Jónás Tamás
A névtelen
Szerepet játszik az életemben egy ténylegember.
Szerepe szerint gyakran megint. De tényleg engem.
Nem figyel, érez. Istenként ért a büntetéshez.
Szavai cellák. Napfényes manzárd. Kényelemben.
Ostora holdfény, szeretetzsoldért összevérez.
Arctalan mester, nem büszke, restell. Úri angyal.
Már értelmemen és érzelmeimen túli hanggal
hallgat. Vagy kacsint. Alkalmasint lágy igennel
terel, mint nyájat. Néha várat. Vagy várat épít
a fájdalomból. Szárnyakat gombol, száraz égig,
azokon szállít a végállomásig. Nem messze innen.
Konstrukció
Persze, megvan énbennem is az a tapasztalat,
a vágy, ha nem talál alanyt, halálig megmarad,
s bár létezik csomag, amit cipelni érdemes,
már nem vagy elég vagyonos, hogy a terheken nevess.
Alhasadnál mohásodik a belső épület,
ezüstkirályok énekelnek fejedben nélküled,
mint megváltó gyökér, fatörzs a lábszár és a talp,
megírt verseid, közönyösen, már senkinek szavald.
Jutalmad körbeírhatatlan, s név nélkül való.
Mint hízott, napos pillangók, eloldalog a szó.
Karcolatnyi fényözönben jóságtól ázva állsz.
A vágyak fénytányérjairól sztorikat kajálsz.
Heveny
Jártam. Malom. Borravaló. Meg.
Meg-megtetszettem Istennek.
Mosolyogtam az erős pofonokon.
Csupa ajándék, ismerős rokon.
Édesapám, hogyan tehetted ezt velem?
Higanyként folyik belőlem a szerelem.
Lehajtott fejem virág, szirma hull.
A fiad hűséges: semmit nem tanul.
Anyám, mit tettél velünk magaddal?
Ésszel küzdök a romlandó anyaggal.
Kézen álló csodák: kézenfekvő árulások.
Szeretek. Szeretek. Nem utálok. Nem utálok.
Álarcok
az ablaknyitásban. ó, nem csak a nyár van.
pár igaz vallomás is harcol az igazsággal.
meg az a dobbanás is. szavak le nem fedik.
a redőny mögött az élet. Ha le is engedik.
egy arcban nem csak az ember. a mindenség, tudod.
az utca, platánfa, köd, fal. mind az otthonod.
pihennek benned múltak. álmodnak vén kezek.
ha behunyod, valójában kinyitod két szemed.
a kezedben nem sors van. van benne pusztulás.
a pocsolyákban nap, Hold, kis cipős gázolás.
erdőkben felhők, mélyen, torz bokrok között.
már nem tudom, hogy a hang zavar, vagy a csend örök.
és nem múlik el minden. semmi keletkezik.
az emberen át vezet út embertelen istenig.
a paplanok fehérek. mintájuk cifra tánc.
nem a tiéd a vers sem. pedig nem írta más.
Elég!
Nem elég úgy növekedni, ahogy a fák.
Mint kötetlen elektronok a testen,
a történelmen nem elegendő úgy vonulni át.
Nem elég egyedül megfizetni, vagy felesben.
Nem csak megérkezni kell, menni kell odább.
Kik lehetnek olyan fásult, lusta ostobák,
hogy így szóljanak: igen, valaha szerettem?
Ülni egy emlékben ügyesen: a világ ügyetlen?
Szétszóródni a hírben, mint konyhában a mák.
Ringani lágyan a nincsben, üres gondolák.
Sebet kell ejteni minden hanyag türelmen!
Ki kell törni a harácsoló száj fogát!
Semmire, senkire se hasonlítani tovább!
Nem elég szelíden növekedni, ahogy a fák.
Embertelent kell keresni minden emberben.
Jég alá karcolni a gyilkos korcsolyát!
A minden egy sokaságában lenni az egyetlen!
Félreérteni a ködöket lélekző táj szagát!
Nem elegek a börtönök és az iskolák!
Nem elég az évezred vagy a szeptember.
A mindennel több kell, vagyis a minden kell.
Semmire, senkire se hasonlítani tovább.
Magunktól követelni meg a renovált csodát.
Jónás Tamás 1973-ban született Ózdon, költő, író, programozó. 16 éves kora óta jelennek meg versei. A dokk.hu internetes irodalmi portál alapító szerkesztője. Több kötet szerkesztője. Az Amaro Drom és a Rádió C munkatársa volt. 22 évesen adta ki Cigányidők címmel írt önéletrajzi regényét, melyben a kora gyermekkora történéseit próbálja feldolgozni. Felsőfokú tanulmányait a győri Széchenyi István Műszaki Főiskolán, az ELTE magyar-szankszrit szakán és A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte. 2002-ben Esterházy Péter adományozta Herder-ösztöndíjjal egy évet Bécsben töltött, megkapta az Arany János-, az Artisjus-, a Zelk Zoltán- és az Aegon-díjat. Tagja a Szépírók Társaságának.