Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korai sirató
Miklós Tibiért
 

2011-08-19-114.jpg

…most pedig itt az ideje leszögeznem: Miklós Tibi nem 2013. szeptember 7-én halt meg.
 
(A klaviatúra ellenáll. Mintha a leütött szavakon múlnának a tények. Sohasem éreztem ennyire üresnek a fehér monitort. Éppen ezért nem is fogok emlékezésbe. „Nekrológba”. „Búcsúztatásba”. Babonából.)
 
Az ember sokszor hal meg. Tibi is sokszor tette. Valahányszor elvesztette színházát. Meghalt. És föltámadt. De hányszor! Rock Színház. Sátor. Operett. Vasutas. Bakáts tér. Piccolo. Kőbánya. Margitsziget, Gyula. Benczúr. Sosem értettem, honnan a hite az újrakezdéshez. Most is épp egyik föltámadásának hajnalát ültük. De ennek a hajnalnak nincs reggele már. Az Eötvös 10 terv marad. Relikvia a legutóbbi Rock Színház műsorfüzete a 2013/2014-es évadra. Azért most fölidézem Miklós Tibi egynéhány halálát.
 
(Ki is vagyok én, hogy Őt búcsúztassam? Először is: legalább hat életmű birtokosa forog itt szóban. A dalszövegíró, a darabszerző, a fordító, a színházcsináló, a műfaj teoretikusa és az utánpótlás-nevelő. A vérbeli író! A fanatikus polihisztor. Az anekdotázó… Az imitátor… A sziporkázó… A beugró karakter… Az állhatatos súgó… És: a – primadonna. Igen: maga is bevallotta üldözési és másegyéb mániáit. Sokszor volt durcás. De csak a gyerekek tudnak teremteni. Színházi ember volt.  Mindezeknek legföljebb is ha a felébe megadatott belelátnom. Voltam rajongó, lettem munkatárssá, vált belőlem barát. Volt csodálatom tárgya, lett mester, vált atyai jóbaráttá. Meg is marad mindháromnak. Immár örökre.)
 
Amikor a Casanovát megírta, az igazi halál volt, szerzőhöz méltó apoteózis. Épeszű emberben föl nem merülne, hogy Vivaldi hibbant bravúráriáiból darabot csináljon. Tibi megtette. Mire összeszedtem számára pár Vivaldi-ínyencet, már készen állt az opera. Eszement barokk szeszély izgalmas ügynök-csavarral, zseniális fikció, amelynek végén kénytelenek vagyunk megsiratni a kéjencet. Ember születik a történelmi sémából. Pazar mutatvány, merő lelkesedésből. Anikó – szokás szerint – követte társát a lehetetlenbe. Kotta nélkül fújta el Cecilia Bartoli valamennyi kasszasikerét, hozzá még a bariton meg a koloratúrszoprán szólamokat. Soha senki nem lenne képes, hogy utánacsinálja. A CD egy színházi látnok legvégső vallomása. Épp, mert a kivihetetlenséggel szemez. Szerző és a vele egy lélek énekes, két kivételes zseni luxusa. A fény intenzitása egy ponton túl fokozhatatlan –
– „Anima mea in dolore est, et spiritus meus in amaritudine…” Magam kerestem ki egy XVIII. századi gyászlitániából. A lemezen Tibi dünnyögi, morzsolgatja…
 
De szóljunk csak a kevésbé diadalmas halálokról!
Az elmúlt tíz-tizenöt esztendő vesszőfutásáról. Amikor, páratlan életművel a hóna alatt, Tibi sehonnai macskajancsi direktorok előszobáiban házalt (a macskajancsit is Tőle tanultam). Tiszteletteljes üzenetekben kért bebocsátást olyan alakok tekintélyes színe elé, akik a harmadik sorban ugrándoztak egyik-másik Rock Színházi előadásban. Így születtek az utolsó remekművek. A Kiálts a szeretetért. Találkoztam úgynevezett musicalsztárral, aki elhúzta a száját neve hallatán. Emlékszem a kis szöszkére, Tibi saját zsebből fizette első gázsiját a Piccolo Színházban, ahová ugyancsak ő vett lámpákat az előtérbe. És ahol – rácáfolva a műfaj kiállításával szembeni elvárásokra – legendás előadásokat varázsolt: Szupersztárt, Rentet. Ott született a jobb sorsra érdemes Nana. Kényszermegoldásaival együtt is messze jobb bármely nyugati dömpingmusicalnél. Ahogyan a Szegény gazdagok is, amelyet a József Attila Színház kivéreztetése után közös barátunk, Nagy Lóri örökített meg a kisvárdai csapattal. Csak az a pár tízmillió hiányzott belőle, ami a Freddie Mercury-emlékkoncertből is. Zseniális ötlet, ütős zenék. Igazán csak a tízmilliók kerültek máshová. Másfél évtizede mindig.
Ezenközben állhatatosan újrafordította klasszikus magyarítását, a Jézus Krisztus Szupersztárt. Már maga a helyzet is megalázó. A londoni jogtulajdonos által autorizált, kanonikus szövegről van szó! De Tibi képes volt örömmel vetni magát a küzdelembe. Mint a hivatás megszállottjai gyakorta: mindenben a tökéletesedés lehetőségét látta. Mindig volt egy ötlete. És az alkotót mindig az ötletei érdeklik, nem a boldogulás. Így élt túl. Csillogó kék szemmel. Egészen szombatig.
Az előző télen három fergeteges szüzsé került ki a keze alól. Alig győztem olvasni őket. A netes társkeresést taglaló Kapcsolatok színházi műhelyeink nagy adósságát törleszti. Ismétlem: prózai színen sem született izgalmasabb alapanyag mostanában. Pirandello Hat szerep-adaptációja zseniális modern opera lehet majd. Az Anouilh-t leporoló Eurüdiké a legkorszerűbb kísérleti színház zenés katarzissal. Színház nélkül! Három darab keresi szerzőjét…
Születtek mindezek egy márciusig húzódó télen, amikor a szerzőnek nem futotta karácsonyfára. Minden bevételét az új művek előmunkálataiba forgatta. És elkészült Anikó álomszép életmű-díszdoboza. Ki hitte volna, hogy búcsúajándék az imádott társnak és eszménynek?  Ha csak ezt tette volna le az asztalra, már az múlhatatlan érdem volna.
Direktorok, tessenek körülnézni. Hány irattárban, fiók aljában lapul fölbontatlan boríték Miklós Tibitől? A Kincskereső? Magam vagy hat színházat tudok, ahol bele sem lapoztak.
Késő. Ne tessék már válaszolni.
És gyászbeszédeket sem kérünk.
És ne tekintse Őt senki saját halottjának. Arra itt vagyunk még páran. Szeretetben, testvériségben. Ez Miklós Tibi elsőszámú öröksége. A magyar „Visszautasítottak Szalonja”. Amint sikerül valakinek utolérnie az Anna Karenina drámai sodrását, az Utazás feszes kulisszázását, méltatni fogjuk. Ha sűrű, énekelt költészetben sikerül fölülmúlni azt, hogy: „Fény, hűvös, tiszta fény / Milliárd csillag, virrasztó őrség / a rend és a fény őbennük testesül / a végtelen ég éji őrjáratán / most és örökkön át”. Láttuk a próbálkozásokat a mozivásznon. Hallottunk házi fordítású librettót eleget. A zsűri nem oszt ki díjakat.
 
(Lezárult egy korszak. És nincs folytatás. Hiába lennénk, folytatók. Nem a jóakaraton múlik. Nem azon, hogy Tibi tanítványainak és barátainak tekintett. Volt. Nincs. Szél fúj el, mint cséplések szálló porát.)
 
Hallom, amint suttogóra fogja, hogy az otthoniak meg ne hallják. „ Ha Anikó és Poncsi nem volnának, kimennék a Nagymező utcára, és fölgyújtanám magamat. De szükség van a nyugdíjamra.” Ez volt Miklós Tibi véleménye a műfajról, amelyet meghonosított, és amely szégyentelenül kiközösítette. Fölösleges szépítgetni. Dilettáns. Amatőr. Outsider. S ami a leginkább égbekiáltó: lelkes. A bűnbakképzés összes tankönyvi fogását véghezvitték rajta. Pszichológiait, etológiait. Sok lúd disznót győz. Íme, figyelmezzünk. A világ egyik legeredetibb musicalszerzői életműve zárult most le. És az alkotónak nincs színháza, ahová ki lehetne tűzni a fekete zászlót.
„Elvérzünk mind, de vérünk el nem mossa
A világ szégyenét.”
 
Jólértesültek úgy mondják: a remény hal meg utoljára.
Nincs így.
Vannak túlélők. Vagyunk.
Könnyű álmot hozzon az éj…
 
Marton Árpád