„Adósa vagyok a városnak, amit örömmel törlesztek…” 7 kérdés Bátyi Zoltánhoz
Bátyi Zoltán Szegeden született, 1956-ban. Szegeden járta iskoláit, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban. Itt kezdte újságírói pályáját is, nevezetesen a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Később a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, majd a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Hétezernél is több cikkét közölték különböző lapok; tizennégy kötet szerzője illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet egykori középiskolájáról (50 éves a Vedres) és a város egyik legnagyobb cégéről (50 éves a Tisza Volán) egyaránt. Sokoldalú író és publicista, akit Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel tüntetett ki. – 7 kérdésünkkel Bátyi Zoltánt kerestük.
SzegediLap: Minden szál Szegedhez köt, itt éltél mindig, itt dolgoztál. De nem csak magánemberként, hanem íróként és újságíróként is Szeged a tereped. Korlátnak érzed ezt vagy lehetőségnek?
Bátyi Zoltán: Soha nem éreztem korlátnak, inkább hatalmas 
lehetőségnek. Szeged múltja, történelme, az itt élő emberek élete és történetei, a gyermekkorom – amit Rókuson, „Szeged Angyalföldjén” töltöttem el – olyan rengeteg élményanyagot adott, amit öt élet is kevés lenne feldolgozni. Szeged egyébként is a világ része. Amikor aktuális fájdalmaimat írom ki magamból, mint például a magyar fiatalok elvándorlása, már túl is léptem a körtöltés korlátain. Ez az újkori népvándorlás egész Kelet-Európa tragédiája, még ha az én szereplőm Szegedről is indult el Angliába. Egyben azt is érzem: kötelességem Szegedről írni, hiszen ettől a várostól kaptam szinte minden boldog, igaz, egyúttal minden szomorú percemet is. Adósa vagyok a városnak, amit örömmel törlesztek, mert szeretem a szegedi embereket, utcákat, tereket, kapualjakat, szeretem a Tiszát, a ligetet. Mint ahogy szerettem Mari boltost is, akinek a fapadlós kis üzletében gyári munkás, tanyájából kizavart kulák, boncmester, fuvaros és még ki tudja, hányféle ember nyitotta ki a szemem erre a világra, amikor kölyökként, anyám kezét szorongatva hallgattam történeteiket.
SzegediLap: Jogászként végeztél, ám diploma után azonnal az újságírói pályába vágtál bele. Mi vonzott a hírlapokhoz, mikor és miért határoztad el, hogy nem a törvény, hanem a toll embere leszel?
Bátyi Zoltán: Édesapán kisgyerekként ajándékozott meg a Robin Hood című könyvvel, ez volt az első regény, amit kiolvastam. Aztán jött Verne Gyula szinte összes munkája, és persze az indián történetek. Mire észbe kaptam, már Victor Hugo és Dumas könyvei ejtettek ámulatba, majd Zola következett, majd kamaszként rám omlott az egész irodalom. Édes teher volt, s bár akkoriban még azt hittem – a Vedres István Építőipari Szakközépiskolába járva –, hogy csodás épületeket tervező mérnök lesz belőlem, ezt az álmot egyrészt matektanárom, másrészt az érdeklődés hiánya végül kiölte belőlem. Írni kezdtem, suta kis próbálkozásaim inkább versekben öltöttek testet, és vers volt az első olyan alkotásom is, ami megjelent: 1975 nyarán a Délmagyarországban. Akkor éppen katonaként zuhantam önsajnálatba Kalocsán, mivel 11 hónapot egyetemi „előfelvételisként” ott kellett angyalbőrben töltenem. Ki ne feledjem: akkor már a József Attila Tudományi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán túlestem egy sikeres felvételin. A műszaki pályáról végleg letettem, és úgy hittem, hogy a jog az a terület, amely kedvenc „témámmal”, az emberrel foglalkozik. Igyekeztem megfelelni az egyetem elvárásainak. Végül is summa cum laude minősítéssel végeztem, de akkorra már a Szegedi Egyetem című újság állandó szerzője voltam, ügyködtem a szerkesztőbizottságban, elvarázsolt az írás, örömet leltem minden leírt szóban. Amikor lehetőségem nyílt arra, hogy ösztöndíjas szerződést kössek a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalattal, nem haboztam. A kérdés – jogász legyek vagy újságíró? – eldőlt, így 1980-ban a Csongrád Megyei Hírlap gyakornokaként kezdtem el dolgozni.
SzegediLap: A jog, legalábbis annak legsajátosabb szegmense, a bűnözés iránti érdeklődésedet újságíróként sem veszítetted el. A Csillagról és Magda Marinkoról egyaránt írtál könyvet, de a Hóhércsárdásban földolgoztad a halálbüntetések magyarországi történetét is. Mennyire segítették egymást ezeknek a könyveknek az írása során a benned élő jogász és a benned élő újságíró?
Bátyi Zoltán: Ha nem jogászként végzek, soha nem jutok el ezekig a könyvekig. A JATÉ-n eltöltött évek alatt jutottam be látogatóként a börtönbe, ahol azonnal ráéreztem, ott nem csupán rabokkal találkozhatom, hanem olyan emberi sorsokkal, 
amelyeket egyszerűen nem lehet nem megírni. Mivel jogász képzettségemet az újság is jól tudta hasznosítani, éveken át bírósági tudósító is voltam, egyre csak gyűlt és gyűlt az alapanyag. Aztán egyszer ebből összeállt az első börtönkönyvem, amit Arató László kollégámmal közösen írtunk meg (2000-ben került az olvasók kezébe), és a második sem sokat váratott magára, amely Életfogytiglan címmel került a boltokba. Marinko? Szeged bűntörténetének talán legmocskosabb figurája, sokkal több, mint néhány tucatnyi újságcikk figurája. Ebből könyvet kellett írnom. A Hóhércsárdás pedig azért született meg, mert 
meglepődve vettem észre – negyedszázaddal a halálbüntetés eltörlése után sem jutott senkinek eszébe, hogy megírja a honi kivégzések történetét, pedig ez végigkísérte a magyarság történelmét. Jogi előtanulmányok hiányában éppen úgy nem tudtam volna ezeket megírni, mint segítők nélkül. Ahhoz, hogy megértsem például a peranyagokat a Marinko-ügyben, a jogi egyetem és a Szegedi Ítélőtáblán végzett munkám adta az alapot. Ahhoz, hogy számtalan jogászt meg tudjak szólaltatni, az újságnál eltöltött évtizedek adták a hátteret.
SzegediLap: Az említettek és egyéb riportköteteid, iskola- és vállalattörténeti munkáid mind igen munkás vállalkozások, csak sok kutatómunkával készülhettek el. Aki nem ismer, ezek alapján akár szorgos gyűjtögetőként, amolyan könyvkukacként képzelhet el. Akik azonban a Belami-történetek révén ismernek, Bátyi Zoltánt talán bohém újdondászként, jópofa kópéként idézik maguk elé… Melyik az igazi Bátyi?
Bátyi Zoltán: Mindkettő, természetesen. Belami 1987 óta kíséri végig az életemet, akkor született az első tárcám, amely a kocsmatörténetek hagyományait követte. Akkoriban még nem 
ártott néhány dologról csakis humoros formában írni. Magam is megdöbbenve láttam, mennyire vevő rá az olvasóközönség, és mennyire felszabadít a napi újságírás robotja közben. Ma is hetente legalább egy Belami-tárca születik, 700-nél biztosan többet megírtam már. Legalábbis ez derült ki egy nemrégiben hevenyészett leltározás után... A kutatómunka? Nos, ahhoz meg kellett érni. Huszonévesen eszembe sem jutott, hogy egyszer majd órákat töltök el a könyvtárban csak azért, hogy egy adatra rábukkanjak. Most pedig már élvezem a kutakodást, többször nagyobb örömet jelent a keresés, mint a rátalálás, hiszen közben ezer és ezer új ismerethez jutok.
SzegediLap: A Kölcsey-érem átadásakor íróként és újságíróként említettek. Te melyik meghatározást érzed inkább jellemzőnek magadra?
Bátyi Zoltán: Ha egész alkotói munkámat összegzem, ma még 
az újságírást, hiszen több mint hétezer cikkem jelent meg a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban. De néhány éve már úgy érzem, sokkal több örömet találok egy novellás kötet vagy egy riportregény összeállításában, mint a cikkek írásában. De úgy érzem, amíg az első regény nem kerül ki a „tollam” alól, még van mit tennem azért, hogy nyugodt szívvel leírjam magamról, a rókusi kiskölyökről, aki Robin Hooddal kezdte az irodalmat, valóban megtalálta a helyét az írók táborában.
SzegediLap: Novelláiddal antológiákban, folyóiratokban egyaránt találkozhat az olvasó, nem is ritkán. Kiválóan fűzöd a történeteket. Előző szavaid arra engednek következtetni, hogy a regénnyel is kacérkodsz. Valóban foglalkoztat a regényírás gondolata?
Bátyi Zoltán: Igen. Fontos állomás lenne életemben az első regény. És azt is tudom, ez nem szólhat másról, mint édesapámról, és az ő sorsán keresztül arról a nemzedékről, amely békében akart élni magával és a világgal, de soha nem sikerült neki. Azt mondják, minden ember élete egy regény. Nos, apámé olyan regény, amely nem csupán izgalmas és tanulságos, de egy rendkívül megható történet is. Biztosra veszem, nem csupán megírni, de olvasni is öröm lesz. Még ha közben sírunk is…
SzegediLap: Milyen terveid vannak a jövőre nézve az irodalom, illetőleg a publicisztika terén?
Bátyi Zoltán: Az említett regény vázlatainak elkészítése mellett most állítom össze új novelláskönyvemet, amelynek középpontjában a nő áll. A nő, aki anyaként megszül, a nő, akinek az első csókot adjuk, a nő, aki hiába vár fiára, a nő, aki gyermekéért saját férjét is képes megölni, a nő, aki erőt ad a hosszútávfutónak, hogy megtegye az utolsó métereket is. Igen, a nő, anyám, feleségem, régen elfelejtett szerelmeim, akik nélkül én sem lennék olyan, mint amilyenné váltam. Pontosabban: nem is lennék… De nem tudok és nem is akarok elszakadni a tényirodalomtól sem: a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként 2003 ősze óta dolgozom az igazságszolgáltatásban. Eddig közel száz olyan ember tárgyalását ültem végig, akiket emberölés vagy annak kísérlete miatt állítottak bíróság elé. A legérdekesebb és legtanulságosabb történeteket Táblás gyilkosok című könyvemben szeretném összegyűjteni, betekintést nyújtva a XXI. századi magyar Alföld bűnözésébe. Hogy közben újabb novellák is születnek majd? De hát milyen is lenne az életem nélkülük?
Bátyi Zoltán a SzegediLapon: Vörös malom; Miért sír a karácsonyfa?; Vastárcsák tánca; Erdődal, forrástánc; Albumhistória; Szindbád szerelme; Fekete mese; Mit tudtok ti Emilióról?; Hálózsák a felhőn; Májusi ünnep, csillogós pofonnal; Ki lopta el Fortunát?; Ének a felhőn; Ezer fontos zsíros kenyér; Mosolytánc, tavaszi szélben