Wilhelm József
Az ősz íze
A szél magamagának vernyákol,
felhőktől lopott mesékkel sztárol,
pöffeszkedne, de húzza eső, köd,
cafrangos az idő, nyöszörög.
Dagad a föld, egyre dagad,
a szél hiába üzen hadat,
nem tudni, mitől szürke a táj,
borult van csak, vagy estébe hajlott már?
Esősuhogásban maradék csepp csend,
kavarog, sunyin gúnyol, kinevet,
az érett ősz sárnyomodban lépked,
és ártó dohszaga átjárja léted.
Nedves járdákra tapad: mint levél,
nem mókázik, csak eléldegél,
haldoklik, színét veszve apad,
menekülők cipőjére ragad.
Fröccsenő szitkok, csapkodó cseppek,
az éjjelek zordak és eszementek,
csatakos testek, izzadtság gőzölög,
őrjöng az ősz páváskodók fölött.
Nyirkos és vadízű, rég nincs már nyár,
lucskos, csimbókos tájért ágál,
önmagadra hagy, mélyen betemet,
feszülten csüngsz, és szégyelled!
