Radnai István
Hazafelé
amikor hazafelé tartunk
s elfogyott kezünkből az utolsó
temetővirág milyen más
a tavaszi temető illata
harsognak a zöldek
levelek félénken bomlanak
az óvó rügy öléből
sietősen szirmokat hullatnak
a fák
türelmetlenül huppantunk
játékaink mellé
nem gondoltuk rövid időnk
jut a maradásra
amikor hazafelé tartunk
minden virág anyák nagyanyák
sírján késői lelkifurdalás
amikor hazafelé tartunk
az unokák zsivaja kísér
s a kertben szedünk friss
virágot ha van kertünk
és van unokánk
akinek a kezébe adjuk
maradtok ebédre
vagy sietősen tovább
nagyon fontos játékaink várnak
sürgős játékaitok
valami felesleges munka
elviszitek az unokákat
s levesen a jénai tálban
fehérre faggyúsodnak
az imént még sárga cseppek
mint megannyi gyermek-
láncfű dérvirága
jaj meg kellene a gyepet
is nyírni mennyi gyom
mennyi pitypangot hord a szél
apró gombok a zöld kabáton
százszorszépek
de felbőg a motor
s a damil mint az emlékezet
kíméletlen
elfogynak a napok
hervadt virágok az évek
hazafelé tartunk
Tanya-halál
szösz-selyemfű bomlik mint sűrű ökörnyál
a bánatát csokorba kötötte az ősz
a szálerdő már bóbiskol tavaszra vár
utolsó levelét veri le az eső
amerre ellát a szem az avar fölött
csipás hajnal múlik siet az alkonyat
oszlopai között rühes köd kavarog
hinnéd elhúztak innen mind a madarak
akkora a csend halott ág roppan s elhal
letörölve mind a nyirkos égitestek
a gyászos varjúsereg srapnelként lecsap
vénség megül a nap felkelni restell
mintha karosszékben ülne mellé heversz
két vályogház fogja közre s elvadult kert
Koppanó asszociációk
megraktam a szívemet kavicsokkal
nem lett nehezebb
mint földrengés fölé omló tetőgerendák
s a hasadt föld téglafogai
nem lett nehezebb lehetne keményebb
hogy ne rángatózzon
mint akasztófán az izom
saját súlyát még elbírja az ember
de csak a láb
ficam a kézenjárás
attól még nem lett nehezebb
kaviccsal kitöltve az agy
a gondolat alól a táptalaj
halottak ujjain kacsokon párolog
