinek egy részét (azért maradt még éppen elég). Persze, ez veszélyes, mert az álszentek azonnal pálcát törnek az ember fia felett. De aki felettem tör pálcát, az maga felett is töri, csak nem veszi észre...
SzegediLap: Hét verseskötet és egy verses dráma után jelentkeztél először prózával, majd egy újabb költői munka után két prózakötettel rukkoltál elő egymás után. Most újra a költészetben jeleskedsz. A következő Veszelka-kötet melyik arcodat mutatja majd: a költőét vagy az íróét?
Veszelka Attila: Isten tervez, ember végez…