Wilhelm József
Hitelben
Elköltöttem a testem:
a lelkem,
most a gyönyörök elől
kínjaim közé lapulok,
gyanítom,
a saját dölyföm mutogat rám.
Belém ojtották magukat az elfolyó árnyékok,
sötét éjjellé lettem,
csillagok szunnyadnak mélykékségemben,
és távoli homály fedi
a szavaim közti bizarr tátongást.
Őrült mosollyal néz szemembe a jövő,
tékozlom a belőlem fakadó fényt,
de így is belém könyököl a közöny özöne,
a jelen nagysága mellé ülök,
mindhiába:
kénytelen vagyok
az almavirágos táj
súlyos önbecsmérlésével
szembesülni.
Az idő
a kénye-kedve szerint henyél mellettem,
a számlámra.
Ostobaság
kunkorodik gondolataim körül.