Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács Imre Attila
…és két mellékdal
 
Későn lesz piros az élet,
haldokló rózsán röhögünk,
s mikor végre lehetne sírni,
nem marad fillérnyi örömünk.
 
Letépte rólunk a szárnyat
egy sehonnan jött szürke szél,
a közöny lukain fuvolázgat.
Süllyedő hajónkon nincs pótkerék.
 
Hé, fiúk, ma lesz a vadászat,
várnak bennünket az urak.
Az ő kezükben krumplipuska lesz,
s mi, a vérszomjas nyulak.
 
a szavak telt koncertjéből rendre kiválik egy dallam,
hogy megnyugodhassunk: a történet mégis egyszerű;
az emlékek elrendezhetők, egy Schönbergi skála
szokatlan hangjaiként forrnak össze harmóniává,
az ünnepi üresség a bizonyíték, hogy élünk,
működik a megszentelt folytonosság; elcsendesülnek majd
a trombiták torkolattüzének akkordjai, s a csellistanők
combjai közül megszülető komor kisdedek, és a karmester
kezében magányos rizsevő pálcikává bolondul a bot;
az, ami múlik, egy nehéz színházi függöny mögül szól,
bíbor szövedékén fennakadnak a túlságos szólamok,
szomorúak leszünk és beavatottak, s mégsem oly merészek,
hogy füttyel, tapssal, izgatott rákérdezéssel újra felhasítsuk
a firhang bársonyát; ó, barátaim, micsoda szimfónia
bujkál dúdoló emlékeinkben, mennyire óvjuk a harsány
feltámadástól, s a szeretet súlyos függönyét eresztjük
tanúságtételt követelő színe elé; nincs felejtés, csak belátás,
a hangoknak el kell tompulniuk egy távoli szépség
rendje szerint; ez a hűség, a méltó süketség, az egyetlen
tiszta dallam muszáj-illúziója; jó volna bölcsnek lennem,
de valahogy nem megy; mi ez, ha nem a költészet sajátosan
értett hivatása, amivel egyébként semmi dolgom, mert
nagyon lefoglal a szigorúan művelt önkéntelenség
 
valamikor, tán a kilencszáznyolcvanas évek elején
az Alkotmány (Szent Antal) utca páros oldalán, ott, ahol
a Ságvári Endre (Mária Valéria) utcára látni, a Frankel Leó
(Eötvös) épületével átellenben, úgy délelőtt kilenc tájt
megvilágosultam (a vakító napsütés dacára),
hogy egyedül az volna számomra üdvös, ha hagynám
torlódó látomásaim szabad áradását verssé válni,
vagy mit tudom én, mivé, mint valami sámán vagy médium,
mert becsap a nyelv: ravaszul előzékeny, kész és készletes,
olvasmányaim átvéreznek minden textusán, tehát sokkal
önfeledtebben kellene önmagammá lennem; erre a
következtetésre saját erőből jutottam, ami baljós jel,
mert akkoriban, nem lévén komoly háttere és piaca
a magánkezdeményezésnek, belátható volt,
hogy – távol a szocialista-realista szalonoktól –
előbb-utóbb dzsungelharcossá vadulok, esetleg
idétlenül tör ki belőlem a rejtjeles népi panasz;
monologikussá csökülök hamarost az ilyen s amolyan
klub-kollektivitásban; képtelenül ésszerű volt
ez a megvilágosulás (azóta a titok pincefolyosóit
járom, falairól páncélos bogarakat, hasadékaiból
gombákat szedek; közülük – nos, ez igen helytelen –
egyik sem áll vigyázban, óvatos csendes-kalaplevéve)
 
a felismerés jégszoborszerű igazsága hűtötte lázam,
mégis boldog voltam, mint egy állatkerti vad az
etetéskor; furcsa könnyűség, lepkeraj-hangulat uralt,
hogy holnaptól, lehet, lovas szobrokat fogok szarni;
csak később derült ki, hogy egyáltalán nem értettem meg
új helyzetem, hogy itten valamiféle jövőbelátás is
szükségeltetik, nem elég a szimpla felülemelkedés,
a fitogtató égalji körözés; miután a boldogságnak nincs
időérzéke sem történelmi tudata, elkerülhetetlennek tűnt
a kijózanodás, amely nem villámcsapásként ért, hanem
a kétségek erjesztő kádjából buborékolt elő pöffeteg
következetességgel; s ami még fájdalmasabb, nagyra becsült
Mesterem állta utamat, várakoztatott, koptatta önérzetem;
hiába írtam szent mindenféleségeket a frissült érzésvilág
sugalmazásait követve, átugrotta, mint Tóth az árkot,
s én saját magam ostromolta Varróként egy budiba
kívánkoztam leginkább; mi a hiba, ha megoldódni látszott
a rejtély, miért nem elégséges az extatikus írás
a hagyományt s eljövendőket átlátó professzoromnak?
miért nem hallelujázik legalább négyszemközt
nemzetiszín címkés borok fanyar gőze fölött,
teakonyhányi dolgozószobájába invitálva, hogy ott
végre belét onthassuk a köz-tehetségtelenségnek?
 
Grezsa professzor – s ez ma már szinte bizonyos –
soha nem akarhatta, hogy összefirkáljam a családi
albumot, szemüveget, szakállt, pipát rajzoljak a tankönyvek
oszlopcsarnokának szentjeire, a lecsóba csapjak,
mindenféléket kukorékoljak, ámokfussak, vagy megszállott
precizitással fűrészeljem a minket tartó gyenge ágat;
nagyon is érthette a félkésztől való berzenkedésem,
amitől szintúgy berzenkedett, csak óvott a magam
túlságosan komolyan vételének szégyenétől; azt hittem,
másért lelkesedik (s nem okos számításokat végez),
úgy látja, sok bennem a szubverzív görcs, a tagadás,
így soha nem fognak körém gyűlni a megnyugvást keresők;
a rombolás és bohóckodás esélye taszította tőlem,
hogy majd kukákat borogatok fel egy reggeli kijózanodás
útszéli pitymallatában; akkor inkább a jóindulatú
(megzabolázható) erő, az öngyógyító költőség szava
szóljon, a szertartásos, tehát megtervezett oltárépítés,
hogy megírható legyen a múlt és otthonos a remélt jövő;
azzal vádoltam magamban a Mestert, hogy a gondolati
komolyságon és a játékos szépségen kívül csak Horváth
Jánosban hisz, és fel sem tudtam tételezni, hogy
– saját egyetemén egyszerre belül és kívül lévén,
minden életbeli variáción túl – már nem lát engem
 
Azt hittem egykor professzoromról,
hogy a zuluk földjén nagy fehér vadász,
vagy Mester, hírhozó, zord emberhalász,
ki szigorún les ránk egy oromról,
 
és gőgünkben ártatlan megaláz.
Később láttam, hogy körötte is tombol
a majomhad, lám: sok taláros doktor,
zsoldos, vigéc és konok Kajafás.
 
Szétvert volna köztük, de húzta végig
a vonagló fürtöt, át az életén.
Míg táplálja őket, tudta, megvédik,
 
s folytatódhat a nevelési regény.
Így a tanítványok egyszer megértik:
mily szégyenletes és muszáj a remény.
 
majd leperegtek a nyolcvanas évek, s újabb évtizedek,
a szegedi egyetem zenélő órája körbefordult, a régi
grófok s hercegek az óramű setét odvába vitettek,
bókolásukat, magas méltóságukat bekanalazta a gép;
bennem mégis megmaradtak élő valójukban az árnyak,
pontosan, tapinthatón illuzórikusan; jön Csetri Lajos,
szigorú úr, kopasz kisbolygó-fején hideg üveg, vonul,
s könyvtárszobányi aurája a folyosófalhoz szorít bárki
szembejövőt; Mikola Tibor nagy, nyershús arcában két
tóba hullt szem, kócos elkívánkozás a steppre, s örökké
rövidre vágott nadrágszárak; Károly Sándor, aki vizsgáztat,
s közben telefonon egyeztet a szakszervezeti beutalóról,
aztán tíz percig arról beszél a megszeppent Irénnek, hogy
egybe vagy külön írandó a szó: sárgarépa; Szigeti Lajos
Sándor, a szorgos dolgozatíró; Vörös László docens úr,
József Attilával bejárja a Lenini megismerés szerpentinútját;
Kiss Lajos, a frontsebész-tenyerű, szemfárasztó
magasságban ingatja láma-komolyságú fejét, neki
van egy hasított bőr aktatáskája, amilyenben a szakik
viszik a harmadik műszakra csomagolt vacsorájuk;
Olasz Sándor… egyszerűen nem tudom, miről ír,
csöndes inas, adatokat gyűjt, mint egy holdkomp,
vagy őrt áll: kifinomult, halk szavú májkrém
 
sokan meghaltak, Grezsa professzor úr is megtalálta
helyét egy pislákoló csillagkép irdatlan messzijében;
most mi lesz? megszabadultam iskolamesteri szigorának
nyomasztó terhétől, néma tagadásának feloszlott
bűvös köde, nem rézsű csíráztam már a barátságos présből –
csak árvaságra jutottam; újra átgondoltam mindent,
de mégis maradt bennem egy oldalirányú rossz érzés;
ifjú koromban a vének higgadt szavában kellett bíznom,
kiszáradó, sárgás ujjuk varázsvesszejével böktek
a forrás rejtekére, levendula szagú foteljeikből fel sem kelve
hódíttatták meg az új világokat, évszázadok
lebontott gyöngysorait rakosgatták puha takaróikon,
rájuk kellett figyelnem, olykor csúfondárosan megtagadva
a belőlük áradó lomhaságot; mikor öreg lettem én is,
tehát a velem egykorúak tanácsai álltak a világ gyémánt
tengelyébe, egy addig nem tapasztalt kétségbeesés
úrhodott el rajtam, hogy akkor most kikre számíthatok,
mert a nálam nem idősebb vének szomorú hülyeségeket,
szenvedélyes baromságokat beszélnek, s tukmálnák
lépten-nyomon; utolértem az irigyelt bölcs kort, és semmi
fontos nem jutott a tudomásomra, csak álszent pofák,
komoly nézésű filléres próféták (korosztályom
beérkezett sarlatánjai) oktattak volna képességeik szerint
 
ekkor következett be második megvilágosulásom
(amely, lehet, az örök éj lakóinak kegyéből történt),
hogy a mindenkori aggok jobban teszik, ha kételkednek
letisztult (szűkös) elveikben, s a halottak néma üzenetéből
okulnak; a holtak jól értesültek, nem futják be fonnyadt testük
érdekek örökzöldjei, lelkük dics vagy szurkos fortyogás
tavában úszik; nem látnak, nem hallanak, mégis mindentudók,
lengedeznek letakart tükreinkben, kopognak, suttognak;
felragyogott a csillag, s attól kezdve halottak napján
Grezsa professzor úrnál is leróttam kegyeletem;
ó, a temető, nem unalmas hely – először így képzeltem –
a sírok mellett táboroznak a családok, kempingfőzőjük
örökmécsesén gulyás készül, amott két srác pingpongozik
egy mohos kriptatetőn, bonyolult gépek időnként
felszínre húzzák a megboldogultak műgyantába öntött
múmiáit (taps), halk muzsika szól szivacsmókusok farka alól,
a reklámtáblák tövében fánk- és vattacukor árusok,
és zárás előtt szívhez szóló búcsúzót fúj egy tűzoltózenekar;
de egyáltalán nem ilyen volt a temető; márvány és föld és virág,
kivésett arany betűk, porosodó műanyagcsokrok és csönd,
gyertyák megfolyt haláltusája, szürkés-sárga gaz;
persze, sejtettem, csak ez a kórházi megilletődöttség,
a szomorúfűzek infúziója, gyógyíthatatlan, fehér kőpadok…
 
tényleg, most mi lesz a versírással? S ami még fontosabb:
mire kellene választ találnom? kódorogtam a vásárhelyi
temető utcáin, míg egyszer csak eljutottam a díszsírhelyekig,
ott nyugosznak, akiket nyilvánvaló érdemeikért kegyel a város,
ismertem majd mindegyiket, borzongtam a találkozástól,
igyekeztem megérteni, mibe is keveredtek, kiválasztottságuk
monumentalitása és róluk szóló emlékeim köznapisága itt
összefonódott; és távolabb, egy másik parcellában Grezsa;
egykori professzorom elrejtőzött a hézagmentes szorgalom,
az ahogy-lehet-iparkodás elcsöndesült munkásai közé,
már semmit sem akarván, a nekem szánt üzenet is – be szép! –
csak ábránd, a magam körülbeszélésének ürügy-mítosza;
megtörtént hát harmadik megvilágosulásom – amely mind
közül a leghasználhatatlanabb volt, tehát kegyelmi jel –,
arról, hogy csak keresztes lovagok vagy zsoldosvezérek
tudunk mi lenni itt, nincs más megjátszható esély, így is,
úgy is szolgálnunk kell egy erősebb mágnesű akaratot;
ha valódi életre vágysz, húzz a fejedre sisakot, vagy
alkudj és vásárolj a befolyások szabadpiacán; mert bár
feljegyzed megbillenő hangulataid, ebből nem derül ki
személyazonosságod, s így sem útlevél, sem oklevél, sem
tárgynyeremény nem jár – végül mindenből kimaradsz;
aki idáig ért a versben, tudja, miről beszélek

 
 
kiaportre.jpgKovács Imre Attila 1956. október 19-én született Budapesten. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végzett. Írásai eddig a Forrásban, az Új Forrásban, a Holmiban, a Poliszban, az UngPartyban és a Szegedi Bölcsészfüzetekben jelentek meg. Vendégtanárként tanított a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen és az Ungvári Állami Egyetemen. Alapító-szerkesztője volt a Juss című folyóiratnak. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányai (Érti-e Babits Rortyt?) 2003-ban jelentek meg. Azóta főleg rövidprózát, valamint színpadi darabokat, kritikákat és verseket ír. A Magyar  Írószövetség tagja.
 
Korábban a Szegedilapon: Három vers; ingókő