Szabó Mihály
Morbus Alzheimer
Az idén emlékezik meg a világ Alois Alzheimer születésének 150 évfordulójáról. Alzheimer doktor munkássága mérföldkövet jelentett a pszichiátriában. Az alább következő hármas verssel a kitűnő tudósra emlékezünk.
Felejtés
nem tudhatod
álom volt?
valóban láttad?
még érintetted is?
vagy csak
ujjadhoz tapadt
a látszat?
most volt, előbb
kétség nincsen
mint örök igazság
örök hitben
körötte elméd
lassan tisztul
a program fejedben
újra indul
de hiába
nem hozza vissza
a szó helye üres
a papirlap tiszta
hát kimondanád
hogy valósággá váljék
ajkad nyílik
aztán marad
a szándék
nem látta senki
nem látszik rajtad
már könnyebbülnél
hogy hagytad
de mégsem tudsz
lépni
a megakadt lemez
mindíg azt kérdi
s ragaszkodsz hozzá
mint gyászhoz
a bánat
akár gyűlölted
akár kívántad
mert feledni
mindennél rosszabb
a „nem tudni”
hogy magaddal
hoztad
Agnózia
bánt a napsugár…,
eddig sose bántott,
árnyat vet ott
hol lelked
fényre vágyott…
vakító hideg szobád
ismeretlen szinte,
a rend idegen,
hol vannak
meghitt dolgaid?
kérded miért,
ki, mikor
s hová vitte…
szívedből
tűnnek a vágyak,
kihull az érzés,
értéktelenné válik
minden érték…
halványulnak
a színek szemedben,
szürkül az emlék
mint régi fénykép
kopott keretben…
még indulsz
tettre kész,
de beléd nyilall:
a „hová?”
bámulsz réveteg -
nem tudod
merre mész…
könny szökik szemedbe,
nem látsz senkit
ki beléd karolna,
ki vezetne,
a kerítés vasa után
kapsz vakon,
de lecsúszik
erőtlen kezed
a sikamlós vason…
Mint mély kútból
a visszhang,
csobbanó kő hangja
ébreszti félelmed
füledben remegve,
nem hagyja
szűnni az ismeretlenbe
zuhanó lelkednek
dermesztő vacogását,
rémálmaid
kísérőjének
rettegett mását
Afázia
…a szót elkezdted
aztán mégis abbahagytad
kutatsz magadban
nem zárul ajkad
elveszett értelme
az ismert szavaknak…
messziről csengenek -
idegen szájról
nem érted
mit jelentenek
itthon hallottad?
vagy valahol máshol?
fagyott rémület
száll szemedbe
agyad az összefüggést
emlékeid közt kereste
de mint üres szobába
tévedt szellem
elejtett vadként
lóg nyelved
a jégveremben
nem mozdul…
már bánod
hogy kimondani
akartad a felejtettet
hogy mindig megpróbálod
hogy szádba vetted…
szégyent érzel
arcod nem mutatja
csak magadban vérzel
csorog utolsó
színe lelkednek
takarnád nevetgéléssel…
míg elhull a szavak virága
borul rád magány
homályos szürkeséggel
és süllyedsz
egy üres
néma világba…
Szabó Mihály 1945. július 19-én született Nyíregyházán. Öt éves kora óta Szegeden élt, egészen 1968-ig. Verseket a gimnáziumi önképzőkörben kezdett írni, a Radnóti Miklós Gimnázium rendezvényein néhányat fel is olvashatott. Később, egyetemi tanulmányai alatt a Szegedi Egyetem című lap „Egyetemista Költők” rovatában jelentek meg versei. A hatvanas évek közepén önálló szerzői estje is volt szegedi a Gödörben. A fogorvosi karon végzett 1968-ban, majd 1973-ig a debreceni Fogászati Klinikán dolgozott. Miután a klinikai vezetés felszólította, hogy lépjen be a kommunista pártba, ugyanennek az évnek őszén Spanyolországon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozott. Azóta ott él, jelenleg az Alsószászországi Szociálminisztérium egyik hivatalának (Niedersächsisches Landesamt für Soziales, Jugend und Familie) orvosszakértője. Politikai és személyes csalódások és tragédiák hosszú évekre elnémították irodalmi ambícióit.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Impression; Pegasusok a szekér előtt; Hirtelen jött az ősz