Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Mirtse Zsuzsa
Éva-arcok
Cor cordium
 
1.
A frontvonal mögött áll.
Kötöz, gyógyít, arcán
a szobrok vésett, időtlen mosolya.
Elnéz a perc, a törmelékek felett,
figyelmes.
Nem kérdez, nem válogat,
teszi a dolgát, ápol,
ha kell, temet.
Üszkös végtagoktól
szabadítja meg tested,
itat. Törékeny kezén zúzódások,
ujja felmaródott, szeme kiszáradt patak,
a tolakodó képek mögötti
rendet keresi. Világosan lát. Vigasztal.
Lótetemet darabol, hólevet fog fel,
tegnap ételt osztott.
Ha vacog, csak fázik –
a félelmet nem ismeri.
A teste kifosztott.
 
2.
Múltadat méhében hordja ki.
Gyereket szül neked,
formálja képedre,
hasonlatosságodra
a tűrésen és a fáradtságon túl.
Megtanul keveset aludni,
második lenni a sorban,
belefogy, máskor belehízik.
A tükörben rég nem magát látja,
nem kérdezi, este hol voltál,
nem faggat, nem korhol, nem kér.
Teste már egy új életet szolgál.
 
3.
Gyertyát gyújt.
Gondozza sírod még télen is.
Esténként a kislámpa mellett
rendezgeti emlékeit,
képeket válogat.
Reggel még mindig két pohárba tölt,
ingeid a szekrényben ugyanúgy állnak,
enni már nincs kedve, de muszáj, 
a temető nincs közel.
Mesél arról, hogy milyen itt nélküled.
Az élet elhallgatott pillanataiban is
melletted áll, néz, figyel –
pontosan tudod.
Hirtelen magától értetődő lesz minden,
már nem tiltakozol,
ő pedig segít, hogy megérkezhess.
Szemeddel még intesz neki,
mindent ért, nem siettet, mosolyog.
Kiküldi a nővért, és te hagyod,
hogy lezárja a szemed.
Megigazítja a ruháját,
a fejed a párnán,
és lábujjhegyen
kimegy.
 
4.
Piszkos körmű kis cseléd,
mondják, ha nem hallja.
Senki sem mosakszik nála többet.
Szava nincs, ne is legyen,
kötényébe törli madárkezét,
poharat fényesít, dúdolgat valamit.
Ha a gazdának fedezni van kedve,
szűköl, menekülne,
öle kiszáradt szivacs,
hagymájában rekedt virág.
Ha tésztát dagaszt,
álmodik közben. Akkor él.
Más életet régóta nem
remél.
 
5.
Hazudsz neki, mert öreg, beteg.
A szíved félrever,
gyengének ne lásson,
ne vegye észre.
Ha ágya mellett ülsz, arról mesél,
hogy milyen volt régen, amikor még
apával csak álmodtak rólad.
Ritkábban jársz mostanában felé,
így vigyázol rá,
így félted.
Szívét hét tőr járta át.
Esténként imádkozol,
ha valakinek
át kell menni a folyón,
jobb lenne, ha ő menne el, előbb.
Végleg.
 
6.
A hajnal kapujában vár.
Benne csírázik ki a tavasz magja,
ott tenyészik az élet, ahol lába 
érinti a földet.
Saruja indákból szőve,
öle csak veled együtt igaz és egész.
Beleébredsz, benne szunnyadsz el,
fészked, folyómeder,
amikor újra és újra megérkezel,
kenyeret vág, borral kínál,
húsával etet,
ha éhezel.
 
Az idő és a sorsok mögött állnak,
lámpások és bóják,
évák, anyák Mária-arccal, szeretők,
történetük a te történeted,
arcuk a teremtés egyik fele,
bármerre lépsz, futsz, menekülsz,
tudd, az élet előtt és a halál után
minden kapuban, minden kikötőben,
árokparton és temetőben –
ugyanaz a nő áll.
 
 
 

mirtse-zsuzsa-portre-1.jpg

Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő. Versei, esszéi, novellái irodalmi lapokban, magazinokban, antológiákban kapnak helyet, szerkesztőként több könyvet, albumot gondozott. Hat kötete jelent meg eddig: Égforgató csodagyűrű (mesekönyv, 2004); Lovagkór – játék nemekkel és igenekkel (novelláskötet, 2007); Fogadó a négy macskához (regény, 2010); Idő és mérték – szabálytalan versek (2011); Kondenzcsík – főbenjáró versek (2011), Sötétkamra – előhívott versek (2013). 2000-ben MÚOSZ újságírói díjat kapott, 2005-ben a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjét vehette át.