Jakab Zoltán
Sorok zenére
Gyengéd őszi napkorong,
s alant a szél-sepert porond;
a kertek íze a költészeté,
csupa báj, kellem, méla szenvedély.
S vihar kel: ittas és bolond,
láttán arany, rőt sáfrányszín levél
bókol felé, mögötte összesúg;
mint kóbor képzet, árnya messze nyúl.
Agriából
Múlandóság! roncsod felett egy álom
világa süt szememre, rám nevet,
eszménye gyertyalángként reszketeg;
tükrében ring ezeregy éj, varázsos,
emlékezet és ábránd –– óh, a város:
dúsabb halmok nem béklyóztak nevet
az ajkhoz, mely mindegyre ott remeg,
kiejtni édes-bús honvággyal páros.
Miköztünk roppant, sűrű csönd buzog,
s az álom fénylő napjait te méred:
kettő, tizenöt –– Róma, boldog éjek!
Egész az égő szférákig jutok,
futok, és lelkemben túlcsordulok,
szivem, ha fennkölt messzeségbe réved.
Holdfény akkord
Ma kedvezőtlen áll a Vénusz, örök
lámpásom –– míg ily békétlen’ lobog
zsarátja s tollam Erikkel zokog,
magam is holtsápadt álarcba’ szökök,
lopózok a Hold sápadt fénye mögött:
meglesni imádottam –– meglopom
kegyét egy pillantással és fogom;
szobája fellegrév, mennybéli öböl.
Ah! Pandorával egyidős a lelke,
habár a szépség húgommá avatta:
pillája titkos álmokon merengve,
s mint Ámor íja, úgy feszül alatta
a száj vonása –– meghalnék miatta,
nyílzápor közt, vég, szebb nem is lehetne.
Jakab Zoltán 1990-ben született, inspirációit személyes tapasztalatok mellett többnyire legendákból, mítoszokból és a romantika atmoszférájából nyeri. Célja, hogy – ha ugyan csak keveseknek is –, de munkájával örömöt tudjon szerezni, mint ahogy ő is kedvét leli kedvenc szerzőinek műveiben.
A szerző versei korábban a SzegediLapon: Versek