Radnai István
A sétaút örökkévalósága
a mátyás király vadaskertjét
jelölő emlékkövön sorozat becsapódása
itt emberekre vadásznak figyelmeztet
odakint az erdőn túl repülőtér
vitorlázók vászonlepedő-szárnya
talán a lelkek ezeken távoztak
a hármashatár-hegyről
hogy átrepüljenek határokon
a harcostársak előtt sorompók
felhők feszülnek a horizontra
az utolsó rozsdás töltényig
amíg egy csepp vérük maradt
*
jövőre hatvan éve
harminc éve nem láttam a követ
a zúzottköves sétaúton fehér
mint angyalszárnyak csak az eső
könnye mossa rá a földet
mint csontjaidra szabadság
melletted egy sír rozsdás sisakkal
kereszt és felirat helyett
itt világháborús katona ott forradalmár
dobtáras géppisztoly áldozata összebékül
azzal aki idén hetven éve s aki ötvenhatban
világhatalmak kénye-kedve szerint
Lázadna a csend
ha csendben vagy és csillapul a forgalom
autóktól távoli utak házak kuporognak
nyitva az ablak csiklandoz a fény
a napsugár-fű rojtos vége
felém mutat
szemmagasságból
csak a hold ülhet már magas lovon
lehel az ég mint fagyos kezét melengeti
gyorsabban váltanak a napszakok
a nyári égről az átlátszó holdat
kendőjébe vonja a sötét
látod még a nap testén merengsz
még még szembe nézni nem mersz
de megnyugodhat éjjel a lelkiismeret
te nem hagyod el házadat hazádat
téged fogva tart a rög aszály vagy áradás
mint élő gát és éltető könny
te nem hagyod rommá lenni
rommá lett hazádat
újból kinőttek a hidak egykor
embert emberhez vezettek
vadrózsa égő sebekkel borít
eltévelyedtél a vadonban
felvont vitorla lehetne a hold
fogyatkozik lopják a fényét
fölötted a vak csillagok
szálka a tányér szélén
s hajlott gerinc
de nem hagytad el hazádat
nem képzelsz sokszínű amerikát
zászlónyi határsávok
nem vonzanak s akkor sem
amikor leszerelték a sorompót
te nem hagyod el házadat hazádat
hátad akár a szűk panelnek veted
te nem hagyod hazádat
és nem hagyod el
Temetőből
hangulatok borostyán kúszik fel nevünket takarva
elhullottunk mint sárgult levelek feladó nincsen
puhán melegít az avar gyökerét fagy a virágnak
bokornak rózsának nem harapja csak elvadul
az emlékezet kihagy kimarad néha egy mozdulat
mint atavizmus visszatér leverünk egy poharat
Siet az ősz
aranyozd be a múltat csontok kövek alatt
maradnak vagy negyed századig de elkorhad
felettük a kereszt a koporsó beszakad
aranyozd be levélbetűkkel feketéllnek a fák
törzseken ágak gallyak felhőt feszítenek tovább
az idő kereke forgatja felfordul a világ
csend csak a temetőben behallatszik a vonat
alatta a sín csikordul nincs semmi tapintat
egy röpke ima a síron kisseprűvel matat
gondolatodban aranyozd be azt a kezet
gondold hogy gyerek vagy újra kezednél vezet
bár most döbbensz rá késő-e az igyekezet