Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Radnai István

A sétaút örökkévalósága

 

a mátyás király vadaskertjét

jelölő emlékkövön sorozat becsapódása

itt emberekre vadásznak figyelmeztet

odakint az erdőn túl repülőtér

 

vitorlázók vászonlepedő-szárnya

talán a lelkek ezeken távoztak 

a hármashatár-hegyről

hogy átrepüljenek határokon

 

a harcostársak előtt sorompók

felhők feszülnek a horizontra

az utolsó rozsdás töltényig

amíg egy csepp vérük maradt

*

jövőre hatvan éve

harminc éve nem láttam a követ

a zúzottköves sétaúton fehér

mint angyalszárnyak csak az eső

 

könnye mossa rá a földet

mint csontjaidra szabadság

melletted egy sír rozsdás sisakkal

kereszt és felirat helyett

 

itt világháborús katona ott forradalmár

dobtáras géppisztoly áldozata összebékül

azzal aki idén hetven éve s aki ötvenhatban

világhatalmak kénye-kedve szerint

 

 

Lázadna a csend

 

ha csendben vagy és csillapul a forgalom

autóktól távoli utak házak kuporognak

nyitva az ablak csiklandoz a fény

a napsugár-fű rojtos vége

felém mutat

 

szemmagasságból

 

csak a hold ülhet már magas lovon

lehel az ég mint fagyos kezét melengeti

gyorsabban váltanak a napszakok

a nyári égről az átlátszó holdat

kendőjébe vonja a sötét

 

látod még a nap testén merengsz

még még szembe nézni nem mersz

de megnyugodhat éjjel a lelkiismeret

 

te nem hagyod el házadat hazádat

téged fogva tart a rög aszály vagy áradás

mint élő gát és éltető könny

 

te nem hagyod rommá lenni

rommá lett hazádat

újból kinőttek a hidak egykor

embert emberhez vezettek

 

vadrózsa égő sebekkel borít

eltévelyedtél a vadonban

felvont vitorla lehetne a hold

fogyatkozik lopják a fényét

fölötted a vak csillagok

szálka a tányér szélén

 

s hajlott gerinc

de nem hagytad el hazádat

nem képzelsz sokszínű amerikát

zászlónyi határsávok

nem vonzanak s akkor sem

 

amikor leszerelték a sorompót

te nem hagyod el házadat hazádat

hátad akár a szűk panelnek veted

 

te nem hagyod hazádat

és nem hagyod el

 

 

Temetőből

 

hangulatok borostyán kúszik fel nevünket takarva

elhullottunk mint sárgult levelek feladó nincsen

puhán melegít az avar gyökerét fagy a virágnak

bokornak rózsának nem harapja csak elvadul

 

az emlékezet kihagy kimarad néha egy mozdulat

mint atavizmus visszatér leverünk egy poharat

 

 

Siet az ősz

 

aranyozd be a múltat csontok kövek alatt

maradnak vagy negyed századig de elkorhad

felettük a kereszt a koporsó beszakad

 

aranyozd be levélbetűkkel feketéllnek a fák

törzseken ágak gallyak felhőt feszítenek tovább

az idő kereke forgatja felfordul a világ

 

csend csak a temetőben behallatszik a vonat

alatta a sín csikordul nincs semmi tapintat

egy röpke ima a síron kisseprűvel matat

 

gondolatodban aranyozd be azt a kezet 

gondold hogy gyerek vagy újra kezednél vezet

bár most döbbensz rá késő-e az igyekezet

 

 
radnaii.jpg
Radnai István költő, 1939-ben született, Budapesten él. Többek között az Alföld, a Jelenkor, a Tiszatáj, az Életünk, a PoLíSz, a Budapest Bristol, a Napút közölte verseit