Jagos István Róbert
Edzőteremben
A sófoltok nyomot hagynak,
ahogy az erő születik.
Az inak feszülése, mint a nehezen
fogant vers. Combok rogynak,
hogy később oszlopba álljanak.
Eltolom magamtól a kétségbeesést.
Nem a hiúság ez,
hanem félelmeim a halállal szemben.
Talán ha renoválom a romokat
még kitart egy ideig.
Itt van néhány kapaszkodó.
Az egyik biztosan megtart fiaimnak.
A dolgok önmagukért beszélnek
te csak csatorna vagy,
esetleg befogadó,
amely gondolattá transzformál mindent.
a test romlandó
akár a kimondott szó
s nem konzervál hosszú szerelmeket.
hallgass!
a dolgok önmagukért beszélnek.
Egy újabb reggel
Félresértéseim zsírmellű asszonyok
amik égnek mint a pajta.
Pöttyös ruhájukban mosolyogva
hamvadnak el.
Másnapra mikorra leülepszik a pernye,
szelíd birka szoptat lesütött szemeket.
Él a reggel.
A rádióból Varga Zsuzsa énekel kockás hasakat.
A téglafalat salétrom rágja,
az ablakpárkányon frissül a madárürülék.
A szárítókötélre felhúzva újabb pöttyös ruha lóg.
Zsírmellek állnak sorban, a tündöklő Nap alatt.
Ha már ott a tenger
Én nem ismerem a tenger csendjét.
Nem ismerem a tengert.
Városi zajban nőttem szét magam
– lettem férfi, lettem ember?
A legalsó szintről léptem
repedt létrákon, egyre felfelé.
Az ég tudja csak hová jutok.
Egy nagyobb zajba vagy a csend felé?
Torzít a zaj, ferdít a suttogás.
Ki magába néz, vajon merre lát?
Az üveggolyót, mint távolságot, egyszer úgy is megkapom.
Ha már ott a tenger, fulladjak hát meg ott.
2017. június 19.