Paulovics Tamás
A platánfák
A platánfák már kétszáz évesek,
hajnalonta velük beszélgetek.
Egy ős-öreg fa fehér, hűvös
törzsére simítottam tenyerem,
az öreg platán megérzett valamit,
lassan mesélni kezdett nekem.
A platánfák még emlékeznek
a zúgó vizekre, melyek szerte hordták
sírását az asszonyoknak.
Még látták a sebesült honvédeket,
a holtig hű huszárokat,
akik a kicsiny folyóban
fürösztötték lovaikat
és elindultak Világos felé.
A platánfák még emlékeznek
a boltozatos, megremegő kőhídon
átcsörömpölő kövér acélszörnyekre,
a Szent Anna-templom fölött
elsüvöltő repülőkre.
A fegyveres Őrök között vánszorgó
végtelen-védtelen menetekre.
Előbb nyugatra, aztán keletre.
A platánfák még emlékeznek
a novemberekre, amikor foszló
köpenyüket hullajtották a vízre,
a májusokra a mikor új,
ragyogó zöldbe öltöztek föl,
a hajnalokra, amikor ezerszer-ezer
madár kezdte énekét.
A platánfák még látták
az alkonyokat, amikor
együtt ittak a vízparton
az erdei vadak,
az égi madarak
és az ember.
2014. augusztus-november
