Szabó Mihály
Szakadék fölött
A dohányszínű hajnali ég alatt,
a belváros kövei
és üvegei között bolyongva,
a ritkán hulló percek
arcomba csapódnak.
Mint az őszi eső.
Időeső.
Kihalt az utca.
A házak mélyén szunnyad az Élet,
az ajtók előtt topogva vár a Halál.
Végnélküli utcákon ácsorogva
vár a Halál,
az Emlékek hangtalan Halála.
Az Utcának nincsen soha vége,
az Utca kereszteződik,
elágazik, torkoll,
de vége nincs.
Ha most kiáltanék egyet,
megindúlna a Hangom,
befordulna a Majakovszkij utcába,
aztán a Nagymező utcába,
aztán a Népköztársaság útjára,
a hírhedt-rettegett úton repülne,
aztán...,
de nem,
lehet, hogy a Nagymező utcába
nem fordulna be,
a Majakovszkij utcán osonna végig
egész a Körútig,
igen, az Emlékek körútján
az elhallgatott néma Corvinközig
és holnap délben
találkoznék vele az Üllői úton.
Már egészen halk kis kiáltás lenne
(belefárad a Hang is),
de Kiáltás,
nem a Suttogássá
zsugorodott Félelem.
Senki nem tudná miért mosolygok,
fogalmuk se lenne róla,
hogy a hangommal találkoztam,
azzal az egy Kiáltással,
amit most engednék útjára.
Mertem kiáltani!
Igen, holnapra már bejárná
Cinkotát, Zuglót és Erzsébetet.
Kiülne a mosoly ajkamra:
a Hangom Él.
Túlélte az éj nyomasztó csendjét,
túlélte a reggelek lüktetését,
túlélte a hangokat fojtogató
Propagandát,
túlélte a kapualjakban
titkon hallgatózó
Füleket
Ha most tényleg kiáltanék,
ha mernék kiáltani,…
Senki nem kiált. Én sem.
Még suttogni sem merek.
Ha most tényleg kiáltanék,
s reggel átmennék Budára,
a Mártírok útján sétálnék,
kiáltásom neszeit keresném,
vajon átjönne-e a Hang a Dunán?
…………….
Oly sok Kiáltás fulladt a Dunába.
Teli vannak a folyók, tavak
megfulladt kiáltásokkal,
mint buborékok úsznak
a vizek tetején,
aztán szétpukkannak
levegő után kapkodó
halak néma tátogásaként,
s halk pezsgésük
mint szirének dala vonz.
(Tulajdonképpen
az ember mindig énekel,
aki hallgat
magában az is dúdol
egy csöndes dalt
a váltók fölött
egy gazdátlan élet ballag
meredt ablak-szemekkel
és süket, mint a hal)
Itt a dohányszínű hajnali ég alatt,
a ritkán hulló percek korbácsa
arcom csapdossa,
sugárzok önmagamnak,
melegszem saját tüzemnél.
Kiszáradt torkom marja
elégett gondolatok fojtogató füstje...
Pattanásig feszült idegszálakon
egyensúlyozok,
(mint kötélténcos
a téboly szakadéka fölött)
s érzem a fényévnyi távolságot,
a Magány Távolságát...
a Hallgatás Magányát,
a Távolság Hallgatását…
Alattam Mélység,
mely minden Szándékot
Akaratot elnyel.
Várom a Hangomat,
tudatom nyílásának hangjait,
gyerekhangjaimat,
testet felfedező kamaszhangjaimat,
kiáltó titánhangjaimat,
megtörésem,
zuhanásom hangjait,
minden, minden szavamat,
melyek itt kószálnak
a dohányszínü hajnali ég alatt,
melyek túlélték a Némaság Éveit.
Jajj a Szavakról Leszaggatottaknak!
A Hallgatás Magányába taszítottaknak.
( álmaim leanderekkel
és jázminnal befont teraszán
kilépek az égető napsütésre,
szinte vakít a fény.
Párolgó bőröm láztól serceg,
Elfojtott Szavak tüzének sercegése.)
Kiáltani szeretnék,
hogy halljam Hangomat,
de bent havas karácsonyéjji hangulatban
mint jégkockák csilingelnek
dermedt Gondolatok,
kövér könnycseppek
üvegéhez ütődve.
Lelkem sercegő sistergése alá
görbed a csend,
Gondolatok lélekharangja csilingel
csukott ajtók mögött az utcán.
Bent halnak az Emlékek
mint a legyek
a lámpáról lógó
ragacsos légyfogón.
A Gulyáskommunizmus ragacsán
vonaglanak 56 emlékei:
sörgőzben enyhült lassú halál,
apáink, testvéreink Sorsa,
a meghurcoltak sápadt arca.
Az asztal körül
cigarettafüstbe vegyült
pálinkagőzben homályosult
tekintetek vesznek a múltba.
Végnélküli utcákon ácsorogva
vár a Halál,
az Emlékek hangtalan Halála
Belépek sötét szobámba,
a spaletta nyílásából
hideg csillagfény hull
csupasz lámpámról
lógó légyfogóra
utolsó zizzenést
riasztva rajta a huzat szele.
(csillag visít az égen,
fénynyalábja
földi fagyba ér,
egymástól bármily
távot mérnek,
összezárja őket
az idő és a tér)
(1969)